Bahía Negránál rosszabb fekvésű helyet nehéz elképzelni. Ez a Paraguay folyó legészakibb települése még paraguayi oldalon, közvetlenül a bolíviai határ előtt. Az ország többi részével csak a folyó, egy rendszeresen víz alá kerülő, füves kifutópálya, és egy még rendszeresebben elmosott földút köti össze. Keletre tőle a világ legnagyobb mocsárvilága, az emberi életre szinte teljesen alkalmatlan Pantanal található, nyugatra pedig a Chaco, a sivatag, a szavanna és a világ összes tüskés növényének keresztezéséből létrejött síkság. A Chaco még a Pantanalnál is alkalmatlanabb az emberi életre, hiszen víz is alig van, így nem meglepő, hogy a 20. század elejéig néhány nomád indián törzsön kívül senkit sem érdekelt.
Három, folyami kalandokkal teli nap után Bahía Negra kikötőjében elbúcsúztunk az Aquidabantól, és az angol Scottal együtt nekiálltunk megszervezni a kisváros lehető leggyorsabb elhagyását. Az értelmes megoldás Tres Gigantes volt, az egyetlen hely a közelben, ahol jó lenni. Rövid alkudozás után, amelynek során először tapasztaltuk meg, hogy a mindentől elvágott Bahía Negrában milyen drága minden, el is indultunk motorcsónakkal az egyórás útra.
Tres Gigantes egy nagy paraguayi NGO által működtetett természetvédelmi terület a Río Negro, a Paraguay egyik mellékfolyójának partján, a közepén egy biológusok, turisták és darazsak szállásigényeit tökéletesen kielégítő vendégházzal. A körülményekhez képest kifejezetten jó hely, az épület körüli füves részt borító, a vietnami papucs alját simán átbökő tüskéken kívül másra nem nagyon panaszkodtunk. Volt víz, áram, tiszta ágynemű, valamint teljes nyugalom. Három napot töltöttünk itt, ez alatt a ház előtti folyón, ami errefelé ugye közút szerepét látja el, összesen egy kis motorcsónak úszott el. Scottal kétszer is elkenuztunk néhány kanyarnyit felfelé a folyón, ahol aztán tényleg semmi nyoma nem volt a civilizációnak.
Egyre összeszokottabb párosunkon kívül még ketten voltak Tres Gigantesben, az éppen aktuális turnusban itt dolgozó két biológus-mindenes. Cristina és Ede annyira gyűlölték egymást, annyira nem szóltak egymáshoz, és annyira különbözőek voltak, hogy általában kimentünk a konyhából, ha ők ketten egyszerre bent tartózkodtak, olyan elviselhetetlen volt a feszültség. A fiatalabb, kedves Edének volt felesége és gyereke, a már 30 éves, tehát Paraguayban aggszűznek számító Cristina viszont még hajadon volt. És minden jel szerint úgy érezte, hogy ezen az állapoton már csak valamelyik Tres Gigantesbe elvetődő, fess külföldi fiatalember segítségével tud változtatni.
Scottnak több türelme volt a dologhoz, én az első órától kezdve inkább Ede pártján álltam, és próbáltam a lehető legkevesebb időt tölteni Cristina társaságában. Egyszerűen inmunis vagyok a női nem csábítására, ha az egy 150 centis, levakarhatatlan indián asszony felől érkezik. Egyetlen engedményként csak annyira voltam hajlandó, hogy mindig megdicsértem egyébként borzalmas főztjét, amikor két percenként megkérdezte, mennyire ízlik. A határozott távolságtartásnak meg is volt az eredménye, én legalább nem kerültem olyan nehéz helyzetbe, mint Scott, akinek az utolsó napon a kapuzárási pánikban szenvedő menyecske őszintén megmondta, hogy milyen csinosnak találja.
Tres Gigantesbe érkezésünk előtt is hallotttunk kósza híreket arról, hogy itt lehet Paraguayban a legkönnyebben megpillantani mindenféle ritka emlősöket az óriás hangyásztól az óriás vidráig. A helyszínre érkezésünk után pedig azt is megtudtuk, hogy a megelőző hetekben a ház környékén minden egyes nap feltűnt legalább egy jaguár, de volt olyan, hogy négyet láttak egyszerre. Hogy ez milyen ritkaság, azt elég jól érzékelteti, hogy egy héttel korábbi házigazdám, a német Peter, húsz, Paraguayban töltött év alatt összesen egy darab jaguárt látott.
Természetesen egy pillanatig sem gondoltam, hogy fogok jaguárt látni. Láttuk a fényképeket, a háztól méterekre láttunk egészen friss nyomokat, de hiába pásztázta Ede minden sötétedéskor hatalmas elemlámpákkal a környező bokrokat, egy szál jaguár sem bújt elő. Minden bizonnyal éppen érkezésünkre zabálta fel a környék felzabálható állatait, és döntött a továbbköltözés mellett.
Ha valahol megjelenik egy jaguár, annak egyik mellékhatása, hogy a potenciális zsákmányállatok közül az ügyesebbek azonnal elhúznak a környékről. A maradékot megeszik. Ennek köszönhetően mi Tres Gigantesben nemcsak a jaguárról maradtunk le, hanem minden egyéb nagyobb emlősről is. Egyszer talán egy vidrát sikerült nagyon messziről megpillantani, és láttunk néhány kajmánt is. A többiek nyilván szintén elmenekültek a néha rájuk is vadászó jaguár elől. Madár viszont így is maradt bőven.
A mocsaras, folyókkal szabdalt Pantanal a világ madarakban leggazdagabb élőhelyei közé tartozik. Bármikor ültem ki a ház előtti stégre, szakértelem nélkül, egy egészen kis távcsővel felszerelkezve is legalább 25 különböző fajt láttam fél óra alatt, a színes papagájtól a keselyűig. Scott, aki már az Aquidabanon is bemutatta, hogy bármilyen madarat képes tévesen beazonosítani, itt még jobban elemében érezte magát. A házhoz tartozó madárhatározókkal felszerelkezve egészen különleges fajokat is képes volt egészen más, hasonlóan különleges példányokkal összekeverni.
Marton, that's a turkey vulture - mutatott egy, a lenyugvó nap előtt köröző, teljesen felismerhetetlen madárra. OK, maybe a black vulture - tette hozzá, amikor nem tudtam leplezni, hogy nem vagyok megyőződve a dologról. Fényképezőgéppel felszerelkezve felismerhetetlen képeket is készített az ágak közt megbújó tollas kis izékről, egy elmosódott zöld és barna foltról például megpróbálta mindannyiunknak elmagyarázni, hogy az egy errefelé is fehér hollónak számító törpe jégmadár. Később a pecázással is megpróbálkozott, ám tíz perc alatt úgy belakasztotta valamibe a horgot, hogy csak több órás küzdelemmel tudott felszínre húzni egy elrohadt pálmalevelet.
A Tres Gigantesben töltött három napban végig azt terveztük, hogy fogunk minél kevesebb időt eltölteni Bahía Negrában. A menekülési útvonalak feltérképezéséhez még attól sem riadtunk vissza, hogy Cristinának is kedveskedjönk egy kicsit. Ő már majdnem összeszervezett nekünk egy fuvart, amikor megjegyezte, hogy a sofőr természetesen csak akkor indul el, ha addig nem esik. Pontosan tíz perccel később már dörgött az ég, majd olyan felhőszakadás következett, ami azonnal kizárta a másnapi indulás lehetőségét.
Nem volt más választásunk, mint visszacsónakázni Bahía Negrába, és magunk megszervezni az evakuációt. A falut három tömegközlekedési eszköz is összeköti a külvilággal, ám mind a már ismert Aquidaban, mind a rozoga kisbusz, mint a katonai repülőgép hetente csak egyszer jár – nagyon praktikus módón egyaránt pénteken. Mi hétfőn érkeztünk vissza, és abban egészen biztosak voltunk, hogy Bahía Negrában csak akkor töltünk el négy napot, ha nekünk fizetnek érte.
Van valami a kutyahúggyal keveredő mocsár szagában, ami nem igazán készteti maradásra az embert. Bahía Negra nagyobbik részét ez a különös illat lengte be, a maradékon a két összetevőből csak az egyiket lehetett érezni. A települést majdnem minden évben elönti néhány hónapra a Paraguay és a talajvíz kombinációja, ilyenkor állítólag még sokkal rosszabb szag van.
Viszonylag gyorsan megismertük Bahía Negra szinte teljes lakosságát a haditengerészet helyi kirendeltségének vezetőjétől, a napi két liter nádpálinkát megivó alkoholistán át, a serdülő lányok röplabdacsapatáig. Mindegyiküket kétszer megkérdeztük, hogy nem ismernek-e valakit, aki a közeljövőben Bahía Negra elhagyását tervezi bármilyen járművel, de nem jutottunk dűlőre. Egyrészt mert az itt beszélt guaraní-spanyol keveréknyelven néha a legalapvetőbb mondatokat sem értettem, másrészt pedig mert Bahía Negra, szemben Latin-Amerika többi részével, nem hamisított Barcelona-mezekben rohangál, hanem Real Madrid-lilában és -fehérben. Biztos leesett itt egy szállítmány egy teherhajóról, mindenesetre nehéz megbízni az erkölcsi züllés ilyen mély bugyrában tengődő emberekben.
Első este szomorúan sörözve ballagtunk vissza a szállásunkra, amikor belebotlottunk egy kamionsofőrbe, aki kedvesen megígérte, hogy teljesen ingyen elvisz minket Filadelfiába, a legközelebbi, bankautomatával rendelkező településre. Fogytán voltak a készpénz-tartalékaink, így ennek nagyon megörültünk, még az sem zavart minket, hogy csak a platón kaptunk helyet az egész napos útra.
Másnap reggel hétkor a megbeszéltek szerint ott is voltunk a kijelölt autószerelő-műhelynél, ahol közölték, hogy a kamionunk még előző este lelépett. Nem is értették, miért vagyunk idegesek, hiszen Bahía Negrából akkor kell elindulni, amikor éppen száraz az út. Szorult helyzetünket megérezve azonnal elkezdtek 600 dolláros kocsibérléseket ajánlani, amin kedvesen velük nevettünk. Ekkorra már egész Bahía Negra tudta, hogy el akarjuk őket hagyni, és végül a környéket ellátó utazó közértes megtette a nyerő ajánlatot: fejenként 60 dollár Filadelgiáig. Örömünkben újabb söröket vettünk, és egy, még a helyi viszonyokhoz képest is szúnyogos és büdös kertben felállított tévén megnéztük a Paraguay-Uruguay vébéselejtezőt.
Rettegtünk, hogy megint átvágnak, de a beígért 120 dollár erős vonzerő lehetett. Következő reggel, alig 50 perces késéssel be is futott a járművünk, egy áruval megpakolt rozoga terepjáró utánfutóval. Az út első öt órájában a Bahía Negra-Filadelfia táv hatodát tettük meg, mivel sofőrünk és rakodómunkásai minden második putrinál megálltak eladni valamit, mobiltelefont vagy karton nádpálinkát. Néha pedig csak úgy beköszöntek valahova, egy haver kedvéért még tíz kilométeres kitérőt is tettünk.
Később felgyorsultak az események, és végül 12 óra alatt sikerült elérnünk Filadelfiát. Az út elsősorban porfelhők belélegzésével, valamint tereré, a jégbe hűtött matétea kommunális szopogatásával telt, a tájat pedig nem lehetett megunni. A palacsintánál is laposabb Chaco tele van az extrém körülményekhez idomult, bizarr növényekkel, a madárvilág pedig semmivel nem volt szegényesebb Tres Gigantesnél. Láttunk vaddisznót, koátit, majmot, tatut, hatalmas varánuszt, valamint ezek elütött példányait, és még ki sem kellett szállnunk az autóból.
Amikor pedig valami Bahía Negránál is sokkal nyomorúságosabb kistelepülésen megálltunk, végképp volt mit bámulni. Ahogy a Vadnyugaton vagy Ausztrália belsejében, a szárazság, az elhagyatottság és a por itt is valami különös romantikával vonta be a nyilván borzalmas mindennapokat. Volt egy megállónk egy útelagázásnál, ahol egyetlen viskó verandáján üldögélt három ember, az előttük lévő poros területet pedig csak egy kibelezett motorbicikli, néhány rekesz, vásárlókban reménykedő sör, valamint a földön egy döglött sólyomszerűség fele díszítette. Víz nem volt, még kézmosáshoz sem. Nem tudtam eldönteni, hogy lefényképezzem-e valahogy a meleg szélben rezgő egyetlen szárnyat, vagy Scottot kérjem meg a madár beazonosítására, aztán meg már indulni kellett tovább. Amikor este Filadelfiában elbúcsuztunk a sofőrünktől, már egy hete nem láttunk magunkon kívül egy szál nyugati turistát sem. Élmény volt felfedezni, hogy még Dél-Amerikában is ennyire el lehet veszni.