2012. április 4.
"Második vagy harmadik most a Barcelona a spanyol bajnokágban?" – kérdezte a limai taxis, akinek nem volt kedvem elmagyarázni, hol van Magyarország, ezért inkább katalánnak hazudtam magam. Meglepődve felvilágosítottam, hogy második. Egy Buenos Aires-i taxisofőr nemcsak azt tudta volna, hányadik a Barça, hanem az utóbbi tíz meccs eredményét is, valamint kiforrott és értelmes véleménye lett volna arról, hogy miért Sergio Busquets a csapat legfontosabb játékosa. Szerencsére a taxis nem forszírozta tovább a focit, és témát váltott. "Miket ettél eddig Peruban? De ne a cevichét mondd, mert az alap!" Valami olyasmit válaszoltam, hogy én nagyon szeretem a hasam, és igyekszem szisztematikusan végigenni a messze földön híres perui gasztronómia minden kacifántját. Még negyven percünk volt az úticélig, ezt a sofőr megszakítás nélkül végigbeszélte, részletesen végigelemezve a perui regionális specialitásokat, konkrét recepteket, és az ország leghíresebb szakácsait. Komoly kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy baszk kisvárosokat leszámítva bárhol léteznének gasztronómiailag ennyire felkészült taxisok. És azzal kapcsolatban is, hogy a világon még sok olyan konyhaőrült nemzet lenne, mint a perui. Biztos van, aki az előző bekezdést olvasva azt hitte, hogy a "messze földön híres perui gasztronómia" valamiféle gúnyos megjegyzés. Egyáltalán nem erről van szó: a perui konyha tényleg világhíres. Aki követi a globális kulinária rezdüléseit, az pontosan tudja, hogy néhány éve, mielőtt mindent elsöpörtek volna a skandinávok és a tőzegmohán átpréselt rénszarvas-vastagbél, Peru volt a sztár. De annyira, hogy még Budapestre is jutott belőle. A Nobut japán étteremként szokás számon tartani, pedig sokkal precízebb lenne a perui-japán meghatározás.
2012. január 8.
A két örök rivális, Argentína és Chile számtalan pályán versenyez egymással. Ezek közül is kiemelkedik az a harc, amelyet a világon a legjobb alapanyagokból, leggyengébben főző nemzetnek járó kupáért folytatnak. Az argentinoknak ott van a világ legjobb marhahúsa, amin kívül semmit nem tudnak a konyhaművészetről, míg a chileieknek hiába áll rendelkezésére a Csendes-óceán délkeleti részének minden herkentyűje, ők direkt nem hajlandóak érdekesen főzni. Hosszas, sokszor önkínzásnak is beillő kutatómunka után most kiosztom a győztesnek járó serleget: a chileinél fakezűbb nép nincs a konyhában.A legtöbbet a chilei konyhaművészetről az mondja el, hogy a leginkább nemzeti ételnek nevezhető fogások gyorséttermi termékek. A gyorséttermi koszt a világon sehol sem az alapanyagok minőségéről vagy a kifinomult konyhai varázslatokról szól, a chilei fast foodhoz képest viszont még Ronald McDonald is maga Ferran Adriá.
2011. december 11.
Szép dolog az argentin futballkultúra, de egyfelől a nemzetet is csak világbajnokságok idején egyesíti, másrészt az országot sem teszi feltétlenül szimpatikussá az egész világ szemében. A Boca-River ellentét kibékíthetetlen, a Simeonéket és Tévezeket pedig nem minden gyomor veszi be. A hússal egészen más a helyzet. Az argentin hús – amihez hozzá sem kell tenni, hogy marháról van szó – egységbe forrasztja a nemzetet, és egyben az ország legnagyobb ajándéka, amelyért a teljes művelt világ nagyon hálás lehet.Nagy szerencséje az argentinoknak, hogy a világ legjobb marhahúsa áll rendelkezésükre, mert főzni egyáltalán nem tudnak. Ők azt hiszik, hogy igen, és nagyon büszkék például a pastáikra és pizzáikra, ám ezek általában egy budapesti olasz étterem színvonalát sem érik el. Azon kívül, hogy hatalmas adagban szolgálják fel mindet, mert Argentínában mindenből csak hatalmas adag létezik, semmilyen jó tulajdonságuk nincs. A pizzák kivétel nélkül mindig úsznak a sajtban, a legbrutálisabb Pizza Hut-termékeknél is nehezebbek, a feltétek pedig unalmasak, már ha egyáltalán érezni az ízüket. A tésztát túlfőzik, a szószok jellegtelenek, és az nem kárpótlás, hogy a lasagna kétötödénél már tele van a vendég, a komplett adagot pedig lehetetlen megenni.