Mit lehet megtudni egy 12 milliós nagyvárosról öt nap alatt? Az ég világon semmit. Ítéletet mondani róla pedig még nehezebb, mégiscsak egy Magyarországnál népesebb és változatosabb helyről van szó. Buenos Aires viszont Budapestről érkezve egészen speciális eset. Ez minden bizonnyal a világ egyetlen metropolisza, amely ugyanakkor, ugyanazok a Nyugat-Európából importált eszmék és művészeti irányzatok mentén alakult ki, mint Budapest, és azóta is hasonlóan alakult a fejlődése – nevezetesen sehogy. És így valamennyit igenis meg lehet belőle érteni.A tízmillió feletti nagyvárosok alapvetően két típusra oszthatók. Vannak az emberi fejlődés csúcsát jelentő, mindenben élen járó futurisztikus gigapoliszok Sanghajtól New Yorkig, és van a másik véglet, az urbanizált földi pokol, ahogy Lagostól Kalkuttáig megvalósul. Vannak olyan nagyvárosok is, mint például a joggal Dél-Amerika fővárosának tartott Sao Paulo, ahol akár egyetlen háztömbön belül ott van mind a két véglet. A felhőkarcoló a a gazdasági elitnek, a globálisan is meghatározó progresszív kultúra, és az utcán kolduló-élő-haldokló szerencsétlenek. Buenos Aires viszont egészen más.

Biztos van, aki szerint fura egy utazós blogot focimeccsel kezdeni, de ennek az utazós blognak a tárgya Dél-Amerika, és itt minden a focival kezdődik. Buenos Airesben pedig végképp. Nyilván lehetett volna tangóestre is menni, de aki irtózik a társastánctól, esetleg anakronisztikus és kicsit nevetséges dolognak tartja azt, az maradjon csak a meccsnél. Nem számít, hogy az argentin foci klub- és válogatott szinten egyaránt elképesztő mélységekben van, hogy a történelem során először ebben a szezonban nem lesz Buenos Aires-i derbi, mert a River Plate képes volt kiesni az első osztályból, a szenvedély változatlan, legfeljebb a színvonalba lehet belekötni. Hiába van az argentin fővárosnak több tucatnyi csapata, a River kiesésének köszönhetően egyértelmű, hogy aki itt meccsre akar menni, az a Boca Juniorst nézi meg. A Boca Argentína kedvenc csapata, bonyolult és megalapozatlan számítások szerint nincs a világon még egy klub, aminek egy adott ország több mint 40 százaléka drukkolna. A milliomos Riverrel szemben a Boca a népé, a stadion az álromantikusan lepukkant egykori kikötőben van, és itt játszott Maradona.

Latin-Amerikát laza helynek szokás tartani, ahol felesleges a feszkó, hiszen a végén majd úgyis lesz valahogy, és egyébként is süt a nap. Ez így nem teljesen igaz, abban viszont tényleg biztos vagyok, hogy itt utazni egyszerűbb lesz, mint három-négy éve volt Ázsiában. Leszámítva azt a két tényezőt, amiről már írtam egy külön postban, hogy egyrészt egyedül leszek, másrészt pedig hogy a kontinens, ahol sok a fegyver, az erőszak és a szegénység, tud veszélyes hely is lenni.Ha most megint Ázsiába mennék, már eleve könnyebb lenne. Egy év utazói tapasztalat sokat számít, és azt ugyan nem mondom, hogy teljesem inmunis vagyok a mindenféle lehúzásokra, és mosolyogva ülöm végig a legfárasztóbb 40 órás buszutat is, de azért magasabb a tűrésküszöböm, mint amikor először alkudtam kínai taxissal vagy ültem tádzsik tömegközlekedésen. És az sem elhanyagolható tény, hogy az ellentmondásos jelek ellenére is a világ bizony fejlődik, három-négy év alatt új utak épülnek, izmosodik a sávszélesség, néha pedig még a szállásokat is kitakarítják.

Azon lehet vitatkozni, hogy mi a legjobb az utazásban, de hogy a legrosszabb mi, abban nyilván egyetért mindenki, aki valaha belevágott ilyesmibe. Az indulás előtti utolsó két hét készülődése, rohangálása és hajtépése egyszerűen elviselhetetlen. Biztos létezik olyan ember, akit nem idegesít, ha csekket kell befizetnie, mindenféle hivatalokban kell keringenie, és a lakását kell kiadnia, de még az ilyen ember is átkozná a sorsát, amikor mindezt egyszerre kell intézni.A legrosszabb az egészben, hogy a feladatok egyre szaporodnak. Nekem az indulás előtt egy hónappal olyan 20-25 elemből álló to do listám volt. Sokat elintéztem ezekből, mégis egy héttel az indulás előtt sem volt kevesebb pont ezen a rohadt listán. Még a kevésbé frusztráló az az eset, amikor az ember elintéz valamit, aztán kiderül, hogy ebből egy újabb elintézendő fakad. Ez legalább egy egyenes út, még ha néha végtelennek is tűnik.Akkor kezd az ember megbolondulni, amikor a semmiből bukkannak fel újabb és újabb hülye feladatok. Olyanok, amik az utóbbi kilenc hónapban bármikor előjöhettek volna, de valamiért mégis az utolsó két hét egyébként is hektikus készülődésébe zavarnak bele. Az autóm kötelező biztosításának problémái például január óta bármikor felmerülhettek volna, de nem, a sors gondosan várt egészen augusztus 31-ig. És hát mikor törné be a vihar a nappali egyik ablakát, ha nem akkor, amikor egyébként is rohanni kell az érthetetlen módon meghibásodott légkondit vinni az autószerelőhöz. Ráadásul a magyar bürokrácia és szolgáltatóipar természete olyan, hogy miközben az ember ügyet intéz, csak arra tud gondolni, hogy bárcsak már Medellínben lenne, ahol az ilyen problémák vagy fel sem merülnek, vagy egyetlen fejlövéssel gyorsan megoldhatók.

A "mennyibe kerül ez?" után egyértelműen ez volt a kérdés, amit a legtöbbször hallottam ismerősöktől, akik megtudták, hogy egyedül utazok Latin-Amerikába. A válaszom természetesen mindig egy rövid és nagyképű "nem" volt, a teljes igazság azonban egy fokkal azért bonyolultabb, úgyhogy fussunk neki.Egyedül utazni valahol az isten háta mögött az egyik legizgalmasabb dolog, ami kényelmes, európai létből elérhető. Nagyon-nagyon kis tapasztalatom van az egyedül utazásban, de az alapján egészen biztos vagyok benne, hogy az élmény intenzitása, a támasz hiánya, a mindennapi küzdelmek és örömök egyvelege fantasztikusan szórakoztató és izgalmas lesz. Amikor társsal utaztam, maga az utazás néhány hónap után gyakorlatilag életformává, nem nyaralássá vált. Ez most még sokkal inkább így lesz, és pont ez a legjobb az egészben.Persze vannak kényelmetlenségek is. A leggyakrabban felhozott példa, hogy ha az ember társsal utazik, akkor rá tudja bízni a hátizsákját a pályaudvaron, míg ő viháncoló beleivel küszködik egy elmondhatatlanul mocskos klotyóban. Most majd egyensúlyozhatom közben a hátizsákot is. Az egyetlen dolog, ami igazán zavar, hogy én nem szeretek egyedül vacsorázni. A reggelit és az ebédet simán megoldom, de nem tudom elképzelni, hogy elmenjek egy jó Buenos Aires-i étterembe, és egyedül kirendeljek egy irtózatos méretű steaket. Muszáj lesz vacsoratársakat keresni.