Amikor megszületett a gondolat, hogy megint utazni kéne jó sokat, két lehetséges úticél merült fel reálisan. Mivel meg vagyok győződve, hogy egy év Afrikához, ráadásul saját jármű nélkül, olyan kötélidegek kellenek, amilyenek nekem sajnos nincsenek, az a kontinens eleve kizárta magát a versenyből. Így az egyik lehetőség egy újabb ázsiai túra volt, hiszen egy év ott a kontinens töredékére sem volt elég. Indiában egyáltalán nem voltam még, míg Kínában és Indonéziában ugyan két-két hónapot is, de ennyi idő alatt ezeknek a csodálatos országoknak a töredékét sem lehet megnézni. És van ott még egy rakás, egészen biztosan nagyon érdekes ország, Bangladestől kezdve Koreán át Mongóliáig.
A végül nyertes kettes számú lehetőség Latin-Amerika bejárása volt. Eredetileg csak Dél-Amerikára gondoltam, de végül hozzácsaptam az ahhoz képest tényleg apró Közép-Amerikát is, ráadásként pedig néhány karibi szigetet. Ez így talán kevésbé változatos túra lesz, mint az ázsiai, hiszen a spanyol (és persze portugál) nyelv és a kereszténység mégis olyan egységes civilizációs hátteret ad, amilyen Ázsiában a muszlim Üzbegisztántól Kínán át a buddhista Mianmarig biztosan nincs. Cserébe viszont, ennek az egységes civilizációnak, valamint a ténynek, hogy szemben a vietnami nyelvvel, a spanyolt bírom, reményeim szerint sokkal mélyebbre sikerül majd ásni az egyes latin-amerikai országokban, mint Ázsiában bárhol sikerült.
Szemben a teljesen szétfolyó Ázsiával, Latin-Amerika viszonylag logikusan bejárható. Az egész kontinensen végigfutó, ennek a blognak is nevet adó Panamericana országút ésszerűen fűzi fel a kontinens nyugati felének országait Mexikótól Chiléig. Aki ezen az úton végigmegy, néhány leágazással nagyon sok mindent lát. De nem mindent, hiszen például Brazília - meg még néhány kisebb ország - a Panamericánától jóval keletre fekszik. Márpedig ennek az útnak a célja mindent megnézni Latin-Amerikában. Ez persze egészen irreális és teljesíthetetlen cél, de egy év alatt tényleg sokmindenre juthat idő. Például Latin-Amerika valamennyi szárazföldi országának a felkerésésére, Uruguaytól Guyanán át Belize-ig. Ráadásként pedig jó lenne a Karib-tenger apró szigetországai közül is minél többe eljutni.
Szemben az ázsiai úttal, most nem csak olyan helyekre megyek, ahol még soha nem voltam. Jártam már Brazíliában, Peruban, Bolíviában, Mexikóban, Guatemalában és Hondurasban is. De nem így, ahogy igazán nagy élmény, ráadásul egy részükben már olyan rég, hogy nem is emlékszem mindenre. Viszont mivel a legturistásabb, illetve esetenként a legdrágább nevezetességeknél már voltam, sokat közülük most kihagyhatok. A Nazca-vonalak nevetségesen drága berepülését például most egészen biztosan megspórolom.
A teljes útiterv tehát valahogy így néz ki:
Ennek az így elég kuszán kinéző útnak öt elég jól elkülöníthető szakasza lesz. Először is Latin-Amerika déli csücske, amelynek legdélebbi részén olyan hideg van, hogy oda csak a helyi nyárban, tehát a mi telünkben érdemes menni. Indulás szeptember 8-án Buenos Airesből, majd Paraguay és Uruguay érintésével utazás szép lassan déli irányba, végig Chile és Argentína közt kacskaringózva, hogy Patagóniában és a Tűzföldön már a lehető legjobb legyen az idő. Jó lenne Chiléből elrepülni néhány napra a Húsvét-szigetekre, a legnagyobb álom pedig, amiről magamnak is csak suttogva merek beszélni, az néhány nap lenne az Antarktiszon.
A déli nyár után indulás felfelé, és az Andok vonulatát követve Bolívia, Peru, Ecuador és Kolumbia végigjárása. Ez így leírva nevetségesen leegyszerűsítetten hangzik, és valami azt súgja, hogy ezekben az országokban lehet a legjobban elveszni, napok helyett heteket eltölteni egy kisvárosban. Semmi gond, éppen ezért utazik az ember. A Galapagos-szigetekre Ecuadorból kell repülni, és ez kihagyhatatlan program, gyerekkori álom és egyszer-az-életben lehetőség egyben.
A hatalmas Brazíliában évekre elég a látnivaló, de erre most sajnos csak hónapok lesznek, ráadásul el kellene jutni Francia Guianába, Guyanába és Suriname-ba, és a szintén óriási Venezuelába is. Dél-Amerika közepét Amazónia dszungelei borítják, a kontinens majdnem összes országába jut belőle egy darab. Nyilván mindenhol felesleges megmerítkezni a dzsungelben, de Venezuelában például kihagyhatatlan ez a program.
Az egész út legegyszerűbb szakasza Közép-Amerika bejárása lesz, hiszen tényleg csak végig kell menni rajta. Az én esetemben délről indulva, Panama-Costa Rica-Nicaragua-El Salvador-Honduras-Guatemala-Belize irányban. Aztán Mexikóban, ahol már kiszélesedik a szárazföld, már több a lehetőség az elkalandozásra. Meglátjuk, erre még mennyi pénz és idő jut.
Szemben Közép-Amerikával, a Karib-tenger a világ bonyolultabban bejárható vidékei közé tartozik. Például mert kevés itt a szárazföld, viszont sok a víz. És mert elég drága is, sok sziget megfizethetetlenül az. Ráadásul sok országban még százezren sem laknak, és ha nem megyek el minden százezer alatti perui kisvárosba, miért mennék el minden hasonló méretű szigetre? A különböző spanyol, holland, angol, amerikai és francia örökségeknek köszönhetően nyilván nem teljesen egyformák ezek a szigetországok, de azért olyan nagyon nagyok sem lehetnek a különbségek. Jamaikára mindenképpen el szeretnék jutni, és ha a politikai és szeizmikus helyzet engedi, akkor Haitiba is. Meg Trinidad és Tobagóra. Meg St. Vincent és a Grenadines-re, mert az állítólag az egyik legjobb. Meg ami még belefér.
A végén pedig hazajövök.