Nem töltöttem elég időt Venezuelában ahhoz, hogy alaposan körbejárjam a Chávez-kérdést. Nem interjúvoltam meg kormánytisztségviselőket és prominens ellenzékieket, nem beszéltem a nemzetközi think tankek Latin-Amerika-specialistáival és nem ástam magam bele a venezuelai gazdasági adatokba. Sem a hivatalosakba, sem a valóságosakba. Ilyesmit akkor sem tettem volna, ha semmi jobb dolgom nincs. Viszont Latin-Amerikában mindenkinek van véleménye Chávezről, és most már elég ideje vagyok itt ahhoz, hogy nekem is legyen. A Chávezről alkotott vélemény pedig minden esetben egyben Latin-Amerika jelenéről és közelmúltjáról alkotott vélemény, és így van ez az én esetemben is.
Chávezről szinte csak két vélemény létezik. Nemcsak a latin-amerikaiak, hanem a világ ilyesmi iránt érdeklődő része is vagy azt gondolja, hogy Chávez kommunista diktátor, vagy azt, hogy a megváltó, a fennálló kapitalista elnyomás és a Nagy Amerikai Sátán sikeres kihívója. Természetesen mindkét tábor totális tévedésben él. Kommunista diktátorok a világon már sehol sincsenek, még Észak-Koreát is egyszerűbb teokráciaként jellemezni, mint marxista-leninista államként. A tudomány mai állása szerint pedig a kapitalista világrendnek sikeres kihívói nemcsak ma nincsenek, de a belátható jövőben garantáltan nem is lesznek.
Ahhoz ugyanakkor kétség sem fér, hogy Chávez rendszere autokratikus és baloldali irányultságú, valamint hogy valóban igyekszik másképp csinálni a dolgokat, mint a Nagy Sátán, és ér is el sikereket. Mint ahogy ahhoz sem, hogy ez az autokrácia egyáltalán nem abszolút, és vannak kudarcai is szép számmal. Politikai vélemény kialakításakor általában is zavaró, hogy a világ, mit ad isten, nem fekete-fehér, Latin-Amerikában pedig még bonyolultabb a helyzet, hiszen ahogy azt már előttem is többen észrevették, a kontinens meglehetősen színes.
A nagy igazságok előtt viszont maradjunk annál, amit alig két hét alatt a két szememmel láttam Venezuelában. Benzinárakat például egyáltalán nem. Nagyon szerettem volna egy benzinkút előtt lefotózni, hogy mennyi egy liter, de szemben a világ összes többi országával, itt nincs kiírva, hogy mennyiért mérik a 98-ast és a dízelt. Mindenki tudja, hogy gyakorlatilag ingyen, felesleges feliratokkal vacakolni. A világon Venezuelában a legolcsóbb a benzin, amennyibe Magyarországon egy liter kerül, abból itt simán kétszer is tele lehet tankolni.
Venezuela a világ egyik legnagyobb olajkészletével rendelkezik, az állam tehát megengedheti magának, hogy ingyen mérje. Az egyetlen gondot az jelenti, hogy a világon a legdrágábban tankolni Norvégiában lehet. Pedig ott is van olaj bőven, ráadásul a norvég szociáldemokrácia is törődik annyit a maga szegényeivel, mint Chávez szociállatinizmusa. Lehet, hogy az ingyen osztogatás mégsem a legjobb megoldás, ráadásul van egy olyan következménye is, hogy Venezuelában láttam Dél-Amerika legnagyobb, legolajfalóbb autóit is, hiszen a tulajdonosnak nem kell foglalkoznia a benzinár ingadozásával. Nem egészen sikerült összeraknom, hogy az imperialistákat Latin-Amerika megerőszakolásával vádoló, a bennszülöttek és földanyácska jogainak védelmét mindig fennen hangoztató Chávez hogy szabadíthat rá ilyen léptékű környezetszennyezést az országára. Az ingyenes benzin másik mellékhatása pedig az, hogy mivel a tulajdonosnak nem kell a fogyasztáson problémázni, a távolsági buszok sofőrei maximumra tekerik fel a légkondit, és így az utasok sálban, sapkában, esetenként hálózsákban didergik végig az utat. Amikor Moldova György még szatírákat írt a létező szocializmusról, akkor sem tudott ilyet kitalálni.
Láttam viszont Venezuelában kekeckedő egyenruhásokat. 14 hónapja vagyok Dél-Amerikában, és bármilyen rossz a híre az itteni fegyveres erőknek, semmilyen problémám nem volt sehol, sőt, kifejezetten segítőkész rendőrökkel, katonákkal és határőrökkel volt csak dolgom. Venezuelában viszont mindjárt az első buszpályaudvaron nekem jött két gépfegyveres kiskatona és az elképesztően rossz arcú felettesük, hogy mutassam a papírjaimat. Kelet-európaiként azonnal tudtam mit kell tennem, így lesütöttem a szemem, nagyon tisztelettudóan beszéltem, és előzékenyen mindent átadtam. Szerencsémre az előttem megállított két amerikai nyilvánvalóan még soha nem látott magyar rendőrt, így míg ők visszapofáztak és pofákat vágtak, engem egy kézlegyintéssel továbbengedtek.
Amerikai turistának lenni egyébként sem kényelmes kaland Venezuelában. Jártam már több országban, amely gyakorlatilag hadban állt az USA-val, és számtalan amerikaival beszélgettem az életben, akik utazgattak rázós helyeken. És mindig, mindegyiktől azt hallottam, hogy Szíriától Iránon át Burmáig mindenhol tárt karokkal és széles mosollyal várták őket, ha pedig esetleg politikára terelődött a szó, vendéglátóik azonnal megjegyezték, hogy ugyan már, a politikusok csak politikusok, a két nép fiainak barátságát nem befolyásolhatja holmi atomprogram vagy gazdasági embargó. Venezuelában viszont több amerikaival találkoztam, akinek származott kellemetlen élménye az állampolgárságából. Úgy látszik, a venezuelaiaknak nem sikerült még eljutniuk addig a gondolatig, hogy pont azok a turisták, akik felkeresik az országukat, talán nem akarják azt katonailag és gazdaságilag romba dönteni.
A magyar útlevél egyik nagy előnye, hogy rólunk Latin-Amerikában senki nem gondol semmit, a venezuelaiak agresszivitása, elkeseredettsége viszont engem sem került el. Ezt nyilván befolyásolta, hogy alig két héttel az elnökválasztás után érkeztem az országba, amit Chávez ugyan megnyert, de nem nagyon. Az ország megosztottságának érzékeléséhez elég volt tetszőleges taxisofőrrel beszélgetnem, akik egyrészt mind Chávez-ellenesek voltak, másrészt Latin-Amerikában teljesen szokatlan vehemenciával és dühvel szapulták az elnököt. A kontinens összes többi országában is folytattam politikai témájú beszélgetéseket, de máshol ezek vége mindig nevetés és legyintgetés volt. Itt nem, és többször is örültem, amikor végre elszabadulhattam beszélgetőpartnerem összeesküvés-elméleteitől és ordibálásától. Egészen olyan érzésem volt, mintha Magyarországon lennék.
A politizálás Dél-Amerikában elkerülhetetlen szórakozási forma, amit a lakosság jelentős része űz és élvez. Nagyjából egyenlő arányban találkoztam Chávez-gyűlölőkkel és -imádókkal, és bár összességében a tanultabbak kevésbé rajongtak Venezuela elnökéért, annyira nem voltak egyértelműek a demográfiai törésvonalak. Amely törésvonal az országok vezetői közt is megvan. Ma Bolívia, Ecuador és Argentína a leginkább Chávez-párti, Chile és Kolumbia a legkevésbé az, Peru és Brazília pedig valahol középen lavíroznak. A viszony Chávezhez pedig alapvetően meghatározza a hozzáállást Amerikához is.
Latin-Amerikában határozottan az az érzése az embernek, hogy a hidegháború még nem ért véget. Kelet-Európában már sem személyes, sem politikai szinten nem olyan meghatározó a vélemény Moszkváról, itt viszont más a helyzet. Szemben Oroszország kelet-európai helyzetével az USA errefelé máig megőrizte elképesztően erős politikai, gazdasági és természetesen kulturális befolyását, amihez egyszerűen muszáj valahogy viszonyulni. A véleménynek pedig semmiképpen sem kell koherensnek lennie. A kedvencem az a kolumbiai fiatalember volt, aki egyszerre érvelt amellett, hogy Chávez jól csinálja a dolgokat, és hogy Venezuela borzasztó hely.
Hogy Venezuela borzasztó hely, ami ráadásul rossz irányban is halad, azzal kapcsolatban bennem nem sok kétség maradt. Nem is annyira a felületes benyomásaim, mint az ország egyébként is eléggé elkeserítő helyzete miatt. A venezuelai közbiztonság még latin-amerikai mércével mérve is megdöbbentően rossz. Caracas jelenleg a világ hatodik legveszélyesebb városa, metropoliszként pedig magasan nyer. Ráadásul Venezuela még arra sem hivatkozhat, mint a többi tragikusan veszélyes ország a kontinensen, hogy a gyilkolászás az eszetlen amerikai drogháború közvetlen következménye. A venezuelai pokolban ennek jóval kisebb szerepe van.
Nemcsak az erőszak ugyanolyan mint máshol Latin-Amerikában, ugyanez a helyzet társadalmi berendezkedéssel és az elképesztő jövedelmi különbségekkel is. A venezuelai szegénynegyedek pont ugyanúgy néznek ki, és pont ugyanakkorák, mint a kontinensen szinte bárhol. A koldusszegény indiánok örülnek, amikor az állam kiutal a falunak egy csónakmotort, de ettől az országban nem változik semmi. Evo Morales Bolíviáját senki nem hibáztatja, amiért teljesen reménytelen hely - Chávez viszont szégyellheti magát, amiért ennyi olajjal a zsebében képtelen előrébb mozdítani az ország helyzetét.
Különösen kínos a Chávez-hívőknek, hogy vannak a kontinensen jó példák is, ráadásul nem is kell az Amerika-barát rezsimek között keresgélni. Brazília például mindenkit meglepve rohamléptekben halad előre, pedig az utóbbi két elnököt, Lulát és Dilma Rousseffet nehéz lenne jobboldali elhajlással vádolni. Dilma egy baloldali gerillaszervezet tagja volt, míg Lula 12 évesen már cipőket tisztított az utcán, és onnét küzdötte fel magát szakszervezeti vezetővé, majd sikeres politikussá. Határozottan az az érzésem, hogy míg náluk a szociális érzékenység és a baloldali alapállás valóban őszinte, addig az alsó-középosztályból származó, sokáig katonáskodó Chávez esetében csak egy opportunista bohócról van szó.
Ami nem teljesen az ő hibája. Latin-Amerikában a politikusok csak mérsékelten választhatnak szabadon jobb- és baloldal közt, sokszor inkább csak sodródnak arra, amerre az aktuális amerikai kormányzat felől fújó szél tolja őket. Így volt ez egyébként még Fidel Castróék esetében is, akik nem voltak ám akkora szovjetbarát kommunisták, amikor nekiálltak megdönteni a korrupt Batista-rezsimet, csak aztán a világpolitika és az amerikai kormány fokozatosan a szélsőbal felé sodorta őket. Chávezt az ég világon semmi nem predesztinálta a nemzetközi globalizációellenes baloldal vezetői szerepére, csupán így alakultak a dolgok. Latin-Amerikában politikusként csak a szociális demagógia a kötelező, pártszimpátiától teljesen függetlenül, de hát ezt magyar olvasóközönségnek felesleges magyarázgatni.
Chávez populizmusa egyébként jellegzetesen dél-amerikai, a kontinensen bevett trükknek számít valami olyan hangzatos marhaságot kitalálni, mint a "bolivariánus forradalom", aztán abba belegyömöszölni mindent, amit az éppen aktuális politikai érdek megkíván. Ennek az argentinok a legnagyobb mesterei, ahol a ma már inkább kirchnerizmus néven futó perónizmusba másfél évtizede tökéletesen belefért a közvagyon magánosítása, ma pedig annak visszaállamosítása. Miközben Cristina Fernández elnökasszony éppen bebizonyítja, hogy az országot, amely a gazdasági világranglistákon a legnagyobbat bukott a 20. században, a 21-ben lehet még mélyebbre vinni.
Ha Chávezt olyan nagyon érdekelné a saját népe boldogulása, valószínűleg kevesebb olajat osztogatna baráti áron mindenféle külföldi haverjainak, és kevésbé barátkozna olyan kínos figurákkal, mint Daniel Ortega, Alekszandr Lukasenka és Mahmúd Ahmenidedzsád. Amire még a saját szavazóitól sincs felhatalmazása, és önös, Amerika-fricskázó programján kívül nincs is semmi értelme. Nem mintha ez őt különösen zavarná, Cháveznek a bohóc és a showman szerepe tökéletesen fekszik.
Mivel Kadhafi tábornok kénytelen volt elhagyni a világ színpadait, Cháveznek már nincs kihívója a nemzetközi mezőnyben. Amióta 2011-ben végbélrákkal kezelték, kicsit vesztett a lendületéből, de még így is bármilyen közönségnek lyukat tud beszélni/ordítani/énekelni/gesztikulálni a hasába. Aló Presidente című betelefonálós műsora a műfaj csúcsa, amikor pedig azt üzente George W. Bushnak, hogy "you are a donkey, Mister Danger", végképp kiemelkedett az őrült latin-amerikai diktátorok nagyon erős mezőnyéből.
Hogy Chávez őrült-e, arról lehet vitát nyitni, diktátorkodásáról viszont nem nagyon. Hívei leginkább azzal szoktak védekezni, hogy "de hát a média szabad", vagy hogy "tessék, demokratikus választásokon nyert". Azt most hagyjuk, hogy az a média folyamatosan macska-egeret játszik Chávezzel, valamint hogy azok a választások sem voltak olyan szabadok. Nem ez a lényeg, hanem hogy nem azt nevezzük demokráciának, ahol a demokrácia definíciójának néhány eleme teljesül, hanem ahol mindegyik. Chávez pedig vaskézzel irányítja az államapparátust, a nemzetgazdaságot saját játékszerének tekinti, és ha kell, úgy íratja át az alkotmányt, ahogy a saját érdekeinek fekszik. Irreleváns, hogy a média mennyire szabad, ennyi erővel Kína demokratikussága mellett is lehetne érvelni, hiszen ott meg vállalkozni lehet már többé-kevésbé szabadon.
Amikor két héttel az október eleji elnökválasztás után beléptem Venezuelába, még mindenhol fent voltak a választási plakátok, matricák, molinók és falfestmények. Ezek olyan 3000:1 arányban buzdították Chávezt a végül 44 százalékkal vesztes Henrique Capriles-szel szemben. Ez jellemzően nem demokratikus megoldás. Arról nem is beszélve, hogy Venezuelában minden útépítés és iskolafelújítás mellett ott virul a nép jótevőjének, Cháveznek a képe – ilyen sehol máshol nincs Dél-Amerikában, még Bolíviában is töredéke ennyiszer sem lehet Evo Morales arcmásával találkozni.
Chávez ugyan diktátor, ám ettől még nem szabad elvitatni a sikereit. Mint minden baloldali autokráciában, a legszegényebbeknek jobb dolga, van mint korábban. A szocialis juttatások, az oktatás és az egészségügy reformja sokat segítettek a legelesettebbek mindennapjain. Chávez ebben nagyban támaszkodott kubai tanácsadókra és a szakképzett kubai munkaerőre, aminek köszönhetően Dél-Amerika nagyon eldugott szegleteiben is lehet venezuelai pénzen eltartott kubai orvosokkal találkozni. Aminek a helyiek nagyon örülnek, és minden bizonnyal a karibi egészségügyi szakemberek is, különben nem választanák tömegesen hazatérés helyett az emigrálást akár Dél-Guyana porfészkeibe is.
A kubai kapcsolat nem mellesleg szépen megerősíti, hogy a hidegháború Latin-Amerikában nem ért teljesen véget. Chávez globális népszerűsége pedig azt, hogy a világ ilyesmire fogékony része még nem adta fel az illúziót, hogy a világnak ebben a kétségtelenül romantikus szegletében még lehet igazi hősöket találni, akik képesek megváltani a világot, és megérdemlik, hogy arcmásukkal márkázott trikókat áruljanak New Yorktól Tokióig.
Így volt ez Chávez személyes hőse, a minden második venezuelai sarokra felmázolt Che Guevara esetében, is akinek ugyan szintén voltak érdemei, ám összességében nemhogy a világot nem váltotta meg, de közvetlen szerepe volt milliók életének tönkretételében. Hogy személyesen bátor, a saját bőrét is vásárra vivő, ráadásul jóképű férfiről volt szó, az teljesen irreleváns. Egyrészt Latin-Amerika tele volt és van hozzá hasonlókkal, másrészt a kubai forradalmárok közül Camilo Cienfuegos eleve jobban nézett ki.
Chávezt nem fenyegeti a veszély, hogy valaha akkora globális ikon legyen, mint Che. Szerencsére ma már kevesebben vannak, akik Latin-Amerikában keresnek maguknak szent hősöket, ami a kontinenst csak felületesen is ismerve eleve akkora marhaság, mint mondjuk a kelet-európai közelmúltból vagy jelenből választani szeplőtelen példaképeket. De Chávez nemhogy nem hős, hanem csak egy nevetséges diktátor, aki a világ egyik legnagyobb kincsén ülve sem viszi semmire. Pedig közben már Dél-Amerikában is bebizonyosodott, hogy mélyen baloldali alapállásból is lehet jól és kvázi tisztességesen csinálni a dolgokat. Chávez nem fog örökké élni, és csak remélni lehet, hogy a ma a venezuelai bűnözők kezében lévő fegyverarzenál soha nem fogja a reménytelenül kettészakadt ország polgárháborúját segíteni. Latin-Amerika annyira még nem változott meg a hidegháború óta, hogy ennek ne legyen reális esélye.