2013. április 18.
Dél-Amerikában a három Guyana a kakukktojás, Közép-Amerikában viszont egyértelműen Belize. Az egykori brit gyarmaton ma is az angol a hivatalos nyelv, a meghatározó kultúra pedig nem a latin, hanem a karib. A mindössze egyötöd Magyarországnyi méretű Belize pont olyan kellemes és színes meglepetésnek bizonyult, mint a Guyanák, amelyekre nagyon sok szempontból hasonlít is. Az ország nevét egyébként úgy ejtjük, hogy be-LÍZ.Olyan kellemetlen határátlépésem viszont még soha az életben nem volt, mint a guatemalai Livingston és a Belize-i Punta Gorda közt. Közút itt nincs, csak motorcsónakkal lehet megtenni az utat, ami ugyan alig egy órás, de minden egyes perce kínszenvedés volt a Karib-tengeren. A habkönnyű, üvegszálas csónakra szerelt borzasztóan erős motornak köszönhetően úgy pattogtunk a hullámok közt, hogy miután majdnem leharaptam a nyelvem inkább végig erősen összeszorítva tartottam a fogaim. Az errefelé szállított tonnányi kokainszállítmányokkal nem lenne szabad így bánni, nemhogy élő emberrel.
2013. április 10.
Latin-Amerikában mindig jó utazni, csak a semana santa, a szent hét alatt sokkal nehezebb. A semana santa a húsvétot felvezető hét, amikor a közalkalmazottaknak egyáltalán nem kell dolgozniuk, és a magánszférában robotolóknak is csak alig. Ahogy közeledik a hét vége, az egyébként is kényelmes latin tempó teljesen megtorpan. Nincs tömegközlekedés, minden bezár, a nagyvárosok kiürülnek, a népszerű nyaralóhelyeken pedig az árak az égbe szöknek. Tapasztalataim alapján karácsony környékén megközelítőleg sem ilyen kényelmetlen a latin-amerikai turistáskodás, és bár tavaly a Galápagos-szigeteken sikerült kikerülnöm a semana santát, idén bele kellett vágnom a közepébe.A szent hét csütörtökén még át tudtam jutni Salvadorból Guatemalába, amikor viszont délután kettő körül a buszom lerakott Guatemala City közepén, egy ideig úgy tűnt, a következő négy napot a kongóan üres kísértetvárosban kell töltenem. Végül egy taxis segítségével sikerült megtalálni az utolsó, a városból kifele induló buszt, amely egyben a legtömöttebb is volt, amit másfél év alatt láttam a kontinensen. Közép-Amerikában a távolsági tömegközlekedés legfontosabb szereplői a kiszuperált amerikai iskolabuszok, amelyek ülésein egy sorban négy felnőttfenék fér el. Guatemalában alapesetben hat utast zsúfolnak egy sorba, itt viszont egy ügyes mutatvánnyal és a központi folyosó feltöltésével sikerült hetet is.
2013. április 2.
Sajnos sokan azt képzelik, hogy utazgatni a világban gondtalan szórakozás, az egzotikus helyeken kalandozó turistánál pedig nincs szabadabb ember. Ezzel szemben az igazság az, hogy a magára adó utazó mindennapjait nagyon szigorú szabályok határozzák meg, amelyek talán a legnagyobb hangsúlyt a helyes ruházat megválasztására helyezik. A női magazinok nem túloznak: egy rosszul megválasztott ruhadarab bármilyen hosszú nyaralást tönkretehet, akár másfél évre utazunk Latin-Amerikába, akár egy hétre all-inclusive Törökországba. Én nemcsak azt tudom megmondani kétszáz méteres távolságból, hogy egy lepukkant távolsági buszon melyik a legkevésbé kényelmetlen ülés, hanem elismert szakértőjévé váltam a turistadivatnak is, így az alábbi tanácsok követőinek garantálhatom, hogy a világ turistaközösségének megbecsült, stílusos tagjaivá válhatnak.Utazgatni leginkább fiatalok szoktak, ahol pedig fiatalok vannak, ott elkerülhetetlen a divatbemutató. Fontos azonban tudni, hogy az utazás mely szakaszain nem kell mindent bevetni. Elsősorban akkor, amikor az ember nemcsak teng-leng, hanem csinál is valamit. Búvárkodni például jellemzően búvárfelszerelésben érdemes, és kirándulni sem vietnami papucsban indulunk, hanem az évszaknak és a terepnek megfelelő felszerelésben. Ez utóbbi szabály alól természetesen a helyiek kivételt képeznek, hiszen ők direkt vietnami papucsban szeretik bemutatni, hogy négyszer olyan gyorsan tudnak sáros hegyoldalon felszaladni, mint a sokszáz dolláros túrabakancsban parádézó turisták.
2013. március 26.
Európaiként Latin-Amerikában a legegzotikusabb, legérthetetlenebb, legijesztőbb dolog az erőszak. Itt élnek a világ talán legkedvesebb emberei, ugyanakkor a világ legveszélyesebb városai közül a legtöbb itt van – egy olyan biztonságos helyről érkezve, mint Budapest, ez az ellentmondás elég nehezen dolgozható fel. A kontinens jelenét és közelmúltját annyira meghatározza a bűnözés, a háború, a fegyverek és a gyilkosságok, amire máshol a világon nem nagyon van példa. Ebből a szempontból az apró Salvador egészen különleges hely, az El Mozote nevű kis falu pedig az egész borzalom emblematikus helyszíne.A mindent átható erőszak megértéséhez nem árt egy kicsit tisztában lenni Latin-Amerika történelmével. Akit ez jobban érdekel, nyugodtan álljon neki a könyvtárnyi szakirodalomnak, mivel azonban itt elsősorban Közép-Amerikáról lesz szó, maradjunk a földszoros közelmúltjának elnagyolt áttekintésénél. Dél-Amerika jelentős részén is hasonlóan alakult az elmúlt két évszázad, ám mivel ott az országok nagyobbak, erősebbek és kevésbé voltak kiszolgáltatottak az aktuális nagyhatalmak érdekeinek, valamivel nagyobb is volt a mozgásterük. Közép-Amerika viszont leginkább csak hányódott ide-oda a globális érdekek közt.
2013. március 21.
A nicaraguai-hondurasi odüsszeia után nálam sokkal keményebb utazók is vágytak volna néhány nap kikapcsolódásra. Lehetőleg valami karib szigeten. Nekem ilyesmihez nem kell semmiféle kifogás, de tény, hogy majdnem egy hét rázkódás és porzabálás után igényem volt a nyugalomra. Jó, most hazudok: eleve azért volt La Ceiba városa a kaland úticélja, mert onnét egyórás hajóútra van csak a karib kikapcsolódás.A Hondurashoz tartozó Bay Islands szigetcsoportnak több tagja van, de én annak ellenére is Utilára akartam menni, hogy majdnem tíz éve jártam már itt egyszer. Akkor a felhőtlen nyaralást az sem tudta megzavarni, hogy a Modern Vállalati Pénzügyek II. nevű tantárgyból kellett életem utolsó utóvizsgájára tanulnom, pedig ez a szörnyú dolog tehetett arról, hogy végül nem a tervezett hat, hanem hat és fél év alatt végeztem el a Közgázt. Utilára ennek ellenére is vissza akartam térni, pedig ezen az úton még a Machu Picchut is kihagytam.
2013. március 13.
Sokféleképpen el lehet jutni Nicaraguából Hondurasba. Én a talán legbonyolultabbat választottam, Közép-Amerika legeldugottabb határátkelőjén keresztül. Egyszerűen azért, mert kalandra vágytam, és a Mosquitia nevű régió, amely a két ország karibi partvidékén terül el, nem is okozott csalódást. Mosquitia egyébként nem a szúnyogokról, hanem a miskitókról kapta a nevét. Hat napon át utaztam a nicaraguai Matagalpa és a hondurasi La Ceiba közt, de már ez előtt is volt egy repülős-buszos napom Big Corn Island és Matagalpa közt. Nemcsak kalandos, hanem jó fárasztó is volt az út, ami közben ezt írtam a privát naplómba.547. nap, 13.03.07, Hotelito Flor de Sajuancoche, SiunaCsodás volt felkelni reggel hatkor. Gondoltam lezuhanyozom, de hiába volt felszerelve az elektromos zuhanyfej, nem volt melegvíz, úgyhogy inkább kihagytam. Szerencsére alig volt mit összepakolni, aztán a sarkon fogtam egy taxit, és elmentem a pályaudvarra. Tényleg volt busz 7:15-kor, úgyhogy felültem arra. Két óra 45 percet mondtak Rio Blancóig, persze három és fél lett belőle, és a nagy részét végigbóbiskoltam, bár olyan kényelmetlen volt az ülés, hogy a végére rohadtul megfájdult a hátam. Ja, és megint Oreót reggeliztem.Rio Blanco kegyetlenül rohadt buszállomásán csak 45 percet kellett várni, és indult is a busz Siunába, Addig vettem hat mandarint, mert az tűnt az egyetlen kapható ételnek, amitől nem fosom össze magam azonnal. Viszont amíg vásároltam, szinte minden hely megtelt, így csak az utolsó sorban tudtam leülni, ahol a legjobban ráz. Rio Blanco után egyből vége lett az aszfaltnak, mindenhonnét dőlt be a por, és egy idő után rettegni kezdtem, mert ilyenkor szoktam tüszős mandulagyulladást kapni.
2013. március 11.
Egy éve és fél éve is volt itt szó a lélek rejtelmeiről, így mielőtt rátérnék Közép-Amerika legeldugottabb szárazföldi határátkelőjére, ismét erre kerül sor. Az előző két ilyen bejegyzésnek az volt a címében, hogy "egyedül", de a "másfél év egyedül" annyira lehangolóan hangzik, hogy nem volt kedvem leírni. És egyébként sem igaz: az utóbbi fél évben több magyar látogatóm is volt, de egyedül nélkülük sem éreztem magam. Utazni viszont tényleg utazom másfél éve.Így visszaolvasva az előző két hasonló írást, az utazás második fél évében olyan sok minden nem változott. Pedig azt a szöveget nem sokkal az út egyetlen nagy krízise után írtam, amikor Északkelet-Brazília rémisztő nagyvárosaiban kicsit elment a kedvem az egésztől, és komolyan kellett azon melóznom, hogy visszatérjen a lelkesedésem. Amikor írtam, már minden a régi kerékvágásban ment, vagy legalábbis én azt hittem. Azóta viszont alapvetően megváltozott minden.
2013. március 7.
Ennek az útnak az egyik nagy felfedezése, hogy a karib kultúrkör milyen izgalmas. Lassan körbejárom az egészet, Francia Guyanától Miami repteréig sokfelé voltam, és még mindig nem elég. Nicaragua keleti partja a Karib-tenger egyik legfurcsább szeglete, így semmiképpen sem maradhatott ki.El Salvador és Belize kivételével valamennyi közép-amerikai ország partjait két tenger mossa: a Karib- és a Csendes-óceán. A földgömböt nézegetve bárkiben az a téves elképzelés alakulhat ki, hogy az előbbi a langyos, napsütötte turistaparadicsom, az utóbbi viszont vad hullámok által tépett, kies táj. Ez egyáltalán nem így van. A vad hullámokban speciel van valami, és éppen ezeknek köszönhetően lett Közép-Amerika nyugati partja szörfös úticél, de egyszerű strandokból sincs itt feltétlenül kevesebb, mint a karibi oldalon. Nicaragua esetében egészen biztosan nem.
2013. február 27.
Ritkán éreztem magam jobban ezen az úton, mint amikor a jamaicai cseszegetés után végre ismét megpihenhettem a közép-amerikai nyugalomban. Costa Ricába repültem vissza, de semmi kedvem nem volt tovább maradni Florida-alsón, és ez az érzés csak erősödött, amikor ismét szembesültem azzal, hogy drágább egy kóla, mint Nyugat-Európában. Így amilyen gyorsan csak lehetett, átléptem a határt, hogy megnézzem magamnak Közép-Amerika legnagyobb, legszegényebb és engem a legjobban érdeklő országát.Egyetlen dolog nem változott a határ nicaraguai oldalán: az utat továbbra is tökéletes kúp formájú vulkánok szegélyezték. A kóla viszont harmadába-negyedébe került, mint a déli szomszédban, és az élet minden egyéb területén is hasonlóan radikális különbség van a két ország közt. Nem véletlen, hogy körülbelül félmillió nicaraguai dolgozik Costa Ricában: hazájuk nemcsak Közép-Amerika legszegényebb országa, de Haiti után a komplett nyugati félteke legcsóróbbja is. Costa Rica halálosan kényelmes, de néha már zavaróan rendezett és tüchtig, Nicaraguában viszont ilyesmit csak és kizárólag Granada apró belvárosában lehet találni.
2013. február 20.
- Szemben a tradíciókkal, ezúttal nem egyetlen ország érdekes adatairól lesz szó. Ahhoz a Karib-tenger szigetországai túl kicsik. Én megfigyeléseimet öt ilyen országban, Jamaicában, Saint Lucián, Saint Vincent és a Grenadine-szigeteken, a Dominikai Közösségben és Grenadában végeztem. Kisebb részben pedig Guyanában, amely földrajzilag kevésbé, kulturálisan viszont szinte teljesen karibi. Ugyanez a helyzet Suriname-ban és nagyjából Francia-Guyanában is, de azok a történelmükből kifolyóan másképp karibok, mint az említett hat ország, amelyeket alapvetően az angol gyarmatosítás és az afrikai rabszolga-örökség határozott meg. Belize-t is karibinak szokás nevezni, és valamennyi közép-amerikai ország, sőt, Kolumbia és Venezuela tengerpartja is mutat karibi hatásokat, de ezektől most tekintsünk el.- A Karib-térségben Krisztus születése mellett a másik fontos dátum az időszámítás meghatározására a pusztítóbb hurrikánok érkezése. Mindenki tudja, mikor csapott le Mitch, Stan és a többi szörny, hányan haltak meg és mit pusztított el. Ugyanakkor az általában június és november közti hurrikánszezonban néha nincs is komolyabb vihar, én 2012 szeptemberében három hét alatt szelet is alig láttam, nemhogy esőt.
2013. február 16.
A közhiedelemmel ellentétben Jamaica nemcsak tengerparti pálmafákból és az ezek alatt füvet szívó rasztákból áll. Szemben a legtöbb karibi szigetországgal Jamaicában a strandok mögött elég hely van ahhoz, hogy legyen itt más is, mint az ide érkező turisták túlnyomó többsége által keresett közhelyek. Ha nem látom a szigetországnak ezt a részét, talán nem is vettem volna észre, hogy Jamaica igenis egészen különleges hely, kulturális, természeti, és szinte minden egyéb szempontból.Ahogy Kingston, a jamaicai hátország is azért tudta megőrizni jamaicaiságát, mert egyszerűen elég nagy ahhoz, hogy a Floridából bereptetett amerikai csoportok ne tudják teljesen elárasztani. A méretből és a sziget belsejében ritkás infrastruktúrából nemcsak a relatív elzártság fakad, hanem az is, hogy saját jármű nélkül elég nehéz itt közlekedni. A drágább és egyszerűbb megoldás taxis és taxi bérlése, mi viszont két magyar látogatómmal az olcsóbb, de kalandosabb verziót választottuk, és csak autót kértünk.
2013. február 12.
Jamaicában akkor is eltöltöttem volna néhány napot a tengerparton, ha van választásom. Most nem volt, mivel a Budapestről érkezett látogatóim ki voltak éhezve a napra, a tengerre és a kényelmes semmittevésre. A program így fix volt, csak azt kellett eldönteni, a szigeten hol találjuk meg a helyet, ahol a tengert és a napot tényleg lehet élvezni, és a henyélést sem zavarja semmi. Ez sajnos Jamaica esetében nem úgy megy, hogy az ember egyszerűen rábök a térképre.Jamaicának hiába van nagyjából ezer kilométeres partszakasza, itt szó sincs arról, hogy bárhol teríti le az ember a törölközőjét, azonnal élvezheti a paradicsomi állapotokat. A kisebbik baj hogy a partvidék egy részét városok és kereskedelmi kikötők foglalják el, ahol a viszonyok pont annyira idilliek, mint tetszőleges trópusi szeméttelepen. Az igazi gond az, hogy Jamaicára ráomlott a saját népszerűsége: a tengerparti szállodakomplexumok és a turistaipar mindenféle fárasztó szereplői alól alig látszik ki maga a sziget.
2013. február 4.
Az hagyján, hogy Jamaicára nehéz volt eljutni. Minden jel arra mutatott, hogy az igazi megpróbáltatások majd a szigeten kezdődnek. Voltak ezen az úton országok, mint például Kolumbia, amelyekről előzetesen csak jókat hallotam, Jamaicáról viszont mindenki, aki már járt itt, sok rosszat mondott. Nem csak rosszat, de bőven eleget ahhoz, hogy ha nem is félelmet, de legalább egy jó adag kételyt elültessen bennem. Kolumbiával kapcsolatban a szuperlatívuszok teljesen reálisnak bizonyultak, így nem volt okom feltételezni, hogy a kollektív turistatudat pont Jamaica esetében téved.A Jamaicával kapcsolatos panaszok jelentős része nőktól származott, akiknek a vakációját szinte élvezhetetlenné tette a világ egyik legagresszívabb férfipopulációja. Nagyjából biztos voltam abban, hogy az ilyen jellegű molesztálást én megúszom, viszont a főváros Kingstonról is sok rosszat hallottam, ahol én első öt jamaicai éjszakámat töltöttem. A hosszas kingstoni táborozásra azért volt szükség, mert minden figyelmeztetés ellenére engem igenis érdekelt egy ilyen nagyváros, valamint mert itt kellett bevárnom azt a két magyar barátomat, akik Jamaicában két hétre útitársként csatlakoztak.
2013. január 31.
A határátkelés majdnem mindig szívás: lassú, kényelmetlen és mindenféle plusz költségekkel jár. Nem véletlen, hogy az utazós sztorik közül is kiemelkednek azok, amelyek két isten háta mögötti, koldusszegény ország korrupt határőreivel és taxis maffiájával folytatott küzdelmeket részletezik. Azonban ahogy fejlődik a világ, és olyan szerencsétlen helyek, mint Tádzsikisztán vagy Guyana is igyekeznek minél több turistát magukhoz édesgetni, úgy egyszerűsödnek a határátkelések, és úgy szaporodnak a kedves, segítőkész egyenruhások. Az egyetlen hírhedt kivétel a civilizálódási folyamatból maga minden országok legerősebbike, az Amerikai Egyesült Államok. Azt hittem, engem már nem könnyű meglepni, de a Costa Rica-Jamaica utam, amely sajnos érintette Miami repterét is, olyan mély bugyrokat mutatott meg, hogy muszáj részletesen megemlékezni róla.Már akkor sejthettem volna, hogy január 24-e elátkozott nap lesz, amikor hajnalban azt éreztem, hogy valami állat ugrott rá az ágyamra. Megijedtem, aztán nem foglalkoztam tovább a dologgal, inkább bemeséltem magamnak, hogy csak képzelődöm, és visszafeküdtem aludni. Másnap reggel házigazdámtól tudtam meg, hogy nem macska szökött be a szobába, hanem pontosan egy 5,2-es erősségű földrengés epicentrumában sikerült aludni. Nem tudom, hogy tudnak ehhez hozzászokni azok, akik a Föld törésvonalainak közelében laknak, nekem mindenesetre soha nem menne.
2013. január 26.
Miután nem sikerült megpillantani a világ legnagyobb halát, Panama csak további csalódásokkal szolgált. Számomra is kifürkészhetetlen okokból megálltam a Boquete nevű településen, amelyről előre is tudhattam volna, hogy egyfelől éppen valami virágkarnevált ünnepel, másfelől pedig az idős amerikaiak egyik kedvenc bázisa nyugdíjas éveik eltöltésére. Még soha nem voltam virágkarneválon, és mivel nem vagyok 12 év alatti lány, többé nem is leszek. Boquetében gyakorlatilag lehetetlen volt szobát kapni, a recepciós mondta, hogy már a lakása nappalijában is alszanak, a nyugdíjasterror pedig durvább volt, mint egy VII. kerületi önkormányzati vitafórumon. Csak itt nem szomorúan lerobbant öregemberek követelték a szórakozóhelyek bezárását, hanem harsány, sportos nagymamák és nagypapák trécseltek menő pékségekben, miközben a kiszolgálószemélyzet velem minden erőlködésem ellenére sem volt hajlandó spanyolul kommunikálni, és ragaszkodott az erőltetetten vidám amerikai közvetlenséghez. Sürgősen át kellett lépnem a Costa Rica-i határt.Hogy Costa Rica milyen kulturált hely, az egyből a határon megéreztem. Utazás közben a legdrágább, legidegesítőbb, legtöbb szívatást felvonultató napjaim mindig két ország között zajlanak, ez viszont egészen sima volt. Se nem kellett sokat sorba állni, se nem voltam rákényszerítve alattomos taxisok szolgáltatásaira, se nem kellet tucatnyi felesleges katonai ellenőrzőpontnál mindenemet kipakolnom. Lelkesen vetettem bele magam Latin-Amerika közismerten legkényelmesebb országának élvezetébe, és első este még a nemzeti étel, az azóta halálosan unalmas casado is ízlett: bab, rizs, grillezett banán, egy darab gumiszerű sajt, valami saláta, plusz egy darab marha, csirke vagy sertés.
2013. január 20.
A vietnami háború idején volt az a pacifista szlogenparódia, hogy "csatlakozz a hadsereghez, utazd be a világot, ismerkedj meg érdekes emberekkel - és gyilkold meg őket". Azt viszont még a legbutább amerikai közlegény is tudta, hogy a világ egzotikus népeit nem csupán meggyilkolni lehet. Vagy legalábbis meggyilkolás előtt mást is lehet velük kezdeni. A helyi erőkkel létesített szexuális kapcsolatok pedig nemcsak a megszálló hadseregek fantáziáját mozgatták a kőkorszaktól kezdve napjainkig, hanem midenféle rendű és rangú utazóékét is, a spanyol konkvisztádoroktól kezdve a modern turistákig.Szexelő turista és szexturista között persze alapvető különbség van. Leginkább az, hogy az utóbbi a világ egyik legundorítóbb állatfaja. Nem tudok gusztustalanabbat mondani egy fiatal filippínó lánykát fogdosó, dagadt, hatvanas német féregnél, pedig egyszer negyed órát kellett eltöltenem a dél-kínai Weining tatarozás alatt álló pályaudvarának vécéjében, amit rajtam kívül csak helyi munkások használtak. A szexturista legjellemzőbb előfordulási helye Délkelet-Ázsia, de ezt a bejegyzést Costa Ricában írom, ahol a prostitúció teljesen legális gazdasági tevékenység, aminek köszönhetően ez Latin-Amerika szexturista-központja, tele zokni-szandálban kikapcsolódni érkező amerikai parasztokkal. Hála a jó istennek semmiféle személyes tapasztalatom nincs a szexturizmus terén, viszont ezúttal is csókolom azokat a magyar férfiakat, akik képesek voltak latin-amerikai kurvázási tippeket kérve emailt írni a Panamericana blognak.
2013. január 11.
A maja kitérő után visszarepültem Panamába folytatni a rendes közép-amerikai menetrendet. Panama Cityből gyorsan elbuszoztam a Csendes-óceán partján található Santa Catalina faluba, ami a világon viszonylag ritka módon mind szörfös- mind búvár-körökben népszerű hely. Engem csak az utóbbi érdekelt, pláne, hogy a közeli Coiba-sziget melletti vizekben most van az érdes cápák szezonja. Négy éjszakát töltöttem itt, és közben ezt írtam privát útinaplómba.487. nap, 13.01.06, Cabañas Rolo, Santa CatalinaMa senki nem kapcsolgatta ki a légkondit, úgyhogy jót aludtam, sőt, még a vekkeremen is túl simán. Mindegy, így is időben keltem. Összedobáltam a cuccom, ettem egy nagy adag cornflakest, közben mondtam a recepciós arcnak, hogy hívjon taxit. Egy idő után közölte, hogy nem tud, mert nem működik a telefon. Mindegy, kimentem a sarokra, aztán gyorsan jött is egy, és vasárnap reggel lévén nem is volt forgalom a buszpályaudvarig.
2013. január 6.
2011 karácsonya és szilvesztere kisebb részben Dél-Chile természeti szépségeiről, nagyobban pedig Valparaisóról, Latin-Amerika legbulisabb városának kiélvezéséről szólt. Az én esetemben az év végét még érdekesebbé szokta tenni, hogy december 29-én volt a születésnapom, de idén arra semmi extra nem jutott, csak hosszas buszozás két maja város között, majd fagyoskodás az utóbbiban. Karácsonyra és szilveszterre viszont valami különlegeset kértem magamtól, olyasmit, amiben csak nagyon-nagyon ritkán van részem mostanában: kényelmet.Amióta elhagytam Dél-Amerikát, és átértem Közép-be, sokminden hiányzik, a legkellemesebb újdonság viszont a távolságok radikális rövidülése. Argentínában 36 óra volt a rekordom buszon egyhuzamban, és még azzal is csak az ország egy kisebb részét sikerült átszelni. A leghosszabb, országon belüli buszút, ami Közép-Amerikában létezik 24 óra, de az egészen extrém példa - Guatemala két leghíresebb nevezetessége egymástól alig egy órára fekszik. És az még hagyján, hogy egymáshoz ilyen közel vannak, az Amerikai Egyesült Államok is csak két-három órás repülőútra vannak innen.
2013. január 1.
Az egy dolog, hogy a maják mit alkottak fénykorukban, a másik viszont az, hogy mit csinálnak ma. Mert a maják – szemben mondjuk a sumérokkal vagy az ógörögökkel – nemcsak több ezer éven át voltak a Közép-Amerika északi részének királyai, hanem kultúrájuk legalább egy részét megőrizve képesek voltak fennmaradni egészen a világ végéig. Sőt, még azon túl is, 2012 december 22-én is még ugyanolyan elánnal vásároztak és próbáltak meg szirszarokat eladni a turistáknak, mint előtte.Fennmaradásuk annak fényében különösen nagy teljesítmény, hogy az utóbbi ötszáz évben gyakorlatilag folyamatos szívás volt majának lenni. A spanyolok megérkezésekor sem voltak már a csúcson, ám egyes csoportjaik egészen a 17. századig kihúzták függetlenül, néhány kisebb törzs pedig máig azzal büszkélkedik, hogy őket valójában soha nem is hódították meg. Ezt követően a maják a spanyol gyarmati társadalom legalján tengődtek, és a közép-amerikai országok függetlenedése sem hozott nekik semmi jót.
2012. december 26.
A térképen Panama City után nem Guatemala következik, én egy két és fél órás repülőúttal most mégis átugrottam Közép-Amerika nagy részét. Ne aggódjanak a Nicaragua- és Costa Rica-rajongók, hamarosan ezek az országok is sorra kerülnek. Csak arról van szó, hogy nekem mindegy, hol vagyok, az ünnepeket velem töltő magyar látogatómat viszont a kontinensnek ez a darabja érdekelte. A választásába egyébként sem nagyon lehetett belekötni, mivel Észak-Guatemala és Dél-Mexikó minden bizonnyal Közép-Amerika legérdekesebb, kulturális, történelmi és természeti kincsekben egyaránt leggazdagabb része.Hiába követték egymást a civilizációk Dél-Amerikában, a legtöbb laikus ma csak az inkákról hallott. Bár nem ők voltak a legérdekesebb birodalom arrafelé, mivel a spanyolok megérkezésekor ők voltak a janik az Andok vonzáskörzetében, azóta is ők a legismertebbek. Közép-Amerikában viszont hiába voltak éppen az aztékok a csúcson Hernán Cortés idejében, nem csak az ő nevük maradt fent, hanem a birodalmuktól délkeletre élő majáké is. Akik egyszerűen túl fontosak voltak ahhoz, hogy a nevük feledésbe merüljön.
2012. december 18.
Azt hiszem törvényszerű, hogy aki sokat utazik, szeresse az olyan városokat, amelyeknek szintén ezerfelé áll a feje. Nincs semmi baj az erősen lokális karakterű településekkel, de a szinte gyökértelen, kozmopolita helyeknek van egy olyan bája, amit nagyon tud értékelni az, aki maga is tartozik ide, oda, meg amoda. A világ egyik legjelentősebb átjáróháza, Panama City így nálam eleve nyerő helyzetből indult.Panama City kozmopolitizmusa már akkor látszott, amikor életem legdurvább trópusi esőjében megérkeztem a városba. Úgy szakadt, hogy amikor kiszálltam a kocsiból, nem is esőként éreztem a fejemen, hanem egy olyan erős zuhanyként, amilyennel Latin-Amerika olcsóbb szálláshelyein is ritkán találkozni. Viszont a vízfüggöny mögött is látszott, hogy Panama Citynek olyanja van, amit már nagyon rég nem láttam, és amire a felhőkarcolók által alig érintett magyar nyelvben nincs is szó: skyline-ja.
2012. december 11.
- A szokásossal ellentétben most nem írom ide, mennyit költöttem Kolumbiában. Három hónap különbséggel kétszer voltam az országban, és az első alkalommal velem volt egy magyar látogatóm is, aki minél többet szeretett volna minél kevesebb idő alatt látni. Ezért több belső repülőjegyet is vettem, ami teljesen torzítja a költségeket. Úgyhogy maradjunk csak abban, hogy Kolumbia középkategóriás dél-amerikai ország, valahol félúton a bolíviai és a brazil árak közt.- A kolumbiai kocsmasportot úgy hívják, hogy tejo, és a műfajában egyszerűen tökéletes. A tejo a petanque és a teke távoli rokona, de van benne puskapor is. Egy nagyjából húsz méter hosszú pálya végén van egy körülbelül egy négyzetméteres, agyaggal borított célterület, aminek a közepén két kis boríték található, bennük csekély mennyiségű puskaporral. A játékosok a pálya másik végéből több kilós fémkorongokat hajigálnak a cél felé, és az a csapat nyer, amelyik több pontot gyűjt. Pontot az kap, akinek egy kör végén közelebb van a fémdarabja az agyagnégyzet közepéhez. Ha sikerül felrobbantani a puskaport, természetesen plusz pontok járnak. Játék közben kötelező folyamatosan sörözni, amitől csak egyre szórakoztatóbb lesz a dolog. Én másik nyolc gringóval játszottam másfél órán át, és bár az agyagot gyakran eltaláltuk, robbanást egyetlen egyet sem tudtunk produkálni. A szomszédos pályán játszó helyiek érkezésünkkor azonnal egy kifutóval arrébb költöztek, leplezetlen undorral figyelték a bénázásunkat, és folyamatosan telibe találták a puskaport.
2012. december 7.
A világon nincs sok kontinens, és ezeket is többnyire óceánok választják el egymástól. A nagyon kevés pont, ahol találkoznak, mind érdekes történelmű, ma is izgalmas hely. Így van ez a Boszporusznál, a Sínai-félszigeten, és így a Dél- és Észak-Amerikát elválasztó Dariénben is. Amit magyarul valamiért, szemben a világ összes nyelvével, Panama-földhídnak hívnak, de mivel nekem személyes keresztesháborúm a magyarba hülyén átültetett földrajzi nevek irtása, maradok a Dariennél. És ha már földrajzi definiícióknál vagyunk, akkor azt is érdemes tudni, hogy a Kolumbia és Panama közötti szürke zóna valóban Dél-Amerika és Közép-Amerika között fekszik, ám az utóbbi nem kontinens, csak Észak-Amerika legdélebbi nyúlványának neve. Most térjünk át érdekesebb dolgokra.A kontinenshatárok közül ma messze, de messze a Darién átszelése a legnehezebb. Repülni természetesen lehet, a máshol egyszerű és olcsó szárazföldi átkelés itt viszont gyakorlatilag lehetetlen. Az Alaszkától a Tűzföldig az egész kontinenst (két kontinenst) átszelő, valamint ennek a blognak is nevet adó Panamericana országútból itt hiányzik egy darab, és nem úgy tűnik, hogy valaha is megépülne. Nemcsak azért, mert a mocsaras-dzsungeles terepen eleve nehéz utat építeni, hanem mert a pénzt osztó amerikaiak nem is nagyon érdekeltek abban, hogy megkönnyítsék a kokaincsempészek és az emberkereskedők munkáját, valamint az Észak-Amerikában még ismeretlen száj- és körömfájás terjedését.
2012. november 30.
Gabriel García Márquez műveiből elképzelni, hogy milyen lehet Kolumbia, súlyos tévedésekhez vezet. Általában sem jó ötlet kizárólag irodalmi alkotásokból tájékozódni egzotikus vidékekről, de Kolumbiának megvan az a balszerencéje, hogy a világ egyetlen egy itteni szerzőt ismer, és ez teljesen félrevezeti a közvéleményt. Mint ahogy a másik közhely is, amely szerint Kolumbia életveszélyes hely, ahol folyamatosan kokainbárók lövik egymást agyon a nyílt utcán. A mágikus realizmus keresztatyjától eleve nem várható el, hogy teljesen valós képet fessen hazájáról, de Márquez esetében tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Kolumbia egy olyan szegletéről írt leginkább, amely ma már nem nagyon létezik abban a formában, ahogy ő megismerte.Az európaiaknál jóval nagyobb dél-amerikai országok mindegyikében teljesen különböző tájegységek és temperamentumok élnek egy zászló alatt, Kolumbia azonban még ezen belül is extrém eset. Az Andok északi nyúlványai, a Csendes-óceán partvidéke, Amazónia, a Karib-partvidék szinte mindenben különböznek egymástól, és akkor még bele sem mentünk olyan nüanszonkba, mint például a kibékíthetetlen ellentét a két legnagyobb város, Medellín és Bogotá közt.
2012. november 23.
Megnézni a Guyanákat és néhány karib szigetet csodálatos döntés volt, amiért azóta is hálás vagyok magamnak. Venezueláért is hálás voltam, bár ott annyira nem veregettem a saját vállam. Viszont amióta augusztus végén elhagytam Brazíliát, egyvalami hiányzott az életemből: az emberi kapcsolatok. Jó érzés olyan vidékeket bejárni, ahol nincs más turista, vagy legalábbis más hasonszőrű turista, de egy idő után elég unalmas csak olyan helyi erőkkel élni szociális életet, akik nem tudják, hol van Magyarország, viszont cserébe elvárják, hogy kifizessék a sörüket. Kolumbiában már jártam néhány hónapja, de egyrészt most megint útba esett, másrészt elsőre tetszett annyira, hogy érdemes legyen még egyszer felkeresni, harmadrészt pedig mivel tömve van turistával, nem kellett magánytól és unalmas blogírással töltött éjszakáktól tartanom.Kolumbia egésze persze nincs tele turistákkal, hiszen ez az egyetlen ország Dél-Amerikában, amelynek egy része gyakorltailag le van zárva a külföldiek elől, köszönhetően az ott fészkelő gerilláknak, paramilitiráris egységeknek, kokaföldeknek, valamint ezek kombinációinak. Az ország nagyobbik fele viszont tárt karokkal várja a turistákat, akik, ahogy azt a turisták szokták, szinte mind ugyanazokat a helyeket keresik fel. Mivel az ő társaságukat kerestem, most én is a nyomukba eredtem.
2012. november 17.
Nem töltöttem elég időt Venezuelában ahhoz, hogy alaposan körbejárjam a Chávez-kérdést. Nem interjúvoltam meg kormánytisztségviselőket és prominens ellenzékieket, nem beszéltem a nemzetközi think tankek Latin-Amerika-specialistáival és nem ástam magam bele a venezuelai gazdasági adatokba. Sem a hivatalosakba, sem a valóságosakba. Ilyesmit akkor sem tettem volna, ha semmi jobb dolgom nincs. Viszont Latin-Amerikában mindenkinek van véleménye Chávezről, és most már elég ideje vagyok itt ahhoz, hogy nekem is legyen. A Chávezről alkotott vélemény pedig minden esetben egyben Latin-Amerika jelenéről és közelmúltjáról alkotott vélemény, és így van ez az én esetemben is.Chávezről szinte csak két vélemény létezik. Nemcsak a latin-amerikaiak, hanem a világ ilyesmi iránt érdeklődő része is vagy azt gondolja, hogy Chávez kommunista diktátor, vagy azt, hogy a megváltó, a fennálló kapitalista elnyomás és a Nagy Amerikai Sátán sikeres kihívója. Természetesen mindkét tábor totális tévedésben él. Kommunista diktátorok a világon már sehol sincsenek, még Észak-Koreát is egyszerűbb teokráciaként jellemezni, mint marxista-leninista államként. A tudomány mai állása szerint pedig a kapitalista világrendnek sikeres kihívói nemcsak ma nincsenek, de a belátható jövőben garantáltan nem is lesznek.
2012. november 9.
Szemben az összes többi dél-amerikai országgal, Venezuelába nem azért mentem, hogy össze-vissza csatangoljak, és közben megnézzek mindenféle érdekességeket. Hanem azért, hogy megnézzek két érdekességet, aztán menjek is tovább. Az egyik nevezetesség a Roraima tepuy volt, a másik pedig a nemzetközileg inkább Angel Falls-ként ismert Salto Ángel, a világ legmagasabb vízesése. Aminek egyébként semmi köze az angyalokhoz, nevét felfedezőjéről, Jimmie Angel amerikai pilótáról kapta.Nemcsak azért jutott kevés időm Venezuelára, mert most már tényleg nincs végtelen időm, hanem mert turistaszempontból messze ez a legkényelmetlenebb ország Latin-Amerikában. Mivel a frissen újraválasztott Hugo Chávez elnök az unortodox gazdaságpolitika egyik nagy alakja, a nemzeti valuta, a bolívar nevetséges árfolyamon van az amerikai dollárhoz kötve. Épeszű ember tehát csak a feketepiacon vált pénzt, ahol ma majdnem háromszor olyan jó az árfolyam, mint a hivatalos csatornákon. Mivel a bankautomaták természetesen Chávez árfolyamát használják, és ugyanez a helyzet minden bankkártyás fizetéssel, a Venezuelába szándékozó turista kénytelen nagy rakás készpénzt vinni magával.
2012. november 4.
Mielőtt nekivágtam volna Latin-Amerikának, nem készítettem pontos útitervet. Írtam viszont egy 13 elemből álló listát azokkal a helyekkel/dolgokkal, amiket semmiképpen sem szerettem volna kihagyni. Ezen a listán is díszhelyet foglalt el egy tepuy meghódítása. Tepuyokat a világon csak a guyanai-brazil-venezuelai határvidéken lehet találni, és túlnyomó többségük az utóbbi országban található.A tepuyok hatalmas, lapos tetejű hegyek, amelyek az egykor itt található homokkő-fennsík maradványai. 2-3000 méteres magasságukkal messze nincsenek a világ legnagyobb hegyei közt, viszont jó eséllyel van helyük a legszebbek közt. És bár nem túl magasak, mivel minden oldalról több száz méteres sziklafalak védik őket, a legtöbb tetejére csak profi hegymászók juthatnak el. Én a legmagasabbat, de az egyik oldalán húzódó keskeny ösvénynek köszönhetően egyben legkönnyebben elérhetőt, a Roraimát választottam. Ez itt az ott írt naplóm, bár most kivételesen csaltam, mivel elég hülye húzás lett volna magammal cipelni egy laptopot egy áramot nélkülöző hegyre, így csak utólag, a jegyzeteimből rekonstruáltam ezeket a napokat.407. nap, 12.10.19, Posada Michelle, Santa Elena de Uairén(…) Becsekkoltam, aztán átmentem a szomszéd utazási irodába megkérdezni, hogy mi a pálya a tourokkal. Az gyorsan kiderült, hogy az Angel Fallst csak nehezen tudnám megoldani a 24-én induló Roraima tour előtt, viszont Eric, a német tulaj mondta, hogy van egy olyan lehetőség, hogy holnap kora reggel elindulok, és egy nap alatt lenyomva két napi túrát behozom a ma indult csoportot. Mondtam OK.
2012. november 2.
Nem kell szégyenkeznie annak, aki semmit nem tud a Guyanákról. Bár aki azt hitte, hogy ezek az izék Afrikában vannak, kicsit azért nézzen magába. A Dél-Amerika északkeleti csücskében található három ország (illetve két ország és egy tengeren túli terület) nincsenek rajta semmilyen bejáratott turistavonalon és szinte soha nem szerepelnek a hírekben. Pedig a maga módján mindhárom érdekes, leginkább a természet és a lakosság sokszínűségének köszönhetően.Hogy mennyire nem érdekelt soha senkit Dél-Amerika ezen csücske, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy az először errefelé hódító spanyoloknak és portugáloknak még ingyen sem kellett ez a vidék. Így került Guyana, Suriname és Francia Guyana brit, holland és francia kézbe, bár az évszázadok során a gazdák néha cserélődtek, és az előbbi kettő ma is vitatkozik a köztük húzódó határon. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Venezuela keleti részét szintén Guayanának hívnák, így ez lehetne a csoport negyedik, spanyol tagja, de ezzel már nem akartam variálni. A következő táblázat mindenesetre helyre teszi a dolgokat.
2012. október 27.
(Az előző rész tartalmából: Főhősünk Dél-Guyana szavannáin megtalálja a világ egyik legjobb helyét, egy hatalmas ranchet. Főhösünk ebben a részben nem fogja még egyszer leírni ki kicsoda és mi micsoda, így mindenképpen érdemes visszaolvasni.)Nem értem, miért írták azt rólunk, hogy itt lehet guyanai cowboyokkal berúgni - mondta Justin, Dadanawa megbízott főnöke. Vasárnap este volt, szinte minden jelenlévő eléggé be volt rúgva, így csak annyival tudtam vigasztalni vendéglátómat, hogy vasárnap este van, ilyenkor inni teljesen normális dolog. A másnapi munkanapot a ranch dolgozói sörökkel indították, délre pedig néhány dzsointon, valamint fejenként több liter erjesztett erjesztett maniókaleven is túl voltak, amiből nekem két pohár elég volt ahhoz, hogy majdnem elájuljak a napon.Dadanawa teljes területe ugyan több ezer négyzetkilométer, a ranch magját mégis könnyű egy óra alatt bejárni. Itt áll a főhadiszállásként funkcionáló ház, amelyben számomra átláthatatlan rendetlenség, jaguárbőrök, horgászfelszerelések, fegyverek, konyha, több hálószoba, egy vak kutya, két macska, egy nem vak kutya, a Dél-Amerikáról az utóbbi ötszáz évben írt összes jelentős könyvet tartalmazó könyvtár, több függőágy, valamint a kifogyhatatlan rumkészlet található.
2012. október 20.
Nem találom, hogy pontosan hol, de valamikor ennek a blognak az elején, alig néhány hét utazás után azt írtam, hogy ennyi idő alatt nem lehet megtalálni semmiféle eldugott csodát és tökéletes paradicsomot. 13 hónap után viszont már illik. Dadanawában az első tíz perc után világos volt, hogy kifogtam Dél-Amerika egyik főnyereményét. Vasárnap este volt egy elsősorban jaguárdarabokkal díszített, recsegő-ropogó faházban, és a jelen lévő rendkívül színes társaság szórakoztatásáról egy megdöbbentően bolond és részeg indiai ember gondoskodott, aki családi összeköttetéseinek és a guyanai törvényeknek köszönhetően jelenleg az ország ornitológiai társaságának elnöki tisztét tölti be.Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, nagy szerencsére volt szükség ahhoz, hogy a főnyeremény közelébe kerüljek. Legutóbb ott hagytuk abba, hogy sikerült elérnem a guyanai-brazil határt, ám itt egy ideig úgy tűnt, hogy kifutottam az elérhető úticélokból, és kénytelen leszek Brazíliában foytatni az utat. A határváros Lethemben nagyon sok poron és a brazil bevásárlóturistáknak épített, Budapesten is hatalmasnak számító közérteken kívül semmi nincs, így egy esténél többet semmiképpen nem akartam itt eltölteni. Utolsó próbálkozásként még elmentem Don és Shirley boltjába, ahol a kétfős vállalkozás hölgytagja egyben a regionális turistaelosztó szerepét is betölti, de ő sem tudott segíteni. Viszont a bolt előtti porban ott heverészett két nagyon fiatal és hihetetlenül koszos angol, akik végül a megmentőimnek bizonyultak.
2012. október 14.
A karib kiruccanás után ott folytattam Dél-Amerikában, ahol abbahagytam: Guyanában. A súlyos szellemi kihívásokkal küszködő határőr először vízumot követelt tőlem, és az sem hatotta meg, hogy néhány héttel korábban egyszer már vízum nélkül beléptem az országába. Végül cseppet sem értelmesebb felettesével sikerült tisztázni, hogy Magyarország az Európai Unió része, az Európai Unió pedig Európában van, így végül beengedtek Guyanába, én pedig eltaxizhattam a főváros Georgetownig.Georgetown hiába van földrajzilag Dél-Amerikában, kulturálisan egyértelműen a karib világ része. Sőt, tulajdonképpen ez volt a legkaribibb város, amit láttam, mivel a szigetvilágban felkeresett kis országokban eleve városok sincsenek nagyon, és szinte teljesen nélkülözik azt a szakadt forgatagot, ami az én fejemben a karibság elengedhetetlen tartozéka. A három Guyanában Georgetown az egyetlen igazi város (Cayenne csak egy francia nagyközség, Paramaribo meg egy szabadtéri múzeum köré épült falu), és bár vannak kifejezetten necces részei, az utcán folyó szennyvíz pedig kegyetlenül büdös, alapvetően mégis tetszett, hogy itt legalább van élet.
2012. október 10.
Sajnos a cím mindjárt hazugság, mert a Karib-szigeteket nem lehet olcsón megoldani. Legalábbis akkor nem, ha olcsó utazás alatt a tízdolláros indonéz tengerparti vityillókat és a kétdolláros vietnami ebédeket értjük. Nem nagyon drágán viszont igenis meg lehet úszni a világnak ezt a részét is, ahol én három hét alatt érezhetően, de azért nem sokkal költöttem többet, mint Dél-Amerikában.Írtam már eleget a Karib-tenger szigeteiről, így most csak a legfontosabb érvet emelném ki, amiért egyszer ide is el kell jönnie annak, akit érdekel a világ. Hiába viszonylag új keverék, a karib igenis ugyanolyan jellegzetes, egyedülálló és érdekes kultúra, mint mondjuk a nyugat-európai vagy a japán, amit megtapasztalni egészen különleges és egzotikus kaland. Ráadásul szemben Nyugat-Európával vagy Japánnal ezt a világot megismerni tényleg éppen így lehet a legjobban, elmerülve az olcsó szálláshelyek és piacok világában, nem pedig úgy, ahogy az ide érkező turisták kilencvenkilenc százaléka teszi, szervezett úton vagy valami böhöm óceánjáró fedélzetén. És nem is saját jachttal, ami biztos nagyon jó móka, de a szigetek életétől eléggé – elszigetel.
2012. október 3.
Union Island a (Saint Vincent és a) Grenadine-szigetek legdélebbi tagja, körülbelül 3000 lakossal. Két település van itt, Ashton, ahol többen laknak, és Clifton, a főváros, ahol a miniatűr reptér, a jachtkikötő és a legtöbb szolgáltatás található. A helyieknek alapvetően három bevételi forrása van. Először is temészetesen a halászat, ami nemcsak a hálós verzióban űznek, hanem fogdosnak rákokat is, valamint lambit, egy tengeri csigaszerűséget, ami nagyjából pörköltként elkészítve a Karib-szigetek legfinomabb étele. Másodszor is a mezőgazdaság, aminek fontos részét képezi az állat-, elsősorban kecsketartás, valamint a marihuánatermesztés. St. Vincenten senki sem mulasztja el megjegyezni, hogy az ő füvük a legjobb, és hogy ezt még Jamaikán is elismerik. Harmadrészt pedig a turizmus, ami a sziget előtt himbálózó kis vitorlásokon érkezik, valamint az időnként ide beparkoló hatalmas óceánjárókon.Én Cliftonban laktam, így volt alkalmam számtalanszor végiggyalogolni a rövid főutcán a kikötőtől a templomig, ahol minden fontos intézmény megtalálható a piactól a mobilcég irodájáig. A legtöbb üzlet kis vegyesbolt, de elég sok étterem és kocsma is van, amelyek egy része a turistáknak szól, de bőven van csak sört, rumot és grillcsirkét áruló, kellően karib vendéglátóhely is. A többnyire kézműves eszközökkel készült cégérek sokat elmondanak Union Islandről és úgy általában is ezekről a kis karibi szigetekről, így hát lefényképeztem néhányat.Clifton kis hely, egy üzlet nem nagyon engedheti meg magának, hogy egyetlen bizniszre szakosodjon. Ezen a cégéren nagyon tetszenek a sirályok, valamint az alján a homokos strand.
2012. október 2.
A világ legegzotikusabb nevű országa egyértelműen Saint Vincent és a Grenadine-szigetek. Vanuatu és Tuvalu dallamosabbak, de 32 betűvel egyszerűen nem versenyezhetnek. Ahogy a név precízen leírja, az ország két részből áll, St. Vincentből és a tőle dél felé húzódó szigetcsoportból, a Grenadine-okból. Az utóbbiakból nagyjából harminc nagyobbacska és számtalan kisebb darab van, de a lakosság túlnyomó többsége St. Vincenten él, a szigeten, amely egymagában is többször akkora, mint az összes Grenadine együttvéve.Karib napjaim során St. Vincent volt az első hely, ahol sehogy sem tudtam kicselezni a gazdag nyugati turistákra belőtt árakat. Ha az ember a légitársaság késéseinek köszönhetően este tizenegyre verekedi át magát a reptéri útlevél-ellenőrzésen, már nem nagyon tud cselezgetni. A fővárosban, Kingstownban elvileg léteznie kellett egy olcsó szálláshelynek, de az kívülről nem úgy nézett ki, mint ahol az utóbbi években járt bárki, így kénytelen voltam több mint egy év legdrágább szobáját kivenni aznap éjszakára. Amikor másnap a kikötőbe lefuvarozó taxis megemlítette, hogy ő pont negyede annyiért ad ki szobákat, különös fájdalmat éreztem vesémben.
2012. szeptember 26.
Pontosan 15 percre volt szükség ahhoz, hogy annyira beleszeressek Dominikába, amennyire felnőtt férfi szigetbe beleszerethet. Ezt a 15 percet abban a kisbuszban töltöttem, amely a Melville Hall nemzetközi repülőtérről a szállásomra vitt, miközben kint éppen elállt, de egy kicsit még csöpögött a trópusi vihar. A zöld dolgok elázva még zöldebbnek tűnnek, és Dominikánál zöldebb dolgot nem nagyon láttam az életben. A sziget úgy nézett ki, mint egy kertészkedő-erdészkedő számítógépes játék teljes kimaxolása, amikor a túlburjánzó növények mindent elfoglaltak, és már nem is a talajból nőnek ki, hanem egymásból.A Dominikai Közösség Szlovéniával és a Kongói Köztársasággal együtt azon szerencsétlen országok közé tartozik, amelyeket érdemtelenül kevernek össze egy nagyobb testvérrel. Ebben az esetben ez a Dominikai Köztársaság, az ország, amely tárgyunktól északnyugatra Haitival osztozik Hispaniola szigetén. A Dominikai Köztársaság körülbelül hetvenszer akkora, mint a Közösség, és tele van népszerű tengerparti üdülőhelyekkel, ahova Európából is naponta érkeznek a charterjáratok. Állítólag ott is vannak érdekes dolgok, de én most inkább az alig 750 négyzetkilométeres és 70 000 lakosú Dominikai Közösségbe vágytam, amit a továbbiakban nevezzünk csak egyszerűen Dominikának.
2012. szeptember 20.
E blog olvasói nyilván tudják, akik pedig valaha ránéztek egy Dél-Amerika térképre pláne, hogy Suriname után az egykor Brit-, ma már független Guyanának kellett következnie. Tisztességesen át is keltem a két ország határát jelentő Courantyne folyón, elbuszoztam Guyana fővárosába, Georgetownba, ott viszont elfogyott a lelkesedésem. Nem volt energiám mindenféle dzsungeltúrákat összeszervezni, így inkább azt tettem, amit minden normális ember tett volna a helyemben: vettem egy repülőjegyet Saint Luciára.A Karib-szigetvilág egy részének felkeresése már ennek az útnak a tervezési fázisában is felmerült. Az utóbbi hónapokban komoly kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy ez össze fog-e jönni, de amikor megláttam a Georgetownból induló repülőjegyek árait mindenféle egzotikus szigetekre, éreztem, hogy erre le kell csapnom. Ha a Karib-szigetekre, azokon belül is a Kis-Antillákra, még azokon belül pedig a Szél felőli szigetekre most nem jutok el, akkor talán soha, és nekem – mint minden normális embernek – nincs kedvem úgy leélni az életem, hogy soha ne jussak el a Szél felőli szigetekre.
2012. szeptember 13.
A Suriname folyó felső folyása mentén eltöltött napk harmadik legviccesebb dolga az egészen gorillaszerű polgármester-törzsfőnök volt. Tisztában vagyok azzal, hogy civilizációnk jelenlegi állása szerint fekete bőrű embertársainkat nem illik emberszabású majmokhoz hasonlítani (a párduc és a gazella viszont valamiért rendben van), de a pókhasú, busafejű, egész testén ezüstös szőrt viselő, kicsi, sárgás, butaságot és agresszivitást sugárzó szemekkel bámuló férfit semmi máshoz nem tudom hasonlítani, mint egy kifejlett hegyigorila alfahímhez. A törzsfőnökhoz azért vittek, hogy beszélgessek vele, miután azt mondtam, hogy engem az emberek jobban érdekelnek, mint a természet, ám szerencsémre ez a kapitális férfi egyáltalán nem akart velem dumcsizni, így a csúcstalálkozó néhány perc után véget ért.A második legviccesebb dolog Dél-Amerika e nagyon kevéssé dél-amerikaias szegletében a holland nemesfa-kereskedő volt, aki a másik fehér ember volt Botopasi faluban. Ő nálam valamivel kevésbé volt tekintettel a helyiekre, ezért a kocsmaként funkcionáló bódé erősítőjére kötötte a lapotopját, és a meleg, trópusi éjszakában üvöltette fiatalkora kedvenceit, az Aerosmitht, Chert, Madonnát és a Dire Straits. És részegen együtt is ordította Steven Tylerrel a Love in an Elevatort. Szívesen hasonlítanám őt is gorillához, de ő még valami annál is csúnyábbra hasonlított, nevezetesen egy nagydarab Rudi Völlerre, aki a német focistánál ritkásabb, de hasonlóan bongyor haját még dúsabb bajusszal igyekezett ellensúlyozni. A fakereskedőnek lett volna esélye a tréfadobogó legfelső fokára, még azon is túltettem volna magam, hogy egy hollandtól elég fura pont Völlert választani példaképnek, amikor viszont fogdosni kezdte a tinédzser, ám jól fejlett helyi kiscsajt, már éreztem, hogy egy alkalmi szexturistát nem jutalmazhatok.
2012. szeptember 10.
Egy éve érkeztem meg Buenos Airesbe, és pontosan fél éve írtam utoljára tisztességes kalandok helyett a Lélek Rejtelmeiről. Ezen a szép, kerek évfordulón ismét muszáj lesz, aztán ígérem, folytatom majd a Suriname-i szökött rabszolgák leszármazottaival, akik egyébként ennek az egy évnek az egyik legérdekesebb felfedezését jelentették.Igen, egy év után is bőven lehet élvezni az utazást. Már nincs az az érzés, mint az első két-három hónapban, amikor reggel, ébredés után legszívesebben kiordítottam volna a szállásomon ablakán, hogy csá, köcsögök UTAZOM!!!!, de még mindig roppant elégedettséggel tud eltölteni, ha valami jó és szép történik. Kevésbé eufória ez, mint inkább csendben, mosolyogva konstatálása annak, hogy az élet szép, és minden rohadtul rendben van.
2012. szeptember 6.
Határozott tervem volt Dél-Amerika valamennyi országát felkeresni, viszont Francia Guyana nem ország, hanem Franciaország, és egyben az Európai Unió része. Nem maradt volna bennem semmiféle tüske, ha kihagyom, de egyrészt bürokratikus okokból elkerülhetetlennek bizonyult, másrészt pedig így utólag már nagyon sajnálnám, ha a világnak pont ebbe a szegletébe nem jutottam volna el. Francia Guyanától nem vártam semmit, és utazás közben talán ez a legjobb, és egyben persze a legritkább esetben megvalósítható hozzáállás.Nem mintha sokat láttam volna Francia Guyanából. A fővároson, Cayenne-en, és az oda a brazil határtól vezető, valamint onnét a Suriname-i határig tartó úton kívül semmit. Ezeken az utakon azonban feltűnt valami nagyon érdekes, nevezetesen hogy ez a vidék tök üres. Gyanúmat az internet is megerősítette, de azon még így is meglepődtem, hogy a három Guyana, a francia, a holland (Suriname) és az angol (a ma már független Guyana) tényleg a világ legritkábban lakott vidékei közé tartoznak. Francia Guyanánál egyetlen országnak tekinthető ország, Mongólia rendelkezik csak kisebb népsűrűséggel, még olyan, szintén nem a tömegnyomorról közismert vidékek, mint Mauritánia és Szaúd-Arábia is zsúfoltabbak.
2012. augusztus 31.
- Brazíliában 76 és fél nap alatt átlagosan 78,4 amerikai dollárt költöttem. Utólag ez kifejezetten meglep, mert menet közben többnek tűnt, de lehet, hogy csak a több belső repülőjegy, plusz az olyan extra költségek, mint a laptopom visszavásárlása torzítják az emlékeim. Mindezektől függetlenül biztos, hogy Brazíia nem tartozik a világ olcsó úticéljai közé. A fő gondot az jelenti, hogy a belső közlekedés a hatalmas távolságok miatt mindenképpen drága, és Brazíliába az ember egyébként is az életet élvezni megy, az meg sehol sem olcsó. A költségeken lehet faragni, de azt azért érdemes tudni, hogy például Rióban az egészen egyszerű éttermek is bőven európai árban vannak.- Minden nemzetnek megvan a maga – a világ többi része által undorítónak tartott – kedvenc étele. Ezek valamiért általában kenyérre kenhető dolgok. Az amerikaiaknak a mogyoróvajkrém, az angoloknak a Marmite, a braziloknak pedig a Catupiry. Ez egy teljesen jellegtelen krémsajtmárka, ami a brazilok szerint minden ételt sokkal finomabbá tesz. Még catupirys pizza is létezik, ami azt jelenti, hogy a paradicsomos-sajtos pizzára rákennek még fél kilót ebből a gányból.- Van valami a homoszexualitás és a brazilság keverékében, ami a saját nemükhöz vonzódó brazil férfiakat a világ legharsányabb, legteátrálisabb, és talán legszórakoztatóbb embereivé teszi. Bár hosszú távon azért egy kicsit fárasztóak.
2012. augusztus 28.
Kábé kéthavonta szoktam kirakni ide a blogra egy-egy részletet a privát útinaplómból. Következzen most négy nap a brazíliai Marajó szigetén található Soureból indulva egészen Francia Guyana fővárosáig, Cayenne-ig, sok busszal és sok hajóval. Cenzúrázatlan, nyers, sokkoló, tömény valóság!351. nap, 12.08.24, Amazon Hostel, BelémÉjfélkor sikerült elaludni, ehhez képest egész normálisan tudtam felkelni háromkor. Megettem a kikészített reggelit, bár a maracujalevet egyébként sem szeretem, és hajnalban pláne nem vágytam erre a gejl izére. Összeraktam a maradék cuccot, kisétáltam a sarokra, ahol valami paraszt beszélt hozzám két turházás közben, de próbáltam ignorálni. 3:40-hez képest pár perc késéssel megjött a busz, amin persze nem voltak olyan jó ülések, mint a kisbuszon idefelé, így fejtámla nélkül gyakorlatilag lehetetlen volt aludni.Minden egyes sarkon háromszor megálltunk, össze-vissza kanyarogtunk Souréban, mire megtelt a busz. Fél ötre ott voltunk a kompnál, ami csak ötkor indult, úgyhogy legalább amíg álltunk, el tudtam aludni az előttem lévő szék fémtámlájára borulva, meg utána is darabokban egészen hatig, amíg meg nem érkeztünk a hajóhoz. Vettem jegyet, felszálltam, összefutottam a tegnapi két franciával, akik a földön fetrengve aludtak. Egy időre csatlakoztam én is, de nem nagyon ment.
2012. augusztus 25.
A világtérképet nézve Dél-Amerika nem tűnik annyira nagynak. A személyes terepszemle során viszont gyorsan kiderül, hogy európai szemmel nézve irtózatos méretekről van szó. Egy 36 órás, monoton patagóniai buszúton, a Mont Blanc csúcsának magasságában lerobbanó jármű mellett, a bolíviai Salar de Uyuni végtelen semmijén állva lehet a legfájóbban megérezni, hogy a szűk és zsúfolt Európából mennyi minden hiányzik. Amazónia viszont nemcsak Budapestről, hanem a világon bárhonnét nézve felfoghatatlanul nagy.A világ legnagyobb összefüggő őserdejének rendes bejárására egy élet sem lenne elég, ráadásul ez olyan megpróbáltatásokkal is járna, hogy valószínűleg az az egy élet is lerövidülne. Így megelégszem azzal, hogy Amazóniába csak néhány ponton kóstoljak bele. Jártam ott, ahol az Andok lejtőin a dzsungel kezdődik, aztán Ecuadorban egy kicsit beljebb a vadonban, és le is hajóztam az Amazonas egyik mellékfolyójának egy darabján, a brazil-kolumbiai határtól Manaus városáig. A dzsungel ezeken a helyeken is sűrű volt, a folyó, illetve folyók kusza hálózata pedig kellően lenyűgöző, de az Amazonas és Amazónia az Atlanti-óceánhoz közeledve csak még nagyobbak lesznek.
2012. augusztus 12.
Magyar turistaként Dél-Amerikában egzotikum vagyok. A legkellemetlenebb, amikor valaki láthatóan nem tudja, hol van Magyarország, csak próbál okosan nézni. De egyébként is az utazók 95 százaléka azt mondja, hogy én vagyok az első magyar, akivel a világban találkozik. Viszont egész sokan jártak már Magyarországon, igaz, az esetek 99 százalékában csak Budapesten. Az a réteg, amellyel én beszélgetek (18-40 közötti, az átlagnál nyitottabb és magasabban kvalifikált nyugati) nem teljesen reprezentatív minta, de mivel turizmus-szempontból mindenképpen véleményvezérnek számítanak, nagyon fontos, hogy mit gondolnak Magyarországról, illetve hát többnyire csak Budapestről.Lehet, hogy akinek nem tetszett, az inkább nem is említi, hogy járt Magyarországon, de nekem inkább úgy tűnt, hogy döntő többségben vannak a pozitív benyomások. Szemben a nagyon turistás Prágával és a kicsit uncsi Varsóval, Budapesten nagyjából azt kapja a turista, amiért egyáltalán egy kelet-európai városba utazott vakációzni, így a nehézségek ellenére is boldogan utazik haza. A beszámolók alapján Budapest egy szép, klasszikusan kelet-európai város, ahol egészen sokan beszélnek angolul, van, aki még kedves is, és kifejezetten jókat lehet bulizni. Ez utóbbi volt nekem a legmeglepőbb. Nem mintha nem lehetne jót bulizni Budapesten, csak szerintem pont ebből a szempontból nem vagyunk világverők.Minden Magyarországgal kapcsolatos véleményt nem írtam össze, mivel elég sok volt az ismétlődés. Egyszer már írtam arról, hogy a Sziget milyen csodálatos reklámja Budapestnek és az egész országnak, és ezt ez az út csak megerősítette. Sokan jártak ott és még többen szeretnének menni – elsősorban a franciák, hollandok és olaszok, de egészen egzotikus nemzetek fiainak és lányainak is ez ugrik be először Magyarországról. Kicsit persze szomorú, hogy a rendszerváltás óta semmit nem sikerült otthon létrehozni, ami legalább minimálisan érdekelné a világ szerencsésebbik felét, de még mindig jobb nekünk, mint szerencsétlen osztrák turistáknak, akikről mindenkinek csak Josef Fritzl, rosszabb esetben pedig Hitler ugrik be.
2012. augusztus 10.
A világ országai közül nem Brazíliának van a leghosszabb tengerpartja, de ahhoz semmi kétség nem férhet, hogy a legfejlettebb strandkultúrával itt lehet találkozni. Én azt hittem, az ausztrálok is tudnak egy-két dolgot a homokban és vízben szórakozásról, de miután egy ausztrál turista csak szomorúan sóhajtozva válaszolt, amikor azt kérdeztem, hazája strandélete összehasonlítható-e a dél-amerikai színvonallal, már tudom, hogy dehogy. Az utóbbi egy hónapban voltam elhagyott és tömött, sportos és döglődős, városi és falusi, csendes és hatalmas hullámok által mosott strandon, így nagyjából kiművelődtem brazil strandkultúrából. Ami nagyjából a brazil kultúra maga.Brazíliában persze nemcsak azért népszerű a strand, mert sok van belőle, hanem mert szinte egész évben élvezni is lehet mindegyiket. Csak a legdélebbi partszakaszon túl hideg a víz télen, Rio környékén már az év bármely hónapjában nyugodtan lehet fürdeni, északon pedig a sekélyebb strandokon olyan meleg a víz, hogy szinte felesleges bemenni hűsölni a nap elől. A brazilok így bármikor mehetnek strandra, és természetesen mennek is. Hétvégente valamivel többen vannak, és a júliusi téli szünet alatt is lehetett érezni a forgalomnövekedést, de az ingadozás nem nagy. Ha egy brazilnak éppen kedd délután van kedvre strandra menni, akkor le is megy. Kivéve természetesen a Sao Paulo-iakat, akik cserébe hosszasan tudnak arról beszélni, hogy miközben az ország strandol, ők a tengertől messze termelik a GDP-t a sok lusta disznó helyett.
2012. augusztus 2.
Salvador da Bahía után semmi másra nem vágytam, csak egy kis nyugalomra. Egy olyan helyre, ami alkalmas megtépázott idegeim regenerálására, és ahol megint kedvet kapok az utazáshoz. 11 hónap alatt Salvadorban gondoltam először, hogy nekem ebből elegem van, és ezt az érzést a lehető legsürgősebben szerettem volna elhessegetni. Így esett választásom Recifére, Brazília kilencedik legnagyobb városára, ahol a legtöbb az egy főre jutó emberölés.Elsősorban nem azért utaztam Recifébe, hogy a lehető leggyorsabban meggyilkoljanak. A fő vonzerőt Olinda jelentette, a hatalmas szomszédtól néhány kilométerre található kisváros, amely mára teljesen összenőtt Recifével. Körülbelül mintha Budapest körbevenné, de azért nem falná fel teljesen Szentendrét.
2012. július 30.
2012. július 27.
Ezen a blogon viszonylag ritkán térek ki az utazás kellemetlenebb részleteire. Vannak néha gúnyos megjegyzések, egyszer írtam hosszabban az argentin buszutak monoton borzalmáról, de egyébként igyekszem inkább Latin-Amerika szórakoztatóbb részével foglalkozni. Ha nem jut eszembe semmi érdekes vagy újszerű egy teljes hetemről, akkor egyszerűen nem írok róla semmit – mint ahogy történt ez például a Riótól délre, Ilha Grandén és Paratyban töltött napok esetében. Nem írok olyan napokról, amikor csak izzadok és internetezem, amikor fehér emberekkel bulizom hajnalig, amikor délután mászom ki az ágyból, vagy amikor elrontom a gyomrom. Ilyen eseteket bárki tud otthon is produkálni. Van viszont valami, amit leginkább Dél-Amerikában élhet át a turista, és hiába utálom, muszáj róla írni. Pláne Brazíliából, ahol eddigi tapasztalataim szerint a legjobban lehet félni.A turista persze mindenhol fél egy kicsit. Fél a Budapestre látogató angol nyugdíjas a taxisoktól és fél a Szlovákiában síelő magyar iskoláscsoport a kocsmai verekedéstől. Egzotikus helyeken pedig egészen egzotikus dolgoktól lehet rettegni, a baktériumoktól kezdve a kígyómaráson át egészed odáig, hogy majd valami plusz költséget ráhazudnak a minibár számlájára, aztán úgy csinálnak, mintha nem beszélnének semmilyen európai nyelvet. Turistakarrierem során már elég sok dologtól féltem, például minden egyes repülőúton, valamint a tádzsik tömegközlekedéstől kezdve addig a valparaisói esetig, amikor attól rettegtem, hogy visszajön a szállásra a magából kikelt, elmebeteg amerikai nő, és az emeletes ágy felső szintjéről egyszerűen rászarik a fejemre. Ahhoz viszont Brazíliába kellett jönnöm, hogy megtudjam, milyen attól félni, hogy valami tényleg szörnyű dolog történik az emberrel. És hogy erre a valamire reális esély is legyen.
2012. július 20.
Rio de Janeiróról viszonylag közismert, hogy a világ legszebb fekvésű nagyvárosa. A szinte közvetlenül a tengerből kiemelkedő zöld kúpok és egyéb, még bizarrabb formájú hegyek, a teljesen szabálytalan formájú Guanabara-öböl együtt verhetetlenek. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy sok látni- és tennivaló nincs a városban. Nem véletlen, hogy a két kötelező turistaprogram, a Corcovado és a Cukorsüveg meglátogatása egyaránt a panoráma tátott szájjal bámulásáról szól.Rióban nincsenek igazán szép épületek, sem különösebben hangulatos városnegyedek. Nincsenek világszínvonalú múzeumok sem, se semmi egyéb, amiről az útikönyvek hosszasan tudnának írni. Így nem marad más megoldás, mint élvezni az életet. Ez sok nehézségbe nem ütközik, mert ha van városa a világnak, amelynek lakói profik a szakmában, azok mindenképpen a rióiak. Latin-Amerikában utazgatva volt már alkalmam vidám, bulis, szép és kedves emberek tömegeivel találkozni, de a cariocák, ahogy a rióiakat Brazíliában hívják, egy egészen más minőséget képviselnek.
2012. július 16.
Ez a cikk azt próbálja meg kifejteni, hogy hova menjen, aki hosszú ideig szeretne utazni. Mivel van, aki gyors választ keres, azonnal le is lövöm a poént: először mindenképpen Ázsiába. Akit érdekelnek az indokok is, olvashat tovább. Négy éve egy évet töltöttem Ázsiában, most már tíz hónapja itt vagyok Dél-Amerikában, így bőven volt időm minden szempontot megvizsgálni. És az alapján, amit az utóbbi hónapokban más utazókkal beszéltem, az alábbiak nemcsak az én véleményemet jelentik, hanem egyfajta közmegegyezést is.A világnak ugyan hét kontinense van, ám ezek közül több kiesik a hosszú távú utazók érdeklődéséből. Európa és Észak-Amerika drága, és másfajta érdekességekkel szolgál, mint az egzotikum, amit az ilyen kalandokba belevágók keresnek. Ausztrália és Óceánia nagy része kellően idegen, viszont cserébe jó drága is. Sok utazó útba ejti legalább a két legnagyobb országot, Új-Zélandot és Ausztráliát, de nagyon sok ideig szinte csak az marad, aki ideig-óráig letelepszik és dolgozik is valahol. Máshogy nehéz. Az Antarktisz sem az a hely, ahol ideális körülmények közt lehet buszozni és sörözni.