úton
Belize
Dél-Amerikában a három Guyana a kakukktojás, Közép-Amerikában viszont egyértelműen Belize. Az egykori brit gyarmaton ma is az angol a hivatalos nyelv, a meghatározó kultúra pedig nem a latin, hanem a karib. A mindössze egyötöd Magyarországnyi méretű Belize pont olyan kellemes és színes meglepetésnek bizonyult, mint a Guyanák, amelyekre nagyon sok szempontból hasonlít is. Az ország nevét egyébként úgy ejtjük, hogy be-LÍZ.Olyan kellemetlen határátlépésem viszont még soha az életben nem volt, mint a guatemalai Livingston és a Belize-i Punta Gorda közt. Közút itt nincs, csak motorcsónakkal lehet megtenni az utat, ami ugyan alig egy órás, de minden egyes perce kínszenvedés volt a Karib-tengeren. A habkönnyű, üvegszálas csónakra szerelt borzasztóan erős motornak köszönhetően úgy pattogtunk a hullámok közt, hogy miután majdnem leharaptam a nyelvem inkább végig erősen összeszorítva tartottam a fogaim. Az errefelé szállított tonnányi kokainszállítmányokkal nem lenne szabad így bánni, nemhogy élő emberrel.
Semuc Champey
Latin-Amerikában mindig jó utazni, csak a semana santa, a szent hét alatt sokkal nehezebb. A semana santa a húsvétot felvezető hét, amikor a közalkalmazottaknak egyáltalán nem kell dolgozniuk, és a magánszférában robotolóknak is csak alig. Ahogy közeledik a hét vége, az egyébként is kényelmes latin tempó teljesen megtorpan. Nincs tömegközlekedés, minden bezár, a nagyvárosok kiürülnek, a népszerű nyaralóhelyeken pedig az árak az égbe szöknek. Tapasztalataim alapján karácsony környékén megközelítőleg sem ilyen kényelmetlen a latin-amerikai turistáskodás, és bár tavaly a Galápagos-szigeteken sikerült kikerülnöm a semana santát, idén bele kellett vágnom a közepébe.A szent hét csütörtökén még át tudtam jutni Salvadorból Guatemalába, amikor viszont délután kettő körül a buszom lerakott Guatemala City közepén, egy ideig úgy tűnt, a következő négy napot a kongóan üres kísértetvárosban kell töltenem. Végül egy taxis segítségével sikerült megtalálni az utolsó, a városból kifele induló buszt, amely egyben a legtömöttebb is volt, amit másfél év alatt láttam a kontinensen. Közép-Amerikában a távolsági tömegközlekedés legfontosabb szereplői a kiszuperált amerikai iskolabuszok, amelyek ülésein egy sorban négy felnőttfenék fér el. Guatemalában alapesetben hat utast zsúfolnak egy sorba, itt viszont egy ügyes mutatvánnyal és a központi folyosó feltöltésével sikerült hetet is.
Útidivat
Sajnos sokan azt képzelik, hogy utazgatni a világban gondtalan szórakozás, az egzotikus helyeken kalandozó turistánál pedig nincs szabadabb ember. Ezzel szemben az igazság az, hogy a magára adó utazó mindennapjait nagyon szigorú szabályok határozzák meg, amelyek talán a legnagyobb hangsúlyt a helyes ruházat megválasztására helyezik. A női magazinok nem túloznak: egy rosszul megválasztott ruhadarab bármilyen hosszú nyaralást tönkretehet, akár másfél évre utazunk Latin-Amerikába, akár egy hétre all-inclusive Törökországba. Én nemcsak azt tudom megmondani kétszáz méteres távolságból, hogy egy lepukkant távolsági buszon melyik a legkevésbé kényelmetlen ülés, hanem elismert szakértőjévé váltam a turistadivatnak is, így az alábbi tanácsok követőinek garantálhatom, hogy a világ turistaközösségének megbecsült, stílusos tagjaivá válhatnak.Utazgatni leginkább fiatalok szoktak, ahol pedig fiatalok vannak, ott elkerülhetetlen a divatbemutató. Fontos azonban tudni, hogy az utazás mely szakaszain nem kell mindent bevetni. Elsősorban akkor, amikor az ember nemcsak teng-leng, hanem csinál is valamit. Búvárkodni például jellemzően búvárfelszerelésben érdemes, és kirándulni sem vietnami papucsban indulunk, hanem az évszaknak és a terepnek megfelelő felszerelésben. Ez utóbbi szabály alól természetesen a helyiek kivételt képeznek, hiszen ők direkt vietnami papucsban szeretik bemutatni, hogy négyszer olyan gyorsan tudnak sáros hegyoldalon felszaladni, mint a sokszáz dolláros túrabakancsban parádézó turisták.
El Mozote
Európaiként Latin-Amerikában a legegzotikusabb, legérthetetlenebb, legijesztőbb dolog az erőszak. Itt élnek a világ talán legkedvesebb emberei, ugyanakkor a világ legveszélyesebb városai közül a legtöbb itt van – egy olyan biztonságos helyről érkezve, mint Budapest, ez az ellentmondás elég nehezen dolgozható fel. A kontinens jelenét és közelmúltját annyira meghatározza a bűnözés, a háború, a fegyverek és a gyilkosságok, amire máshol a világon nem nagyon van példa. Ebből a szempontból az apró Salvador egészen különleges hely, az El Mozote nevű kis falu pedig az egész borzalom emblematikus helyszíne.A mindent átható erőszak megértéséhez nem árt egy kicsit tisztában lenni Latin-Amerika történelmével. Akit ez jobban érdekel, nyugodtan álljon neki a könyvtárnyi szakirodalomnak, mivel azonban itt elsősorban Közép-Amerikáról lesz szó, maradjunk a földszoros közelmúltjának elnagyolt áttekintésénél. Dél-Amerika jelentős részén is hasonlóan alakult az elmúlt két évszázad, ám mivel ott az országok nagyobbak, erősebbek és kevésbé voltak kiszolgáltatottak az aktuális nagyhatalmak érdekeinek, valamivel nagyobb is volt a mozgásterük. Közép-Amerika viszont leginkább csak hányódott ide-oda a globális érdekek közt.
Utila
A nicaraguai-hondurasi odüsszeia után nálam sokkal keményebb utazók is vágytak volna néhány nap kikapcsolódásra. Lehetőleg valami karib szigeten. Nekem ilyesmihez nem kell semmiféle kifogás, de tény, hogy majdnem egy hét rázkódás és porzabálás után igényem volt a nyugalomra. Jó, most hazudok: eleve azért volt La Ceiba városa a kaland úticélja, mert onnét egyórás hajóútra van csak a karib kikapcsolódás.A Hondurashoz tartozó Bay Islands szigetcsoportnak több tagja van, de én annak ellenére is Utilára akartam menni, hogy majdnem tíz éve jártam már itt egyszer. Akkor a felhőtlen nyaralást az sem tudta megzavarni, hogy a Modern Vállalati Pénzügyek II. nevű tantárgyból kellett életem utolsó utóvizsgájára tanulnom, pedig ez a szörnyú dolog tehetett arról, hogy végül nem a tervezett hat, hanem hat és fél év alatt végeztem el a Közgázt. Utilára ennek ellenére is vissza akartam térni, pedig ezen az úton még a Machu Picchut is kihagytam.
La Mosquitia napló
Sokféleképpen el lehet jutni Nicaraguából Hondurasba. Én a talán legbonyolultabbat választottam, Közép-Amerika legeldugottabb határátkelőjén keresztül. Egyszerűen azért, mert kalandra vágytam, és a Mosquitia nevű régió, amely a két ország karibi partvidékén terül el, nem is okozott csalódást. Mosquitia egyébként nem a szúnyogokról, hanem a miskitókról kapta a nevét. Hat napon át utaztam a nicaraguai Matagalpa és a hondurasi La Ceiba közt, de már ez előtt is volt egy repülős-buszos napom Big Corn Island és Matagalpa közt. Nemcsak kalandos, hanem jó fárasztó is volt az út, ami közben ezt írtam a privát naplómba.547. nap, 13.03.07, Hotelito Flor de Sajuancoche, SiunaCsodás volt felkelni reggel hatkor. Gondoltam lezuhanyozom, de hiába volt felszerelve az elektromos zuhanyfej, nem volt melegvíz, úgyhogy inkább kihagytam. Szerencsére alig volt mit összepakolni, aztán a sarkon fogtam egy taxit, és elmentem a pályaudvarra. Tényleg volt busz 7:15-kor, úgyhogy felültem arra. Két óra 45 percet mondtak Rio Blancóig, persze három és fél lett belőle, és a nagy részét végigbóbiskoltam, bár olyan kényelmetlen volt az ülés, hogy a végére rohadtul megfájdult a hátam. Ja, és megint Oreót reggeliztem.Rio Blanco kegyetlenül rohadt buszállomásán csak 45 percet kellett várni, és indult is a busz Siunába, Addig vettem hat mandarint, mert az tűnt az egyetlen kapható ételnek, amitől nem fosom össze magam azonnal. Viszont amíg vásároltam, szinte minden hely megtelt, így csak az utolsó sorban tudtam leülni, ahol a legjobban ráz. Rio Blanco után egyből vége lett az aszfaltnak, mindenhonnét dőlt be a por, és egy idő után rettegni kezdtem, mert ilyenkor szoktam tüszős mandulagyulladást kapni.
Másfél éve úton
Egy éve és fél éve is volt itt szó a lélek rejtelmeiről, így mielőtt rátérnék Közép-Amerika legeldugottabb szárazföldi határátkelőjére, ismét erre kerül sor. Az előző két ilyen bejegyzésnek az volt a címében, hogy "egyedül", de a "másfél év egyedül" annyira lehangolóan hangzik, hogy nem volt kedvem leírni. És egyébként sem igaz: az utóbbi fél évben több magyar látogatóm is volt, de egyedül nélkülük sem éreztem magam. Utazni viszont tényleg utazom másfél éve.Így visszaolvasva az előző két hasonló írást, az utazás második fél évében olyan sok minden nem változott. Pedig azt a szöveget nem sokkal az út egyetlen nagy krízise után írtam, amikor Északkelet-Brazília rémisztő nagyvárosaiban kicsit elment a kedvem az egésztől, és komolyan kellett azon melóznom, hogy visszatérjen a lelkesedésem. Amikor írtam, már minden a régi kerékvágásban ment, vagy legalábbis én azt hittem. Azóta viszont alapvetően megváltozott minden.
Corn Islands
Ennek az útnak az egyik nagy felfedezése, hogy a karib kultúrkör milyen izgalmas. Lassan körbejárom az egészet, Francia Guyanától Miami repteréig sokfelé voltam, és még mindig nem elég. Nicaragua keleti partja a Karib-tenger egyik legfurcsább szeglete, így semmiképpen sem maradhatott ki.El Salvador és Belize kivételével valamennyi közép-amerikai ország partjait két tenger mossa: a Karib- és a Csendes-óceán. A földgömböt nézegetve bárkiben az a téves elképzelés alakulhat ki, hogy az előbbi a langyos, napsütötte turistaparadicsom, az utóbbi viszont vad hullámok által tépett, kies táj. Ez egyáltalán nem így van. A vad hullámokban speciel van valami, és éppen ezeknek köszönhetően lett Közép-Amerika nyugati partja szörfös úticél, de egyszerű strandokból sincs itt feltétlenül kevesebb, mint a karibi oldalon. Nicaragua esetében egészen biztosan nem.
Lago de Nicaragua
Ritkán éreztem magam jobban ezen az úton, mint amikor a jamaicai cseszegetés után végre ismét megpihenhettem a közép-amerikai nyugalomban. Costa Ricába repültem vissza, de semmi kedvem nem volt tovább maradni Florida-alsón, és ez az érzés csak erősödött, amikor ismét szembesültem azzal, hogy drágább egy kóla, mint Nyugat-Európában. Így amilyen gyorsan csak lehetett, átléptem a határt, hogy megnézzem magamnak Közép-Amerika legnagyobb, legszegényebb és engem a legjobban érdeklő országát.Egyetlen dolog nem változott a határ nicaraguai oldalán: az utat továbbra is tökéletes kúp formájú vulkánok szegélyezték. A kóla viszont harmadába-negyedébe került, mint a déli szomszédban, és az élet minden egyéb területén is hasonlóan radikális különbség van a két ország közt. Nem véletlen, hogy körülbelül félmillió nicaraguai dolgozik Costa Ricában: hazájuk nemcsak Közép-Amerika legszegényebb országa, de Haiti után a komplett nyugati félteke legcsóróbbja is. Costa Rica halálosan kényelmes, de néha már zavaróan rendezett és tüchtig, Nicaraguában viszont ilyesmit csak és kizárólag Granada apró belvárosában lehet találni.
Érdekes adatok a Karib-térségről
- Szemben a tradíciókkal, ezúttal nem egyetlen ország érdekes adatairól lesz szó. Ahhoz a Karib-tenger szigetországai túl kicsik. Én megfigyeléseimet öt ilyen országban, Jamaicában, Saint Lucián, Saint Vincent és a Grenadine-szigeteken, a Dominikai Közösségben és Grenadában végeztem. Kisebb részben pedig Guyanában, amely földrajzilag kevésbé, kulturálisan viszont szinte teljesen karibi. Ugyanez a helyzet Suriname-ban és nagyjából Francia-Guyanában is, de azok a történelmükből kifolyóan másképp karibok, mint az említett hat ország, amelyeket alapvetően az angol gyarmatosítás és az afrikai rabszolga-örökség határozott meg. Belize-t is karibinak szokás nevezni, és valamennyi közép-amerikai ország, sőt, Kolumbia és Venezuela tengerpartja is mutat karibi hatásokat, de ezektől most tekintsünk el.- A Karib-térségben Krisztus születése mellett a másik fontos dátum az időszámítás meghatározására a pusztítóbb hurrikánok érkezése. Mindenki tudja, mikor csapott le Mitch, Stan és a többi szörny, hányan haltak meg és mit pusztított el. Ugyanakkor az általában június és november közti hurrikánszezonban néha nincs is komolyabb vihar, én 2012 szeptemberében három hét alatt szelet is alig láttam, nemhogy esőt.
A másik Jamaica
A közhiedelemmel ellentétben Jamaica nemcsak tengerparti pálmafákból és az ezek alatt füvet szívó rasztákból áll. Szemben a legtöbb karibi szigetországgal Jamaicában a strandok mögött elég hely van ahhoz, hogy legyen itt más is, mint az ide érkező turisták túlnyomó többsége által keresett közhelyek. Ha nem látom a szigetországnak ezt a részét, talán nem is vettem volna észre, hogy Jamaica igenis egészen különleges hely, kulturális, természeti, és szinte minden egyéb szempontból.Ahogy Kingston, a jamaicai hátország is azért tudta megőrizni jamaicaiságát, mert egyszerűen elég nagy ahhoz, hogy a Floridából bereptetett amerikai csoportok ne tudják teljesen elárasztani. A méretből és a sziget belsejében ritkás infrastruktúrából nemcsak a relatív elzártság fakad, hanem az is, hogy saját jármű nélkül elég nehéz itt közlekedni. A drágább és egyszerűbb megoldás taxis és taxi bérlése, mi viszont két magyar látogatómmal az olcsóbb, de kalandosabb verziót választottuk, és csak autót kértünk.
Negril és Treasure Beach
Jamaicában akkor is eltöltöttem volna néhány napot a tengerparton, ha van választásom. Most nem volt, mivel a Budapestről érkezett látogatóim ki voltak éhezve a napra, a tengerre és a kényelmes semmittevésre. A program így fix volt, csak azt kellett eldönteni, a szigeten hol találjuk meg a helyet, ahol a tengert és a napot tényleg lehet élvezni, és a henyélést sem zavarja semmi. Ez sajnos Jamaica esetében nem úgy megy, hogy az ember egyszerűen rábök a térképre.Jamaicának hiába van nagyjából ezer kilométeres partszakasza, itt szó sincs arról, hogy bárhol teríti le az ember a törölközőjét, azonnal élvezheti a paradicsomi állapotokat. A kisebbik baj hogy a partvidék egy részét városok és kereskedelmi kikötők foglalják el, ahol a viszonyok pont annyira idilliek, mint tetszőleges trópusi szeméttelepen. Az igazi gond az, hogy Jamaicára ráomlott a saját népszerűsége: a tengerparti szállodakomplexumok és a turistaipar mindenféle fárasztó szereplői alól alig látszik ki maga a sziget.
Kingston
Az hagyján, hogy Jamaicára nehéz volt eljutni. Minden jel arra mutatott, hogy az igazi megpróbáltatások majd a szigeten kezdődnek. Voltak ezen az úton országok, mint például Kolumbia, amelyekről előzetesen csak jókat hallotam, Jamaicáról viszont mindenki, aki már járt itt, sok rosszat mondott. Nem csak rosszat, de bőven eleget ahhoz, hogy ha nem is félelmet, de legalább egy jó adag kételyt elültessen bennem. Kolumbiával kapcsolatban a szuperlatívuszok teljesen reálisnak bizonyultak, így nem volt okom feltételezni, hogy a kollektív turistatudat pont Jamaica esetében téved.A Jamaicával kapcsolatos panaszok jelentős része nőktól származott, akiknek a vakációját szinte élvezhetetlenné tette a világ egyik legagresszívabb férfipopulációja. Nagyjából biztos voltam abban, hogy az ilyen jellegű molesztálást én megúszom, viszont a főváros Kingstonról is sok rosszat hallottam, ahol én első öt jamaicai éjszakámat töltöttem. A hosszas kingstoni táborozásra azért volt szükség, mert minden figyelmeztetés ellenére engem igenis érdekelt egy ilyen nagyváros, valamint mert itt kellett bevárnom azt a két magyar barátomat, akik Jamaicában két hétre útitársként csatlakoztak.
San José-Miami-Kingston
A határátkelés majdnem mindig szívás: lassú, kényelmetlen és mindenféle plusz költségekkel jár. Nem véletlen, hogy az utazós sztorik közül is kiemelkednek azok, amelyek két isten háta mögötti, koldusszegény ország korrupt határőreivel és taxis maffiájával folytatott küzdelmeket részletezik. Azonban ahogy fejlődik a világ, és olyan szerencsétlen helyek, mint Tádzsikisztán vagy Guyana is igyekeznek minél több turistát magukhoz édesgetni, úgy egyszerűsödnek a határátkelések, és úgy szaporodnak a kedves, segítőkész egyenruhások. Az egyetlen hírhedt kivétel a civilizálódási folyamatból maga minden országok legerősebbike, az Amerikai Egyesült Államok. Azt hittem, engem már nem könnyű meglepni, de a Costa Rica-Jamaica utam, amely sajnos érintette Miami repterét is, olyan mély bugyrokat mutatott meg, hogy muszáj részletesen megemlékezni róla.Már akkor sejthettem volna, hogy január 24-e elátkozott nap lesz, amikor hajnalban azt éreztem, hogy valami állat ugrott rá az ágyamra. Megijedtem, aztán nem foglalkoztam tovább a dologgal, inkább bemeséltem magamnak, hogy csak képzelődöm, és visszafeküdtem aludni. Másnap reggel házigazdámtól tudtam meg, hogy nem macska szökött be a szobába, hanem pontosan egy 5,2-es erősségű földrengés epicentrumában sikerült aludni. Nem tudom, hogy tudnak ehhez hozzászokni azok, akik a Föld törésvonalainak közelében laknak, nekem mindenesetre soha nem menne.
Costa Rica
Miután nem sikerült megpillantani a világ legnagyobb halát, Panama csak további csalódásokkal szolgált. Számomra is kifürkészhetetlen okokból megálltam a Boquete nevű településen, amelyről előre is tudhattam volna, hogy egyfelől éppen valami virágkarnevált ünnepel, másfelől pedig az idős amerikaiak egyik kedvenc bázisa nyugdíjas éveik eltöltésére. Még soha nem voltam virágkarneválon, és mivel nem vagyok 12 év alatti lány, többé nem is leszek. Boquetében gyakorlatilag lehetetlen volt szobát kapni, a recepciós mondta, hogy már a lakása nappalijában is alszanak, a nyugdíjasterror pedig durvább volt, mint egy VII. kerületi önkormányzati vitafórumon. Csak itt nem szomorúan lerobbant öregemberek követelték a szórakozóhelyek bezárását, hanem harsány, sportos nagymamák és nagypapák trécseltek menő pékségekben, miközben a kiszolgálószemélyzet velem minden erőlködésem ellenére sem volt hajlandó spanyolul kommunikálni, és ragaszkodott az erőltetetten vidám amerikai közvetlenséghez. Sürgősen át kellett lépnem a Costa Rica-i határt.Hogy Costa Rica milyen kulturált hely, az egyből a határon megéreztem. Utazás közben a legdrágább, legidegesítőbb, legtöbb szívatást felvonultató napjaim mindig két ország között zajlanak, ez viszont egészen sima volt. Se nem kellett sokat sorba állni, se nem voltam rákényszerítve alattomos taxisok szolgáltatásaira, se nem kellet tucatnyi felesleges katonai ellenőrzőpontnál mindenemet kipakolnom. Lelkesen vetettem bele magam Latin-Amerika közismerten legkényelmesebb országának élvezetébe, és első este még a nemzeti étel, az azóta halálosan unalmas casado is ízlett: bab, rizs, grillezett banán, egy darab gumiszerű sajt, valami saláta, plusz egy darab marha, csirke vagy sertés.