A nicaraguai-hondurasi odüsszeia után nálam sokkal keményebb utazók is vágytak volna néhány nap kikapcsolódásra. Lehetőleg valami karib szigeten. Nekem ilyesmihez nem kell semmiféle kifogás, de tény, hogy majdnem egy hét rázkódás és porzabálás után igényem volt a nyugalomra. Jó, most hazudok: eleve azért volt La Ceiba városa a kaland úticélja, mert onnét egyórás hajóútra van csak a karib kikapcsolódás.
A Hondurashoz tartozó Bay Islands szigetcsoportnak több tagja van, de én annak ellenére is Utilára akartam menni, hogy majdnem tíz éve jártam már itt egyszer. Akkor a felhőtlen nyaralást az sem tudta megzavarni, hogy a Modern Vállalati Pénzügyek II. nevű tantárgyból kellett életem utolsó utóvizsgájára tanulnom, pedig ez a szörnyú dolog tehetett arról, hogy végül nem a tervezett hat, hanem hat és fél év alatt végeztem el a Közgázt. Utilára ennek ellenére is vissza akartam térni, pedig ezen az úton még a Machu Picchut is kihagytam.
Szemben a szomszédos és jóval nagyobb Roatán szigetével, ahova naponta érkeznek a charterjáratok Miamiből, Utila nem az amerikai turistacsoportokra épül. Hanem a hozzám hasonlókra, akik nem nagyon sok pénzből szeretnének a Karib-tengerben búvárkodni. Néhány dél-thaifőldi szigettel együtt Utila a világ olcsóbúvár-központja, ahol merülni, valamint mindenféle szintű búvárigazolványt szerezni fillérekért lehet. Amikor 2003-ban itt jártam, még csak éppen beindulgatott a biznisz, mára viszont Utilán minden a futószalagos búvárkodásról szól.
A boltok közötti verseny olyan éles, hogy lakni szinte, esetenként pedig teljesen ingyen lehet. Én napi öt dollárt fizettem az ágyamért, de csak azért, mert nem köteleztem el egyből magam valamilyen búvárvizsga mellett. Aki kifizeti a 2-300 dolláros vizsgadíjat, annak már általában ingyen adják a szállást. A szigeten egyetlen falu van, amelynek tengerparti főutcáján 2003-ban még csak öt-hat, ma viszont inkább huszonöt-huszonhat búvárbolt nyomja egyre lejjebb az árakat. Állítólag van köztük olyan, amely ezt a biztonság kárára teszi, de én ilyet nem tapasztaltam. A közhiedelemmel ellentétben a hobbibúvárkodás egyébként is szinte teljesen veszélytelen szakma, amiben meghalni – szemben mondjuk az autóvezetéssel vagy a síeléssel – csak tényleg nagyon komoly próbálkozások árán lehet.
Mivel Utila megélhetése a környék korallzátonyaitól függ, harmadik világbeli országhoz képest szokatlan odafigyeléssel vigyáznak a környék vizeire. A korall szinte mindenhol tökéletes állapotban van, és szeméttel is csak a szárazföldön találkozni. Az éttermekben poszterek figyelmeztetnek arra, hogy mely fajokat nem tanácsos kirendelni, és egyáltalán nem az utilaiak hibája, hogy viszonylag kevés hal van a vízben. A világ óceánjainak túlhalászata ma már szinte mindenhol érződik.
A sziget körüli tengert korallsivatagnak nevezni azért túlzás lenne, és a kisebb hiányosságokat egyébként is kompenzálja, hogy Utila a világ azon kevés helye közé tartozik, ahol szezonban szinte garantált az érdes cápa megpillantása. A világ legnagyobb haláról ezen az úton egyszer már lemaradtam, így szándékosan az érdescápa-szezon csúcsán, március közepén érkeztem ide. Aztán mindjárt az első búvárboltban felvilágosítottak, hogy idén valamiért még nem érkeztek meg az óriások tömegei, tavaly december óta alig láttak érdes cápát.
Azt mindenki csak találgatta, hogy miért késik a 2013-as szezon, a legtöbb magyarázat a furcsa időjárást említette. Ez utóbbi nekem is feltűnt, amikor mindjárt megérkezésem estéjén hosszúnadrágban, pulóverben és széldzsekiben tudtam csak kimenni vacsorázni a vízszintesen szakadó esőben. Zárt cipővel nem vacakoltam, mert amikor úgyis mindenhol áll a víz, a vietnami papucs a legjobb megoldás. A magyar híroldalak ekkor éppen minden idők legnagyobb márciusi hóviharáról és autópályán éjszakázó ezrekről számoltak be, de ez nem különösebben vigasztalt, amikor két merülés között próbáltam azt a szélvédett pontot keresni a hajón, ahol nem remegett vacogva az egész testem.
Szemben a nicaraguai Little Corn Islanndel, ahol szintén napokon át kellett egy trópusi viharban üldögélnem, Utilán akkor is van mit csinálni, ha nem süt a nap. Leginkább társasági életet élni. Egy népszerűsödő nyaralóhely elég nehezen tudja megtalálni az egyensúlyt a paradicsomi idill és Ibiza közt, és nem is lehet ezt az állapotot túl sok ideig fenntartani, de Utilát most még lehet élvezni. Igenis van annak bája, amikor a világ egy kétségtelenül mutatós darabján relatíve fiatal, relatíve jómódú látogatók átveszik a hatalmat, és semmi más dolguk nincs, mint jól érezni magukat. Nappal búvár-, este meg kilenc söröspalackkal.
Így nem zavart, hogy csak utolsó utilai napomon sütött rendesen a nap, és az sem, hogy megint lemaradtam az érdes cápáról. Amiről közben egyébként is kiderült, hogy itt is csak pipával lehet nézegetni, a búvárkodás szigorúan tilos. A szigetből csak azon a szörnyűséges vasárnap délutánon-estén lett elegem, amikor muszáj volt megünnepelni az ír alkoholizmus világhódító ünnepét, a St. Patrick's Dayt. Én vetem az utolsó követ atomrészegen ordibáló emberekre, azt viszont Utilán sem tudtam megérteni, hogy miért van sokaknak igénye arra, hogy megszervezzék a szórakozásukat.
Mindig veszélyes dolog megjegyzéseket tenni a magát jól érző tömegre, mert az ember könnyen megkeseredhet szerencsétlennek tűnhet. De én ezen akkor sem tudok segíteni: nem voltam soha se gólyatáborban, se szalagavatón, és mindig gyanakodva tekintettem az ezen részt vevőkre. Utazás közben a drinking game-eknél húzom meg a határt. A valamiért elsősorban angolszász körökben népszerű kocsmai vetélkedők a beer pongtól a flip cupig engem mindig arra figyelmeztetnek, hogy ennél még egyedül is jobb meginni egy sört a mólón.
Utilán egyébként is vannak érdekesebb emberek, mint félmeztelen, testfestékkel borított, a Cotton Eye Joe-ra bulizó huszasok-harmincasok. A sziget lakosságának jelentős részét nem a megszokott karibi feketék teszik ki, hanem a lepukkantság különböző állapotában tengődő, leginkább hatvan éve itt ragadt matrózoknak kinéző fehér emberek. Ízes karibi tájszólásukat, valamint a főutcára kipakolt asztalokon rendezett, csodálatosan színes káromkodásokkal tarkított dominópartijaikat nem tudtam megunni.
A megállíthatatlanul szaporodó búvárboltok ellenére még Utila egyetlen igazi kereszteződése közelében is vannak lepukkant karibi házak, az eléjük kipakolt, csoffadt kanapékon ejtőző helyi nyugdíjasokkal. Az is biztos ugyanakkor, hogy a Bay Islands szigetei nem maradnak örökre ilyenek. Roatánt már elérte az egész Hondurast elárasztó, még Latin-Amerikában is súlyosnak számító erőszakhullám, a drogkartelleknek köszönhetően havonta már több gyilkosság is van. Utila ettől még mentes, valami mégis azt súgta, hogy újabb tíz év múlva már nem jövök ide vissza.