Latin-Amerikában mindig jó utazni, csak a semana santa, a szent hét alatt sokkal nehezebb. A semana santa a húsvétot felvezető hét, amikor a közalkalmazottaknak egyáltalán nem kell dolgozniuk, és a magánszférában robotolóknak is csak alig. Ahogy közeledik a hét vége, az egyébként is kényelmes latin tempó teljesen megtorpan. Nincs tömegközlekedés, minden bezár, a nagyvárosok kiürülnek, a népszerű nyaralóhelyeken pedig az árak az égbe szöknek. Tapasztalataim alapján karácsony környékén megközelítőleg sem ilyen kényelmetlen a latin-amerikai turistáskodás, és bár tavaly a Galápagos-szigeteken sikerült kikerülnöm a semana santát, idén bele kellett vágnom a közepébe.
A szent hét csütörtökén még át tudtam jutni Salvadorból Guatemalába, amikor viszont délután kettő körül a buszom lerakott Guatemala City közepén, egy ideig úgy tűnt, a következő négy napot a kongóan üres kísértetvárosban kell töltenem. Végül egy taxis segítségével sikerült megtalálni az utolsó, a városból kifele induló buszt, amely egyben a legtömöttebb is volt, amit másfél év alatt láttam a kontinensen. Közép-Amerikában a távolsági tömegközlekedés legfontosabb szereplői a kiszuperált amerikai iskolabuszok, amelyek ülésein egy sorban négy felnőttfenék fér el. Guatemalában alapesetben hat utast zsúfolnak egy sorba, itt viszont egy ügyes mutatvánnyal és a központi folyosó feltöltésével sikerült hetet is.
A kapzsi buszos érezte, hogy ennél kiszolgáltatottabb utazóközönség nem létezhet, így mindjárt felszálláskor közölte mindenkivel, hogy az ünnepnapra tekintettel emelt tarifával dolgozik. A főváros határában aztán megállította a buszt valami fogyasztóvédelmi ellenőr, akinek csak egyetlen kérdése volt az összezsúfolódott 120 emberhez: ugye rendes árú jegyet kellett csak váltanunk? 119 maja és egy magyar turista hümmögött és bólogatott lelkesen.
Húsvét hétvégéjén a közlekedés még nehézkesebb lett, az árak pedig még feljebb mentek, így nem volt más megoldás, mint csendben kibekkelni az ünnepi őrületet. Először az ország második legnagyobb városában, Quetzaltenangóban – amit szerencsére mindenki a nem hivatalos nevén, Xelaként ismer –, majd a legnépszerűbben, Antiguában. Az utóbbiban most jártam harmadszor, és meglepetésemre Latin-Amerika legturistásabb kisvárosa most végre szép arcát mutatta.
Pedig Antigua a latin semana santa-őrület egyik epicentruma, ahol a körmenetek és egyéb vallási rendezvények egy egész héten át tartanak, ami még a szokásosnál is több turistát vonz a kisváros szép, de teljesen művi központjába. Korábban nem tetszett a gringók által tulajdonolt éttermek között korzózó gringótömeg, most viszont jó hangulata volt a gyertyákkal teli főtérnek, amelyen szombat este feketébe öltözött nők cipelték a vállukon mindenféle szentek szobrait, miközben mögöttük vonult a rezes- és dobosbanda. A menet végét négy különösen komor férfiú képezte, akik a szobrokat megvilágító giccses fényekhez szükséges generátort tolták, de ez csak hozzátett az összképhez.
A semana santa vasárnap véget ér, az Európában munkaszüneti nap húsvéthétfőn kinyitottak a boltok, elindultak a buszok, és én mehettem tovább. Guatemalába nemcsak azért jöttem, mert egyébként is útba esett észak felé, hanem mert nagyon szerettem volna ellátogatni Semuc Champeybe. Az itt található, kristálytiszta vízű medencék és a környék mészkőhegyeiben képződött barlangok az utóbbi években kötelező megállók lettek a Guatemalába látogató, a kényelmetlen buszutakat elviselő turisták számára. Lanquínba, a Semuc Champeyt kiszolgáló kisvárosba nem vezet asztfaltút, ami engem nem szokott zavarni, azt viszont utálom, amikor egy hirtelen népszerűvé lett településen hat-hét helyi azonnal az érkező turista nyakába veti magát, és megpróbál rásózni mindent a szállástól az idegenvezetésig.
Semuc Champey hirtelen népszerűségével a guatemalai vendéglátóipar nem tud lépést tartani, és a semana santai csúcsszezon lecsengésében is nehéz volt normális szobát kapni. Amikor végül sikerült, külön értékeltem az amerikai tulajdonos őszinteségét, aki elmesélte, hogy csak vegetáriánus konyhát visznek, mivel a környéken nem lehet normális minőségű húst beszerezni, a legközelebbi tisztességes hentes pedig három óra autóútra van. Valószínűleg fertőtlenítőszert sem lehet közelebb kapni, legalábbis erre következtettem a folyamatos káposzta- és babzabálástól egyébként is felpuffadt vendégekből, akik éjszakánként sorba álltak a közös vécék előtt.
Én azon szerencsések közé tartozam, akiknek az itt kötelező barlangászás előtt nem kellett bedobniuk elővigyázatosságból egy Imodiumot. Semuc Champey tíz éve a térképen sem volt nagyon rajta, mára viszont az itteni másfél órás barlangtúra majdnem annyira kötelező programpont a Latin-Amerikában utazgatók számára, mint Machu Picchu vagy a bringázás lefelé La Pazból. Én nem vagyok a szűk, sötét folyosókon préselődés nagy rajongója, de itt erről nincs is szó. Viszonylag tágas föld alatti járatokban kell gázolni a vízben, felmászni pár létrán, és néhány rövidebb szakaszon úszni egy kicsit a mély vízben. Közben végig arra figyelve, hogy ne aludjon ki a minden résztvevőnek kiosztott gyertya.
Amióta Peruban a sok hó miatt nem sikerült megmászni a 6000 méter feletti Chachanit, rosszul éreztem magam a kudarc miatt. Ez az érzés csak fokozódott, amikor több blogban is láttam, hogy más magyarok bezzeg keményebbek és szerencsésebbek voltak nálam. Semuc Champey meglátogatása előtt olvastam a Clandestino blog enyhén ijesztő beszámolóját a barlangtúráról, így kifejezetten azzal a szándékkal rontottam be a vizes járatokba, hogy most megmutatom, milyen egy tökös magyar csávó.
Végig koncentráltam arra, hogy én legyek az egyetlen, akinek nem alszik ki a gyertyája, előzékenyen segítő kezet nyújtottam a túra nőnemű résztvevőinek, amikor lehetett választani a rendes létra és a kötélhágcsó között, én az utóbbit választottam, a végső próbatételnél pedig én voltam az egyetlen, aki gondolkodás nélkül követtem a vezetőt. Ő, miután elkérte minden résztvevő égő gyertyáját, és ezek pislákoló fényével úgy-ahogy bevilágított egy kisebb termet, felmászott annak a falán, majd olyan öt-hat méteres magasságból talpast ugrott egy néhány fürdőkádnyi pocsolyába.
Mászás közben csak egyszer mondták fel az idegeim a szolgálatot, amikor a tinédszer vezető, miután sokáig ordítva irányította, hogy melyik mélyedésbe tegyem a jobb lábam, bocsánatot kérve közölte, hogy a balra gondolt, valahogy cseréljem ki. Valószínűleg nem haltam volna meg, ha leesem, de hogy nagyon csúnyán összetöröm magam, az egészen biztos. Végül sikerült felküzdenem magam egy kiugró szikladarabra, a vezetőt arra kényszerítettem, hogy ugorjon le előttem, pontosan megmutatva a célterületet, majd rövid hezitálás után én is levetettem magam. Lemászni úgysem lehetett volna, így nem volt más választásom. Azt szerencsére nem tudtam előre, hogy a pocsolya egyáltalán nem olyan mély, így becsapódás után ha nem is erősen, de érinteni fogja a talpam a feneket, mert ennek az információnak a birtokában valószínűleg a sziklamászásba sem vágtam volna bele.
Csodálatos volt túllenni a dolgom, és még jobban éreztem magam, amikor a csoportból senki nem merte utánam csinálni a mutatványt. Lesajnáló pillantásokat vetettem a csajuk előtt hümmögő angolok és amerikaik felé, kicsit játszadoztam jól fejlett mellizmaimmal, hanyagul hátravetettem nedves hajkoronám, és éreztem, hogy most én nyertem. Ehhez képest maga Semuc Champey lényege, a türkizkék vízű medencék, amelyeket kis vízesések kötnek össze egy mészkőhídon, amely alatt hosszanti irányban folyik át a Cahabón folyó, már nem jelentettek komolyabb izgalmat. Viszont a szűk kanyonban nagyon jól néztek ki.
Én eddig Guatemalából csak a maja romokat és hegyvidéket láttam, a piacokon üldögélő 145 cetnis néniket, a vulkánokat és a még a spanyolok által emelt gyarmati városokat. A Semuc Champey feletti kilátó alatt heverő medencéknek ehhez semmi köze nem volt, és nemcsak én nem tudtam ezek színét rendesen lefényképezni, hanem ahogy nézem ez internetet, más sem nagyon. Lent a nappali világosban néhány őrületesen vagány arc valami faágról ugrált az egyik medencébe, én viszont csak hagytam, hogy a belógatott lábamat csipkedjék a kis halak, és átengedtem az olcsó játékot a hülyegyerekeknek.