2013. április 10.
Latin-Amerikában mindig jó utazni, csak a semana santa, a szent hét alatt sokkal nehezebb. A semana santa a húsvétot felvezető hét, amikor a közalkalmazottaknak egyáltalán nem kell dolgozniuk, és a magánszférában robotolóknak is csak alig. Ahogy közeledik a hét vége, az egyébként is kényelmes latin tempó teljesen megtorpan. Nincs tömegközlekedés, minden bezár, a nagyvárosok kiürülnek, a népszerű nyaralóhelyeken pedig az árak az égbe szöknek. Tapasztalataim alapján karácsony környékén megközelítőleg sem ilyen kényelmetlen a latin-amerikai turistáskodás, és bár tavaly a Galápagos-szigeteken sikerült kikerülnöm a semana santát, idén bele kellett vágnom a közepébe.A szent hét csütörtökén még át tudtam jutni Salvadorból Guatemalába, amikor viszont délután kettő körül a buszom lerakott Guatemala City közepén, egy ideig úgy tűnt, a következő négy napot a kongóan üres kísértetvárosban kell töltenem. Végül egy taxis segítségével sikerült megtalálni az utolsó, a városból kifele induló buszt, amely egyben a legtömöttebb is volt, amit másfél év alatt láttam a kontinensen. Közép-Amerikában a távolsági tömegközlekedés legfontosabb szereplői a kiszuperált amerikai iskolabuszok, amelyek ülésein egy sorban négy felnőttfenék fér el. Guatemalában alapesetben hat utast zsúfolnak egy sorba, itt viszont egy ügyes mutatvánnyal és a központi folyosó feltöltésével sikerült hetet is.
2012. november 9.
Szemben az összes többi dél-amerikai országgal, Venezuelába nem azért mentem, hogy össze-vissza csatangoljak, és közben megnézzek mindenféle érdekességeket. Hanem azért, hogy megnézzek két érdekességet, aztán menjek is tovább. Az egyik nevezetesség a Roraima tepuy volt, a másik pedig a nemzetközileg inkább Angel Falls-ként ismert Salto Ángel, a világ legmagasabb vízesése. Aminek egyébként semmi köze az angyalokhoz, nevét felfedezőjéről, Jimmie Angel amerikai pilótáról kapta.Nemcsak azért jutott kevés időm Venezuelára, mert most már tényleg nincs végtelen időm, hanem mert turistaszempontból messze ez a legkényelmetlenebb ország Latin-Amerikában. Mivel a frissen újraválasztott Hugo Chávez elnök az unortodox gazdaságpolitika egyik nagy alakja, a nemzeti valuta, a bolívar nevetséges árfolyamon van az amerikai dollárhoz kötve. Épeszű ember tehát csak a feketepiacon vált pénzt, ahol ma majdnem háromszor olyan jó az árfolyam, mint a hivatalos csatornákon. Mivel a bankautomaták természetesen Chávez árfolyamát használják, és ugyanez a helyzet minden bankkártyás fizetéssel, a Venezuelába szándékozó turista kénytelen nagy rakás készpénzt vinni magával.
2012. november 4.
Mielőtt nekivágtam volna Latin-Amerikának, nem készítettem pontos útitervet. Írtam viszont egy 13 elemből álló listát azokkal a helyekkel/dolgokkal, amiket semmiképpen sem szerettem volna kihagyni. Ezen a listán is díszhelyet foglalt el egy tepuy meghódítása. Tepuyokat a világon csak a guyanai-brazil-venezuelai határvidéken lehet találni, és túlnyomó többségük az utóbbi országban található.A tepuyok hatalmas, lapos tetejű hegyek, amelyek az egykor itt található homokkő-fennsík maradványai. 2-3000 méteres magasságukkal messze nincsenek a világ legnagyobb hegyei közt, viszont jó eséllyel van helyük a legszebbek közt. És bár nem túl magasak, mivel minden oldalról több száz méteres sziklafalak védik őket, a legtöbb tetejére csak profi hegymászók juthatnak el. Én a legmagasabbat, de az egyik oldalán húzódó keskeny ösvénynek köszönhetően egyben legkönnyebben elérhetőt, a Roraimát választottam. Ez itt az ott írt naplóm, bár most kivételesen csaltam, mivel elég hülye húzás lett volna magammal cipelni egy laptopot egy áramot nélkülöző hegyre, így csak utólag, a jegyzeteimből rekonstruáltam ezeket a napokat.407. nap, 12.10.19, Posada Michelle, Santa Elena de Uairén(…) Becsekkoltam, aztán átmentem a szomszéd utazási irodába megkérdezni, hogy mi a pálya a tourokkal. Az gyorsan kiderült, hogy az Angel Fallst csak nehezen tudnám megoldani a 24-én induló Roraima tour előtt, viszont Eric, a német tulaj mondta, hogy van egy olyan lehetőség, hogy holnap kora reggel elindulok, és egy nap alatt lenyomva két napi túrát behozom a ma indult csoportot. Mondtam OK.
2012. október 14.
A karib kiruccanás után ott folytattam Dél-Amerikában, ahol abbahagytam: Guyanában. A súlyos szellemi kihívásokkal küszködő határőr először vízumot követelt tőlem, és az sem hatotta meg, hogy néhány héttel korábban egyszer már vízum nélkül beléptem az országába. Végül cseppet sem értelmesebb felettesével sikerült tisztázni, hogy Magyarország az Európai Unió része, az Európai Unió pedig Európában van, így végül beengedtek Guyanába, én pedig eltaxizhattam a főváros Georgetownig.Georgetown hiába van földrajzilag Dél-Amerikában, kulturálisan egyértelműen a karib világ része. Sőt, tulajdonképpen ez volt a legkaribibb város, amit láttam, mivel a szigetvilágban felkeresett kis országokban eleve városok sincsenek nagyon, és szinte teljesen nélkülözik azt a szakadt forgatagot, ami az én fejemben a karibság elengedhetetlen tartozéka. A három Guyanában Georgetown az egyetlen igazi város (Cayenne csak egy francia nagyközség, Paramaribo meg egy szabadtéri múzeum köré épült falu), és bár vannak kifejezetten necces részei, az utcán folyó szennyvíz pedig kegyetlenül büdös, alapvetően mégis tetszett, hogy itt legalább van élet.
2012. augusztus 25.
A világtérképet nézve Dél-Amerika nem tűnik annyira nagynak. A személyes terepszemle során viszont gyorsan kiderül, hogy európai szemmel nézve irtózatos méretekről van szó. Egy 36 órás, monoton patagóniai buszúton, a Mont Blanc csúcsának magasságában lerobbanó jármű mellett, a bolíviai Salar de Uyuni végtelen semmijén állva lehet a legfájóbban megérezni, hogy a szűk és zsúfolt Európából mennyi minden hiányzik. Amazónia viszont nemcsak Budapestről, hanem a világon bárhonnét nézve felfoghatatlanul nagy.A világ legnagyobb összefüggő őserdejének rendes bejárására egy élet sem lenne elég, ráadásul ez olyan megpróbáltatásokkal is járna, hogy valószínűleg az az egy élet is lerövidülne. Így megelégszem azzal, hogy Amazóniába csak néhány ponton kóstoljak bele. Jártam ott, ahol az Andok lejtőin a dzsungel kezdődik, aztán Ecuadorban egy kicsit beljebb a vadonban, és le is hajóztam az Amazonas egyik mellékfolyójának egy darabján, a brazil-kolumbiai határtól Manaus városáig. A dzsungel ezeken a helyeken is sűrű volt, a folyó, illetve folyók kusza hálózata pedig kellően lenyűgöző, de az Amazonas és Amazónia az Atlanti-óceánhoz közeledve csak még nagyobbak lesznek.
2012. június 6.
Szórakoztató volt megismerni a Karib-tenger kolumbiai részének legfurább szegletét, viszont bűn lett volna kihagyni a képeslapoknak jobban megfelelő partszakaszokat. Éveken át hitegettem magam azzal, hogy erkölcsileg és intellektuálisan magasan felette állok olyan alantas szórakozásoknak, mint a tengerparton heverészés, mára viszont kénytelen voltam beismerni, hogy ugyan már. Bárhol, bármennyi ideig tudok henyélni, és ha a környéken van pálmafa, hullám és homok, még bűntudatom sincs.Hogy minél jobban megismerjem a Karibot, mindkét közhelyet, a Népszerű Üdülőhelyet és a Paradicsomi Búvóhelyet is meglátogattam. Mindkettőből elég komoly a kínálat Kolumbiában, az előbbi kategóriában mégis könnyebb volt választani, mivel a Tayrona Nemzeti Park magasan kiemelkedik a mezőnyből. Minden kolumbiai minden útjába kerülő külföldit megkérdez arról, hogy járt-e már ott, ha esetleg nem, akkor melegen ajánlja, és minden útikönyv hosszasan zengi ennek a partszakasznak a dicsőségét. Igyekeztem előzetesen nem túlságosan belelkesedni, mert mindig az ilyen helyeken lehet a legnagyobbat csalódni.
2012. június 2.
Ha van a világnak tengere, amelynek már a nevétől is pálmafák közé kötve lengedező függőágyban érzi magát az ember, kókuszdióban felszolgált koktélok és az ezeket szervírozó nők társaságában, az mindenképpen a Karib-. A Quito-Bogotá buszmaraton után pedig már csak egy rövid repülőútra volt szükség ahhoz, hogy végre ott álljak Dél-Amerika harmadik tengerének partján. Valamint egy rövidebb és egy hosszabb autóútra, négy és fél órára egy kisteherautó platóján, és még ezek után sem látszott semmi a vízből, mert már tök sötét volt.Másnap reggel viszont világos volt, hogy a Karib partvidéknek pont ez a darabja semmiben sem felel meg a világnak erről a feléről szóló sztereotípiáknak. Amit persze előre tudtam, hiszen eleve ezért jöttem ide, de még így is meglepő volt, hogy a La Guajira félsziget mennyire furcsa és különleges szeglete a kontinensnek. A Kolumbia jobb felső sarkában található kinövés Dél-Amerika legészakibb pontja, ami kicsit úgy hangzik, mint a világ legmagasabb törpéje, ám talán éppen ezért olyan izgalmas hely.
2012. május 19.
Rossz hír ez szegény Andoknak, de nem a több ezer kilométer hosszú hegylánc Dél-Amerika emblematikus tájegysége, hanem Amazónia dzsungele. Nyolc hónap után már éppen ideje volt közelebbről is megnézni. Már említettem, hogy életem minden eddigi dzsungelkalandja csalódás volt, így nagyon bíztam benne, hogy legalább Minden Őserdők Öreganyja képes lesz lenyűgözni.Bolíviában és Peruban is kihagytam Amazónia oda eső darabjait, Ecuadorban viszont már nem volt szívem ehhez. Rövid gondolkodás után az ország két legjobb, egyaránt északkeleten fekvő természetvédelmi területe közül a megfizethetőbbet, a Cuyabenót választottam. Ezzel pedig egyúttal azt is el kellett döntenem, hogy a park melyik szálláshelyén óhajtok négy éjszakát eltölteni.
2012. április 25.
Kevés hely van a világon, amelynek meglátogatását több bürokratikus akadály nehezíti, mint a Galápagos-szigetekét. Az ecuadori szárazföldről bárki iderepülhet, itt viszont nagyjából véget is ér a szabadság. És mivel szigetekről van szó, amelyek 97 százaléka védett terület, a Nemzeti Park őrei könnyen be tudják tartatni a dicséretesen szigorú szabályokat. Van sziget, amelyre csak tudományos kutatási engedéllyel lehet lépni, és olyan is, amelyet ugyan megközelíthetnek a turisták, de a lábukat már nem tehetik ki rá. Nemcsak arról van szó, hogy a természetvédők nem bíznak a látogatókban, hanem a potenciális turisták által akaratlanul is behurcolt, nem őshonos élőlényektől jobb félni, mint aztán megijedni, és tanácstalanul nézni a pusztítást.Ahogy arról az előző bejegyzésben már szó volt, a Galápagos alapvetően annak köszönheti megőrzött paradicsomiságát, hogy az ember egészen a 20. század legelejéig nem tudta itt stabilan megvetni a lábát. Viszont így is volt ideje a korábban a szigeteken ismeretlen futónövényektől kezdve a kutyákig számtalan olyan organizmust betelepítenie, amelyek ellen az őslakos élőlények nem tudtak védekezni. Ma a Nemzeti Park energiájának és pénzének jelentős hányadát kecske- és gyümölcslégy-irtásra fordítja, így érthető, hogy nincs kedvük újabb frontokat nyitni.
2012. április 21.
Elég Dél-Amerika térképére egyetlen pillantást vetni ahhoz, hogy az ember egyből lássa: Észak-Peru után nem feltétlenül a Galápagos-szigeteknek kell következnie. Én egy guayaquili átszállással mégis a perui Chiclayóból egyenesen Quitóba buszoztam, hogy elérjem a Galápagosra induló repülőmet. Valamint hogy találkozzak rég nem látott családommal, akik itt látogattak meg, ráadásul olyan nagyvonalúak voltak, hogy a közös nyaralás anyagi vonzatait is átvállalták. Különösen szép megnyilvánulása a szülői szeretetnek ez egy olyan helyen, ahol egy nap búvárkodás 220 dollárba is kerülhet, ami nagyjából világrekord.Becsületemre legyen mondva, hogy a Galápagosra mindenképpen eljöttem volna, legfeljebb kevesebbet búvárkodom. Már az út tervezési fázisában is világos volt, hogy a Dél-Amerikából tehető három drága kirándulás, ez, a Húsvét-sziget és az Antarktisz közül, ha csak egyet választhatok, akkor a Galápagosra fizetek be. Így utólag, miután engem is meglepve mind a három összejött, még mindig ugyanezt gondolom. Az Antarktiszra vezető, oda-vissza összesen négynapos hajóút sokak gyomrát megfekszi, a Húsvét-sziget különleges hangulata pedig talán nem mindenkit fogna meg úgy, ahogy engem fogott. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Galápagos mindenkinek pont ugyanakkora élmény lenne, mint amekkora nekem volt.
2012. március 27.
"Azért ezek itt elég hülyék voltak" - Vezetőm Sinesio, miután másfél óra sárdagasztás után felértünk a Chachapoyas-kultúra egyik, 3600 méteren található településének maradványaihoz.A történelem egyik nagy rejtélye, hogy miért választottak komplett népek otthonként ilyesmire teljesen alkalmatlan vidékeket. Miért nem jutott eszükbe az eszkimóknak, hogy egy kicsit délebbre kevésbé fáznának? A tuaregeknek, hogy máshol több a víz és kevesebb a homok? A magyaroknak, hogy csak minimálisan arrébb kellene hont foglalni, és mindjárt mienk lehetne a dalmát tengerpart? Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy mert az ember képes mindent megszokni, és egyébként is meg kellett volna küzdeni a szerencsésebb tájakon élő népekkel. Nem érte volna meg eszkimóként legalább egyszer nekifutni egy háborúnak, csak ne kelljen azon a télen is a sötétben fagyoskodva fókazsírt szopogatni? Amivel el is jutottunk a chachapoyas kultúráig. Elöljáróban csak annyit, hogy ennek a bekezdésnek majdnem a "Sár" címet adtam.Észak-Peruban találkozik Dél-Amerika két legmeghatározóbb tájegysége, Amazónia zöldje és az Andok hegylánca. Ezt a találkozást pedig nem úgy kell elképzelni, hogy van egy határvonal, amitől jobbra őserdő, balra pedig magas bércek vannak. Létezik ugyanis egy átmeneti zóna, amely természetesen nem a jó, hanem a gyilkos tulajdonságait egyesíti a két ökoszisztémának. Így nem kellemes melegben lehet sétálni a havas csúcsokon, hanem négykézláb csúszni-mászni egy vádliig érő sárral borított, hatvan fokos emelkedőn. Ilyen körülményeket Ruandától Pápua Új-Guineáig máshol is lehet találni a világon, Dél-Amerika ezen szeglete azonban különleges, mivel csak itt sikerült fejlett civilizációnak is kivirágoznia a pokoli körülmények közt.
2012. március 16.
Ugyan ez a blog nevében is elkötelezett Amerika mellett, néhány hónapja volt már egy kirándulás egy másik kontinensre. Mivel azonban az Antarktiszon a pingvinek és a gleccserek nem alkotnak civilizációt, az utóbbi fél évben végig latinok közt voltam. Egy csodálatos márciusi hét erejéig viszont tényleg kiléptem a spanyol-indián-néger-mesztic-keresztény-babonás kultúrkörből, és ellátogattam Polinéziába. Azt említenem sem kell, hogy milyen régi és milyen szenvedélyes álom volt eljutni a Húsvét-szigetre, hiszen akinek vannak álmai, az nyilván ugyanígy van ezzel.Annak ellenére, hogy földrajzilag és kulturálisan is Polinéziához tartozik, közigazgatásilag a Húsvét-sziget Chile része. Nagyjából úgy, mint a spanyol fennhatóság alatt működő Kanári-szigetek, amelyek valójában Afrikához tartoznak, és az ott tobzódó, sörből és napozásból álló német-angol kultúrát is nehéz lenne európainak nevezni. A Húsvét-sziget esetében azonban a bármihez, bármilyen értelemben tartozás csak igen laza kapcsolatot jelenthet, hiszen a sziget mindentől, minden értelemben nagyon távol van.
2012. február 26.
La Paz után valószínűleg a világ legtöbb nagyvárosa kellemes élményt jelentett volna. Arequipa, Peru második legnépesebb települése, viszont önmagában is nagyon rendben volt. A hatalmas Santiagóhoz és Buenos Aireshez nyilván nem fair hasonlítani, mert azok sokmilliós, kozmopolita metropoliszok, de ezeket leszámítva egyértelműen Arequipa volt az eddigi kedvenc városom Dél-Amerikában. Az ideális, nyolcszázezres latin-amerikai város.Van egy olyan érzésem, hogy sokakban tévképzetek élnek a latin-amerikai nagyvárosokkal kapcsolatban, úgyhogy az ideális modell Arequipán keresztül nézzük meg, mi valójában a helyzet. A gyarmatosító spanyolok által itt alapított városok nem kaotikus zsibvásárok, ahol pucér kisgyerekek fociznak az utca közepén, hanem – legalábbis a belvárosban –, a tudatos várostervezés legszebb példái.
2012. február 22.
A hosszú távú utazás rendesen igénybe veszi a testet és a lelket egyaránt. Ott vannak a végtelen buszutak, a kényelmetlen ágyak, a langyos zuhanyok, a simlis taxisok, a fárasztó útitársak, a lassú internet, a bankautomaták által igazságtalanul felszámolt tranzakcós költségek, valamint az időeltolódás miatt hülye időpontban kezdődő európai focimeccsek. Mivel én még ezeknél a próbatételeknél is keményebb akadály elé akartam magam állítani, úgy döntöttem, megpróbálok megmászni egy 6000 méternél is magasabb hegycsúcsot.A laposka Európából, pláne a tükörsima Magyarországról 6000 méter elérhetetlennek tűnik, valójában azonban legalább két pontja van a világnak, ahol ez a magasság az átlagember számára is elérhető. Az egyik természetesen a világ legmagasabb hegyeinek otthont adó Himalája, a másik viszont az Andok bolíviai és perui szakasza. Errefelé 4000 méter felett még bőven van élet, ami a helyieknek lehet, hogy nem olyan nagy élmény, a potenciális hegymászóknak viszont igazi áldás. Így ugyanis nem kényelmetlen sátrakban kell eltölteni a magas bércek meghódításához szükséges akklimatizációs időt, hanem többé-kevésbé kulturált nagyvárosok szálláshelyein és éttermeiben.
2012. február 8.
Átutazni Bolíviának azon a részén, ahol magán a bolíviai léten kívül nincs más látnivaló, nagyon szórakoztató volt. Időnként viszont nem árt megnézni valamilyen klasszikus érdekességet, és ehhez Rurrenabaque pont jó célpontnak tűnt. A kisváros ott fekszik, ahol az Andok utolsó, már esőerdővel fedett lankái találkoznak a Dél-Amerika közepét elfoglaló síksággal, így a környéken sok és változatos látnivaló van. Mégis szinte mindenki ugyanazt csinálja itt: vagy a "jungle", vagy a "pampas" nevű néhány napos túrára fizet be.Korábban már a világ több dzsungelje is okozott nekem csalódást. Túl meleg van, túl magas a páratartalom, és annyi a növény, hogy az állatokat hallani lehet, de látni csak a legritkább esetben. Még azokat is, amelyek kiszívják az ember vérét. Így úgy döntöttem, hogy a két túralehetőség közül én maradok a pampánál. Azt hittem, a mindenki által csak Rurrénak nevezett település úgyis olyan turistapokol lesz, ahol nem szívesen tölt el az ember néhány óránál többet. Ez speciel tévedés volt, mert leszámítva, hogy minden helyi idegenvezető tudta legalább az állatok nevét héberül, az éppen éves fiestáját ünneplő település inkább békés bolíviai kisvárosnak tűnt, mint nagyüzemi turistakopasztónak.
2012. január 25.
Dél-Amerika, és egyben a világ egyik legelképesztőbb darabja a Bolívia délnyugati csücskében található Salar de Uyuni. A világ legnagyobb sómezőjét nagyon régi álmom volt egyszer élőben is megnézni. Kevés hely volt indulás előtt a kihagyhatatlan célpontokat gyűjtő listán, de az Uyuni ezek közt is a dobogóra tudott kerülni. Így csak attól kellett félnem, hogy a nagyon felfokozott várakozásokat egyszerűen lehetetlen lesz kielégíteni.A Salar de Uyunit a legtöbben ugyanúgy nézik meg. Vagy a chilei San Pedro de Atacamából, vagy a bolíviai Uyuni kisvárosból induló, nagyjából három napos, dzsipes túrák keretében. Az út nagy része 4000 méter feletti sivatag, ahova kell a terepjáró, és egy olyan sofőr, aki el tud igazodni az úttalan utak és halvány keréknyomok közt. Szinte az összes túrát Toyota Land Cruiserekkel bonyolítják, hiszen nincs még egy autó, amely egyszerre lenne ennyire megfizethető és ilyen kemény – nem véletlenül ez a kedvence minden igényes vásárlónak a táliboktól a kelet-afrikai milíciákig. A terepjárókban a sofőrrel négy-hét turista van összezárva három napon át, így elég fontos, hogy mind a helyi vezető, mind az útitársak elviselhetőek legyenek.
2012. január 19.
A hosszú távú utazás egyik nagy előnye, hogy nyugodtan lehet utálni dolgokat. Népeket, helyeket, országokat, városokat, ételeket. Ha csak két hét van nyaralásra, szörnyű lenne, ha abból tíz nap borzasztó körülmények közt telne. Egy évbe viszon bőven belefér az időnkénti szájhúzás, és engem tulajdonképpen meglepett, hogy négy hónapot kellett utaznom az első igazán elviselhetetlen hely eléréséig. Ez volt San Pedro de Atacama. Nincsnek nekem illúzióim az érintetlen természettel, egzotikus úticélokkal és miegyebekkel kapcsolatban. Nem várom el, hogy Iguazúnál vagy a Machu Picchunál egyedül legyek a látvánnyal. Az viszont igenis istenadta jogom, hogy a világ bármely településének főutcáján úgy gyalogolhassak végig, hogy ne ugorjanak elém folyamatosan mindenféle pincérek csőre töltött étlappal, hátha leszek szíves azt először megtekinteni, majd náluk étkezni. Nekem az ilyesmitől rossz kedvem lesz, először az engem molesztálókat utálom csak, aztán gyors ütemben az egész kócerájt, az emberiséget, és persze a magasságos úristent, aki rám szabadította ezt a csapást.
2011. december 29.
Az Antarktisz után nem könnyű úticélt találni. Én a Holdon, a Mariana-árkon és a világ legszebb helyén gondolkodtam, és végül az utóbbinál maradtam. A Torres del Paine Nemzeti Park ott volt a közelben, Dél-Chilében, és egyébként is lényegesen olcsóbb a másik két opciónál. Ha pedig már ott jártam, össze is írtam, mit érdemes tudnia annak, aki nekivág a túrának. Ahogy a kép is világosan mutatja, a Torres del Painét a világ legszebb helyének nevezni egyáltalán nem túlzás. Ennek megfelelően egyre népszerűbb is. Szemmel látható volt, hogy a park infrastruktúrája már csak nehezen bírja el az ide érkező tömegeket, és ha hamarosan nem vezetnek be valamilyen létszámkorlátozást, akkor sok el fog veszni a varázsból. Most viszont még, bár találkoztam olyannal, akinek a közeli Fitz Roy jobban tetszett, egyértelmű volt, hogy ez egy egészen különleges hely.
2011. december 25.
Két nap a hajóút csak oda, az Antarktisz különlegessége viszont mindjárt az első partraszállásnál nyilvánvaló. Ilyen büdös kontinens nincs még egy a világon. A pingvinek szinte minden partszakaszon hatalmas kolóniákban fészkelnek, a pingvinguánó illata pedig sátorszerűen beborítja a környező négyzetkilométereket. Hajónkon, az Antarctic Dreamen nemcsak azért adnak minden utasnak egy gumicsizmát az út idejére, mert ezt követelik meg a szigorú antarktiszi turisztikai szabályok, hanem mert nem valószínű, hogy bárki fel akarná venni otthon azt a cipőjét, amivel bokáig gázolt a pingvinkakában. A gumicsizmákat minden partraszállás előtt és után is fertőtleníteni kell, nehogy bármi megbolygassa az Antarktisz elszigetelt ökoszisztémáját. A szabályok ezen túl is nagyon szigorúak. Tilos a mohára lépni. Tilos bármilyen állathoz öt méternél közelebb menni. A tengerbe még hamuzni is tilos, aki beledobott volna valamit, azt nyilván helyben kivégzik. Tilos a totyogó pingvinek hóba taposott ösvényeire lépni, mert a mély embernyomokban szerencsétlenek hasraesnek.
2011. november 30.
2005 januárjában az ismert erdőkerülő, újságíró és idősödő bulibútor Földes András magamra hagyott Etiópiában, hogy hazautazhasson egy nőhöz, akit két héttel közös elindulásunk előtt ismert meg. Sovány vigasz volt, hogy három héttel később már nem voltak együtt. Miközben én tüszős mandulagyulladásomat hordoztam körbe az etióp közegészségügy intézményein, azon gondolkodtam, hogy ezért a barátságtalan húzásért egyszer bosszút kell állnom. A patagóniai Fitz Roy-hegycsoport tálcán nyújtotta a lehetőséget a visszavágásra, ráadásul Földes hazai pályáján, mindenféle gonosz bércek közt. Ő tavaly hosszú cikkekben számolt be arról, hogy nem sikerült megmásznia a Fitz Royt, így nekem ezt a teljesítményt kellett felülmúlnom. Nem megmászni túl könnyű lett volna, hiszen semmi esetre sem akartam túl közel menni ezekhez a félelmetes meredélyekhez, így inkább még feljebb emeltem a lécet: nekem még megpillantani se sikerüljön a világ egyik legszebb hegyét.Kevés látványosabb hegy van a világon a Fitz Roynál, mégsem ez a patagóniai Parque Nacional Los Glaciares legnépszerűbb nevezetessége. A részben a nemzeti parkban fekvő hatalmas jégmező a maga műfajában a legnagyobb a világon az Antarktiszon kívül, és az itt található számtalan tóig lenyúló gleccserek is sok szempontból rekordernek számítanak. Közülük is a leghíresebb a Perito Moreno-gleccser, Argentína általam látott legturistásabb pontja.
2011. november 22.
Egyszer az életben látni kell egy bálnát. Minden érdekes, ami nagy, legyen akár falról, akár Sándorról szó, a létező legnagyobb élőlények pedig külön megérdemlik a figyelmet. Nem a Valdés-félsziget a világ egyetlen pontja, ahol viszonylag közelről lehet bálnát nézni, viszont szinte sehol máshol nincs mellé ilyen gazdag körítés. Észak-Patagónia atlanti partszakaszán szinte minden van, ami a világ hűvösebb óceánjaiban érdekes. A Valdés-félszigeten volt két és fél hónap alatt a legnagyobb szerencsém. Persze az is kellett ehhez, hogy jó előre eltervezzem, akkor akarok itt lenni, amikor a környék állatvilága a legérdekesebb arcát mutatja. Így tulajdonképpen mindent láttam, amit itt látni lehet, kivéve a két legnagyobb szám egyikét: a magukat a partra kivetve oroszlánfókákra vadászó kardszárnyú delfineket.
2011. november 10.
Minden jómódú, téli- és extrémsportokra szakosodó kisváros egyforma. Pucónban a főutcán egymás mellett van a North Face- és a Lacoste-márkabolt, minden vendéglátóhely faborítással és kandallóval próbál rusztikusan vendégszeretőnek látszani, a mosolygós helyiek pedig lelassítanak a zebránál, és előzékenyen átengedik a turistát. Ha előtte nem jártam volna a fejlődő Santiagóban, talán meglepett volna, hogy itt, a chilei tóvidéken is ugyanolyan minden, mint Ausztriában, így viszont szinte természetesnek tűnt a látvány.Pucónt egyvalami mégis kiemeli a hasonló üzleti modell mentén működő kisvárosok közül. Itt mindenhonnét látni a hatalmas Villarrica-vulkánt, amelynek füstölgő teteje – valamint a minden második sarkon megtalálható vészhelyzeti figyelmeztetések kitörés esetére – mégis határozottan megkülönböztetik Pucónt Zell am Seetől. Santiago is nagyon tetszett, de az első találkozás Dél-Chile minden várakozást felülmúló tájaival még jobban meggyőzött arról, hogy jó helyre jöttem.
2011. október 30.
Argentína viszonylag kis részének bejárása után is egészen nyilvánvaló, hogy a világ kevés országában vannak ilyen látványos és ilyen változatos díszletek. Az Iguazútól az Andokon át Patagóniáig olyan a táj, hogy még egy tizenkét órás buszút nyűgét is képes feledtetni egy ideig. Az ember csak néz ki az ablakon, ámuldozik, és közben sajnálja, hogy mindenre nincs se idő, se pénz.Az argentin természetet számtalan nemzeti park, tájvédelmi körzet és hasonló intézmény védi. Mindegyikbe nem szeretnék elmenni, viszont próbálok eljutni néhányba a kevésbé ismertek közül is. Sajnos gyorsan kierült, hogy az argentin nemzeti parkok látogatását nem egyedül, saját jármű nélkül utazó turistákra lőtték be. Sok közülük mindentől messze van, drága belépőt kell fizeni, és bent sincs szabad mozgás, kötelező befizeni egy még drágább túrára.
2011. október 16.
Bahía Negránál rosszabb fekvésű helyet nehéz elképzelni. Ez a Paraguay folyó legészakibb települése még paraguayi oldalon, közvetlenül a bolíviai határ előtt. Az ország többi részével csak a folyó, egy rendszeresen víz alá kerülő, füves kifutópálya, és egy még rendszeresebben elmosott földút köti össze. Keletre tőle a világ legnagyobb mocsárvilága, az emberi életre szinte teljesen alkalmatlan Pantanal található, nyugatra pedig a Chaco, a sivatag, a szavanna és a világ összes tüskés növényének keresztezéséből létrejött síkság. A Chaco még a Pantanalnál is alkalmatlanabb az emberi életre, hiszen víz is alig van, így nem meglepő, hogy a 20. század elejéig néhány nomád indián törzsön kívül senkit sem érdekelt. Három, folyami kalandokkal teli nap után Bahía Negra kikötőjében elbúcsúztunk az Aquidabantól, és az angol Scottal együtt nekiálltunk megszervezni a kisváros lehető leggyorsabb elhagyását. Az értelmes megoldás Tres Gigantes volt, az egyetlen hely a közelben, ahol jó lenni. Rövid alkudozás után, amelynek során először tapasztaltuk meg, hogy a mindentől elvágott Bahía Negrában milyen drága minden, el is indultunk motorcsónakkal az egyórás útra.
2011. szeptember 24.
Zuhanó vizet nézni pont ugyanolyan jó, mint lobogó tüzet, hiába vannak ezzel nagyon kevesen tisztában. Például nekem sem volt erről fogalmam, amíg nem töltöttem két napot a világ legnagyobb vízesésének bámulásával. A tűz szeretetét azzal szokták magyarázni, hogy valami mélyre eltemetett, ősi ösztönhöz szól, a barlang biztonságát idézi fel, a frissen sült mamut ízét. A zuhanó víz vonzerejét nem tudom semmilyen atavisztikus érzelemmel magyarázni, kivéve ha a zuhanylefolyó vagy a vécélehúzás iránti vonzalom már az ősemberben is megvolt. De hogy egyszerűen jó érzés órákon át bámulni a leszakadó vizet, abban már biztos vagyok. Vízeséseket sokféleképpen lehet összehasonlítani, magasság, vízhozam, szélesség vagy különálló zuhatagok száma szerint. Az Iguazú nem minden szempontból világelső, de hogy nincs nála lenyűgözőbb vízesés a világon, abban minden szakértő forrás egyetért. Én már jártam itt egyszer 14 éves koromban, ami jó régen volt, és sok nem is maradt meg bennem azon kívül, hogy tényleg egészen lenyűgöző. Kicsit féltem, hogy másodszorra, nagyjából felnőtt fejjel, magasabban és kövérebben a nagy már nem lesz olyan nagy, de szerencsére a vízesés nem változott semmit.