Jamaicában akkor is eltöltöttem volna néhány napot a tengerparton, ha van választásom. Most nem volt, mivel a Budapestről érkezett látogatóim ki voltak éhezve a napra, a tengerre és a kényelmes semmittevésre. A program így fix volt, csak azt kellett eldönteni, a szigeten hol találjuk meg a helyet, ahol a tengert és a napot tényleg lehet élvezni, és a henyélést sem zavarja semmi. Ez sajnos Jamaica esetében nem úgy megy, hogy az ember egyszerűen rábök a térképre.
Jamaicának hiába van nagyjából ezer kilométeres partszakasza, itt szó sincs arról, hogy bárhol teríti le az ember a törölközőjét, azonnal élvezheti a paradicsomi állapotokat. A kisebbik baj hogy a partvidék egy részét városok és kereskedelmi kikötők foglalják el, ahol a viszonyok pont annyira idilliek, mint tetszőleges trópusi szeméttelepen. Az igazi gond az, hogy Jamaicára ráomlott a saját népszerűsége: a tengerparti szállodakomplexumok és a turistaipar mindenféle fárasztó szereplői alól alig látszik ki maga a sziget.
Jamaica északi partján a turisták teljesen átvették a hatalmat. A sziget legforgalmasabb reptére nem a fővárosban, Kingstonban van, hanem itt, Montego Bayben. Florida alig másfél órányi repülőútra van, és bár lehet találkozni európai turistacsoportokkal is, a kisvárosnyi méretű hotelfalvak alapvetően az amerikaiakra építenek. A helyzet keletről nyugat felé haladva romlik, és az abszolút nullát Jamaica egykori hippiparadicsomában, a nyugati csücsökben található Negrilben éri el.
Negrilről összesen két jó dolgot hallottam a szigeten. Az egyiket egy angol újságírónő mondta, aki már számtalanszor járt Jamaicában: Negril az utóbbi tíz évben nem romlott tovább. A másikat pedig egy brazil, strandügyileg tehát rendkívül kiművelt lány: a harmadik napon, amikorra minden fárasztó arcot leráztak, már tudták jól érezni magukat. Nekünk mégis muszáj volt felkeresnünk Negrilt, mert a bérelt autónkat itt kellett átvenni. Miután pedig Kingston a figyelmeztetések ellenére is kifejezetten kellemes és érdekes meglepetésnek bizonyult, nagyon kiváncsi voltam, hogy Negrilről igazak-e a rémhírek. Igen, azok.
Bár ismerem és tudom is élvezni az all-inclusive tengerparti szállodák által nyújtott örömöket, magamtól soha nem mennék olyan helyre, ahol a személyzet a reggelihez gyümölcsökből szobrot farag, a takarítók pedig minden este újabb törölköző-kompozíciót álmodnak az ágyra. Negrilben – és még néhány helyen Jamaicában – viszont arra gondoltam, hogy akkor már tényleg sokkal inkább az all inclusive. Soha az életben, a világon sehol sem találkoztam ennyire fárasztó, ekkora tömegekben rajzó, ennyire pofátlan, ennyire lerázhatatlan koldusokkal, árusokkal, ezek kombinációjával, valamint a turistákat egyszerűen csak hobbiból izélgető bennszülöttekkel, mint Jamaicában.
A jamaicai törvények szerint minden strand közterület, így ezeket lezárni tilos. Természetesen vannak kivételek, és én ezekre gondoltam vágyakozva, amikor aznap már a huszadik arc próbált füvet/fafaragást/reggae-cédét/aloe verát/masszázst árulni, illetve ezek hiányában egyszerűen csak lejmolni. Vágyakozva gondoltam valami hermetikusan elzárt, gépfegyveres portaszolgálattal megerősített bungalósorra, amikor egyik reggel arra ébredtünk, hogy egy vigyorgó néger állt az utcán parkoló kocsink mellett, és a markát tartotta, mivel ő az éjjel lemosta az autót. Én tényleg tudok tapsolni egy technikás lehúzásnak, amikor Guatemalában kizsebeltek, ámulva néztem a professzinális munka romjait – itt viszont csak felidegesítettem magam. És persze fizettünk, nehogy másnap éjjel valaki bedobja kővel a szélvédőnket.
Negril egyúttal valamiféle fordított Thaiföldként is működik, legalábbis én kétlem, hogy a világon bárhol máshol lehetne ennyi szép szál fekete legényt látni csúnya, kövér és öreg fehér nők karjain. Bár a kedvencem az az irtózatosan ronda amerikai nő volt, akinek már csak egy öregecske, alacsony helyi dzsigoló jutott. Az önérzetesebbek ezt már szégyellték volna a haverjaik előtt. Viszont az egyetlen kellemes emlékem Negrilben éppen a szexpiachoz kapcsolódott, mivel a csúnya, kövér, öreg fehér férfiakra utazó helyi kurvákkal teli sarki kocsma és sültcsirkés tényleg annyira rejtői hely volt, hogy nemcsak azért kell így jellemezni, mert a magyar nyelv minden egzotikus, izgalmas, alvilági helyet rejtőinek nevez. "Hey Joe, buy me a beer!" - mondta az egyik, nyakig felpolcolt görögdinnyéket viselő lány, miközben a saját sörömet próbáltam megkaparintani, és bár a kedves közeledést elutasítottam, a karibi züllöttségnek ez a foka már tudott szórakoztatni.
Aki tengerre, napsütésre, és olyan semmittevésre vágyik, amihez nem jár all inclusive koktélfogyasztás (nem mintha ezzel bármi gond lenne), az Jamaicán a déli partot célozza meg. Volt bennem egy kis félsz, hogy az ezen a szakaszon található leghíresebb nyaralóhely, Treasure Beach időközben szintén a saját népszerűsége áldozata lett, és itt sem tudok majd elejteni egy jamaicai dolláros érmét anélkül, hogy valaki egy faragott bambuszhamutartót nyomna helyette a kezembe, de itt szerencsére – még – nincs erről szól.
Hogy Treasure Beachen mennyire el lehet lazulni, legjobban a Pelican Barban lehetett érzékelni. A Pelican csak részben bár, valójában inkább látványosság, ami a parttól távól, cölöpökön álló, jamaicai kocsma esetében teljesen érthető is. Odafelé a motorcsónakban meg voltam győződve, hogy itt majd egymást követik a turistacsoportok, akiket a helyi hiénák jól lehúznak, és addig nem engednek haza, amíg nem vásároltak felesleges szuvenírkacatokat több száz dollár értékben.
Néhány csoport tényleg felbukkant, ez azonban a legkevésbé sem zökkentette ki a tisztességes mindennapokból az itt dolgozó jamaicaiakat. Ők mindannyian egyik kézzel dominóztak, a másikkal dzsointot sodortak, és még annyira sem voltak hajlandóak megerőltetni magukat, hogy mindent háromszor drágábban adjanak a parton megszkottnál. Volt valami szuveníres asztal, de azzal már senki nem foglalkozott, hogy megpróbáljon eladni róla valamit. A pult mögött ülő beszívott raszta kérésre rumot kevert bármivel, míg segédje a stégen pucolta a halat.
Treasure Beach maroknyi félénk lejmolóját és mulya szuvenírárusát gyerekjáték volt leszerelni. Később egy művelt kingstoni próbált arról meggyőzni, hogy az ügyeskedős lejmolás/lehúzás, amit a sziget angoljában "hustling"-nak neveznek, itt ősi szokás és a kultúra elidegeníthetetlen része, de nekem Treasure Beach alapján nem így tűnt. Nem lehet véletlen, hogy itt az utcán szembejövő ismeretlenek kedves köszöntése a természetes, míg Montego Baytől Negrilig mindenhol a turisták nyakára mászás megy. Azt már nehéz megfejteni, hogy mikor és hogy romlottak el a dolgok, és a nyugati turistákat mennyi felelősség terheli, de mindenesetre az eredmény nagyon szomorú: én még nem hallottam olyan tengerparti üdülőhelyről a világban, amely vissza tudta volna szerezni elveszett varázsát. Ami egy tengerparton elromlik, az úgy is marad.
Treasure Beach viszont inkább arra volt példa, hogy a fehér ember és hitelkártyájának megjelenése nem töri meg automatikusan a karibi varázst. Amerikai háziasszonyunk több évtizede élt a szigeten, kulturálisan szöges ellentéte volt all inclusive-rajongó honfitársainak, és nem csak azért, mert egy nap több füvet szívott el, mint komplett turistacsoportok egész életükben. Sokszor írtam már ezen a blogon, hogy az egzotikus helyeken a legjobb szállások mindig külföldi kézben vannak, és a szabály Jamaicában is igaznak bizonyult. Itt a gyakorlatilag privát strand mellett mindig volt jégkocka a mélyhűtőben, a minden karibi közhelynek megfelelő, terebélyes szakácsnő pedig pusztán kedvessége súlyával is agyon tudta volna nyomni az összes vendéget.
A düledező kocsmában részegen hülyeségeket magyarázó, nyilván szintén jó ideje itt táborozó nyugati férfiak sem zavartak sok vizet, a pultnál egy hatalmas vágódeszkán hatalmas késsel hatalmas adag füvet aprító hatalmas helyi férfit pedig pláne nem. Még a Wild Onion fantázianevű, karámszerű szórakozóhelyen is kifejezetten baráti volt a hangulat a rendes heti diszkóban. Ha nem látom a saját szememmel, biztos nem hiszem el, hogy van egy pontja Jamaicának, ahol magas, szőke nők akár egy teljes percig is táncolhatnak zavartalanul, mielőtt valami helyi vagány csávó rájuk nyomulna. Treasure Beachen még az amerikaiság csúcsa, a Super Bowl idei kiadása is segített a békés egymás mellett élésben – a külföldiek a meccs, a helyiek a félidőben fellépő Beyoncé látványosabb megmozdulásait kommentálták lelkesen.
A hely h ritmusát még Budapestről frissen érkezett barátaim is gyorsan átvették, de annyira, hogy a tervezett három nap helyett ötöt maradtunk. Jamaica egyáltalán nem olyan laza hely, Treasure Beach viszont egészen szélsőségesen az. Akár be van szívva az ember egész nap, akár nem.
(A képekért köszönet Virág Anikónak és Tóth Alinak.)