Ritkán éreztem magam jobban ezen az úton, mint amikor a jamaicai cseszegetés után végre ismét megpihenhettem a közép-amerikai nyugalomban. Costa Ricába repültem vissza, de semmi kedvem nem volt tovább maradni Florida-alsón, és ez az érzés csak erősödött, amikor ismét szembesültem azzal, hogy drágább egy kóla, mint Nyugat-Európában. Így amilyen gyorsan csak lehetett, átléptem a határt, hogy megnézzem magamnak Közép-Amerika legnagyobb, legszegényebb és engem a legjobban érdeklő országát.
Egyetlen dolog nem változott a határ nicaraguai oldalán: az utat továbbra is tökéletes kúp formájú vulkánok szegélyezték. A kóla viszont harmadába-negyedébe került, mint a déli szomszédban, és az élet minden egyéb területén is hasonlóan radikális különbség van a két ország közt. Nem véletlen, hogy körülbelül félmillió nicaraguai dolgozik Costa Ricában: hazájuk nemcsak Közép-Amerika legszegényebb országa, de Haiti után a komplett nyugati félteke legcsóróbbja is. Costa Rica halálosan kényelmes, de néha már zavaróan rendezett és tüchtig, Nicaraguában viszont ilyesmit csak és kizárólag Granada apró belvárosában lehet találni.
A városhoz nagy reményeket fűznek a nicaraguaiak, akik már egy évtizede szeretnének az új Costa Rica lenni, de máig még az új Guatemala sem jött össze. Az utóbbiban Antigua Guatemala a kisváros, amely szemétmentes utcáival, tökéletesen felújított házaival, jó éttermeivel és kétszáz nyelviskolájával latin-amerikainak tetteti magát a gringók előtt, Nicaraguában pedig Granada próbálja eljátszani ezt a szerepet, bár jóval kisebb pályán. Guatemalát sem veti fel a jómód, Granadában viszont a négyszer öt utcás belvároson kívül, ahol már nem járőröz a segítőkész tourist police, kifejezetten nyomorúságosak az állapotok.
Amikor ez az út tervezési fázisban volt, és még nem döntöttem el, hogy Latin-Amerikába vagy Ázsiába megyek, csak abban voltam biztos, hogy Afrikába nem. Kevés tapasztalatom van a kontinenssel kapcsolatban, de annyi azért igen, hogy tudtam, nem tudok magam körül minden nap nyomorúságot látni. Nem köpöm le, aki bírja ezt, de nekem nem menne. Természetesen Latin-Amerikában is sokszor lát az ember reménytelen élethelyzeteket, de valahogy Nicaraguában mindjárt az első napokban sok jött össze ezekből. A legkeményebbet a Juigalpa nevű kisváros kórházával szemben lévő, buszmegállóként funkcionáló szeméttelepen láttam, ahol egy láthatóan bolond koldus lefeküdt a várakozók elé, majd fél órán át habzó szájjal rángatózott és nyögdécselt. Nagyon szép képet lehetett volna csinálni, amelynek ő lett volna az előterében, mögötte a kórház előtt kifüggesztett táblával, amely büszkén jelentette ki, hogy a Szandinista Nicaraguában, amely keresztény, szociális és szolidáris, mindenkinek ingyenes az egészségügyi ellátátás. Fotózás helyett persze csak megdöbbenve néztem, aztán undorodva arrébb raktam a cuccom, mint mindenki más a megállóban.
Granada nekem nem tűnt különösebben izgalmas helynek, annak ellenére, hogy a Nicaragua-tó partján fekszik, ami viszont kifejezetten az. A több mint 8000 négyzetkilométeres tó vagy a legnagyobb, vagy a második legnagyobb Amerikában a Nagy Tavaktól délre, attól függően, hogy a nicaraguaiak, vagy a bolíviaiak és a peruiak számításainak hiszünk, akik szerint a náluk fekvő Titicaca minimálisan nagyobb. A különbség alapvetően abból adódik, hogy a Nicaraguában sokkal több, sokkal nagyobb sziget van, és ezek területe tovább bonyolítja az egyenletet. Mindenesetre egy ekkora, 14 balatonnyi tó már a mérete miatt is különleges, a Nicaragua pedig még ezen a műfajon belül is fura hely.
A tavat a Csendes-óceántól csak egy keskeny, helyenként alig húsz kilométeres sáv választja el. Fűrészhalak és bikacápák is élnek benne, amelyekről sokáig azt hitték, hogy valami több ezer éve ittragadt populáció, aztán a biológusok kiderítették, hogy ezek a nagy dögök a San Juan-folyón úsznak fel a Karib-tenger felől, a zúgókon lazacként átugrálva. És ott van a tóban Ometepe is, amely egy két összenőtt vulkánból álló, homokóra-formájú hatalmas sziget, és ahol a Nicaraguán először szerettem volna megállni.
Latin-Amerikában már hozzászoktam ahhoz, hogy semmi nem úgy működik, mint a kínai vonatok, amelyekről köztudott, hogy lényegesen megbízhatóbbak, mint a svájci vasút. Nicaraguában azonban a szétesettség, a szervezetlenség és a kedves hatékonytalanság egészen új mélységeit ismertem meg. A szárazföld és Ometepe közötti hajóút pedig minden eddigi latin rekordot megdöntött, mindjárt azzal, hogy a hajóm zátonyra futott. Még fel sem sikerült rá szállni, amikor a San Jorge kikötőjébe megérkező komp fennakadt egy homokpadon, amin még a helyiek is nagyon meglepődtek. Azt hittem ez itt minden második nap előfordul, de a parton bámészkodók esküdöztek, hogy ilyet még ők sem láttak. A következő három és fél óra a komp rángatásával telt, és amíg végül az egyik próbálkozó hajó sikerrel nem járt, a csúcspontot az a parton oribáló alkoholista jelentette, aki Bayer Zsoltot megszégyenítő módon szögezte le a nagyjából ezer fősre duzzadt tömeg előtt, hogy erről is a kibaszott liberálisok tehetnek. Az eredeti tervhez képest az elméletileg egyórás utat hatszor ennyi idő alatt sikerült megtenni, aminél én rosszabb eredményt ezen a kontinensen még nem tudtam elérni.
Ometepe két vulkánja remekül és hívogatóan nézett ki, amíg csak a szerencsétlenkedő hajók mögött, a távolban látszott, közelről viszont valahogy nem győzött meg. Azt hiszem erről csak részben tehet a sziget, mert most már nehezen tagadhatnám, hogy az utazás 18. hónapjában elkezdtem egy kicsit elfáradni. Ometepén a legnagyobb szám valamelyik vulkán, a magasabb Concepción vagy az alacsonyabb, de kráterében egy tavacskát is felvonultató Maderas megmászása, én viszont mindent megtettem ennek elkerülésének érdekében. Azt hiszem négy gyalogtúrával ezelőtt fogadtam meg magamnak, hogy többször én már nem fáradok el azért, hogy a végén még a kilátás se legyen olyan jó, és most már be is tudom tartani az ígéretet.
A vulkánok megmászása nélkül viszont Ometepén a teljes erőből pihenésen kívül nincs mást tenni, amivel meg az a baj, hogy bár rendkívül profi módon űzöm, az amerikai kontinens annyira elkényeztetett, hogy már nagyon megválogatom, hol méltóztatok paradicsomi körülmények között kikapcsolódni. Ometepe pedig egészen egyszerűen nem volt eléggé paradicsomi. Megelégedtem azzal, hogy egyetlen egyszer megfürödtem a tóban, aztán inkább továbbindultam a Solentiname-szigetcsoport felé, ami viszont a konkrét édenkert ígéretével kecsegtetett.
Solentinaméra azóta el akartam jutni, hogy néhány hónappal ezelőtt az útikönyvemben először találkoztam ezzel a névvel, és nagyon meglepődtem. A Mano Negra együttes Casa Babylon című 1994-es lemezének utolsó előtti számának ugyanis az a címe, hogy Sueño De Solentiname, azaz Solentiname-i álom. Az utóbbi közel húsz évben nálam az utóbbi két szó összefolyt, és sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mit jelenthet a spanyol desolentinar ige, és akkor mit is tesz velem az az álom, de odáig soha nem jutottam el, hogy elfáradjak egy szótárig. Amikor végre megtudtam, hogy egy rakás nicaraguai szigetről van szó, éreztem, hogy egy látogatás a minimum, amivel tartozom annak a Manu Chaónak, aki húsz éve még nem egy nyálas hippi volt, hanem Latin-Amerika és a rockzene csodálatos frigyének násznagya.
A Solentiname-szigetcsoport 36 darabja a Nicaragua-tó délkeleti csücskében található. A nicaraguai hajózási képességekről szerzett tapasztalataim alapján az Ometepéből ide vezető tízórás kompúttal kapcsolatban a legrosszabbra számítottam, de végül semmi érdekes nem történt azon kívül, hogy háromnegyed órás késéssel indultunk, mivel egy ember egyedül pakolt be nagyjából másfél tonna banánt. Solentiname annyira az isten háta mögött van, hogy sokáig rendzeresen lefelejtették Nicaragua térképeiről, Ernesto Cardenal viszont éppen ezt az isten háta mögöttiséget használta ki, és az ő munkásságának köszönhetően ma már naponta érkezik ide öt-tíz turista.
Ernesto Cardenal szerzetes, költő és szociális munkás egyszemélyben, valamint a latin felszabadítási teológia legnagyobb élő alakja. A felszabadítási teológia vagy bolsevista trükk, vagy a visszatérés Jézus igaz tanításaihoz, függően attól, hogy kit kérdezünk az utóbbi hatvan év talán legfontosab katolikus irányzatáról. A Latin-Amerikában kivirágzó mozgalom szerint a katolikus vallás alapvető célja nem a harc a gumióvszer ellen, hanem a társadalom legelesettebb rétegeinek megsegítése, rugalmasan kezelve a Biblia tanításait. Nem meglepő, hogy a felszabadítási teológia komoly ellenállásba ütközött, a Vatikántól kezdve a tradicionális latin elitig.
Cardenal atya a forradalmárok latin iskolájához tartozik, így nem elégedett meg az elmélettel. A hatvanas évektől kezdve a Solentiname-szigeteken egyfajta keresztény-szocialista ősközösséget hozott létre, és amint megérkeztem Mancarrónra, a szigetek legnagyobbikára, egyből éreztem, hogy jól döntött, mivel ha én keresztény-szocialista ősközösséget szeretnék alapítani, jó eséllyel szintén a Solentinamét választanám. A szigeteknek kétségtelenül van egyfajta édenkerti hangulata, ahol ugyan a sült galamb nem repül be senkinek a szájába, de békés halászgatással és földműveléssel zavartalanul el lehet éldegélni. Kivéve amikor a Cardenal szandinista elhajlásait nehezen viselő Somoza-diktatúra mészárosai vérfürdőt rendeztek a szigeteken.
Solentiname csodájára járt a teljes latin-amerikai értelmiség Gabriel García Márquezig bezárólag. Cardenal a helyiek egyszerű igényeihez igazította a katolikus liturgiát, Solentiname-specifikus misét és evangéliumot írt, valamint neki köszönhetően épült fel Mancarrónon a kis templom, amelyen a gótikus katedrálisok színes üvegablakait színes szűnyogháló-darabok helyettesítik. Nekem sokkal jobban tetszett, mint a szintén Cardenal ösztönzésére itt kivirágzott naiv festészeti iskola, amely ma már messze földön híres.
Nálam a "naiv festészet" és az "iskola" valahogy nem állt össze. Most akkor mindenki festeget vidáman, ahogy a szíve és egyszerű lelke diktálja, vagy van egy közös stílusunk? Ráadásul mit ad isten pont olyan, mint a Vámos Rousseau-é, csak tigrisek és pucér nők nélkül? Nekem ez így sehogy sem állt össze. Az viszont nagyon tetszett, hogy van egy tó Közép-Amerikában, ami akkora, hogy hatalmas szigetek, vulkánok, őskereszténység, szocializmus, társadalmi kísérletek, vérengzések és zátonyra futó kompok is beleférnek.