Az hagyján, hogy Jamaicára nehéz volt eljutni. Minden jel arra mutatott, hogy az igazi megpróbáltatások majd a szigeten kezdődnek. Voltak ezen az úton országok, mint például Kolumbia, amelyekről előzetesen csak jókat hallotam, Jamaicáról viszont mindenki, aki már járt itt, sok rosszat mondott. Nem csak rosszat, de bőven eleget ahhoz, hogy ha nem is félelmet, de legalább egy jó adag kételyt elültessen bennem. Kolumbiával kapcsolatban a szuperlatívuszok teljesen reálisnak bizonyultak, így nem volt okom feltételezni, hogy a kollektív turistatudat pont Jamaica esetében téved.
A Jamaicával kapcsolatos panaszok jelentős része nőktól származott, akiknek a vakációját szinte élvezhetetlenné tette a világ egyik legagresszívabb férfipopulációja. Nagyjából biztos voltam abban, hogy az ilyen jellegű molesztálást én megúszom, viszont a főváros Kingstonról is sok rosszat hallottam, ahol én első öt jamaicai éjszakámat töltöttem. A hosszas kingstoni táborozásra azért volt szükség, mert minden figyelmeztetés ellenére engem igenis érdekelt egy ilyen nagyváros, valamint mert itt kellett bevárnom azt a két magyar barátomat, akik Jamaicában két hétre útitársként csatlakoztak.
A budapesti divatélet két jelentős szereplője ennyire lepukkant helyen még nem nagyon járt, és mindjárt megérkezésük után elkezdtek azzal szórakoztatni, hogy számomra teljesen érdektelen pontokon kiáltottak fel, hogy milyen jók a fények. Gyorsan rájöttem, hármunk közül ki itt a hülye, amikor kiderült, hogy van, aki egy egyszerű iPhone-nal is teljesen értékelhető képeket tud készíteni bárhol a világban.
Jamaica kapcsán nem a lepukkant az első jelző, ami a többség eszébe jut, pedig ez bizony egy harmadik világbeli ország. A Karib-tenger partjára épített hatalmas szállodakomplexumokban nyaralók ebből sokat nem érzékelnek, és a turizmus által teremtett munkahelyek is nyilván segítenek valamit a helyzeten, de ettől még Jamaica egy nagyom szegény ország, ahol a vendéglátóiparból kiszorultaknak nincs sokkal több lehetősége, mint száz évvel ezelőtt. Halászaton és mezőgazdaságon kívül nem sok minden van, pláne most, hogy a gazdasági válság hatására megroggyant a sziget bőséges bauxit-lelőhelyeinek köszönhetően világverő jamaicai alumínumipar is.
Ez a lepukkantság pedig a legjobban éppen a közel egymilliós Kingstonban, nemcsak Jamaica, hanem az egész karib kultúrkör messze legnagyobb városában érzékelhető. Bár egyikben sem voltam, de úgy képzelem, Havannában a karibság mellett a latin és a szovjet hatás is meghatározó, Port-au-Prince, Haiti fővárosa pedig szerencsétlen történelmének köszönhetően egészen más tészta. Kingston viszont annyira vegytisztán karibi, hogy amikor első napomon szétnéztem a városban, összesen két fehér embert láttam öt óra alatt.
Direkt nem azt írtam, hogy mindenki fekete, mert a karib közeg ennél bonyolultabb. A rabszolgák felszabadítása után idehozott indiai munkások leszármazottai, az arab kereskedők, a kínai boltosok, az egykori gyarmatosító angol elit unokái és az utóbbi évtizedekben ittragadt nemzetközi hippikolónia tagjai mind hozzáadnak a karibsághoz. Ezzel már találkoztam néhány hónapja, amikor meglátogattam négy apró szigetországot Jamaicától délkeletre. Kingston viszont egészen másfajta élményt nyújtott.
A St. Lucia- vagy Grenada-méretű országok nagyjából olyan jól képezik le a karibságot, mint Andorra vagy Liechtenstein a nyugati civilizációt. Ilyen kis helyen egyszerűen nem fér el minden, könnyebb is rendet tartani, és mivel turistából és vendégmunkásból gyakorlatilag több van, mint bennszülöttből, valami szükségszerűen elvész a hely szelleméből. Így van ez a Jamaica északi és nyugati partján található nyaralóvárosokban is, Kingston viszont teljesen érintetlenül őrzi lebilincselő karibságát. Nagyon örültem, hogy nem hallgattam a vészmadarakra, és rendesen megnéztem magamnak a fővárost.
Kingstonban értettem meg, hogy mi a Karibság esszenciája – Afrika. Jamaicában a felfedező spanyolok után 1655-ben vettek át a hatalmat az angolok, és indították be az európai telepeseket gyorsan milliomossá tevő cukornád-ipart. Az ezekre importált, a haszonállatoknál rosszabb körülmények között tartott rabszolgáknak sokszor nem volt más módjuk emberi mivoltuk megőrzésére, mint a ragaszkodás a gyökereikhez, az afrikai tradíciók, vallások, ritmusok, mesék életben tartása. Az afrikai hatás meghatározó a karibi zenétől az egyházi szertartásokban mindenben, és teljesen rányomja a bélyegét a kingstoni mindennapokra is.
Az angolos középületekből már nem sok látszik a belvárosban, aminek nagy részét egyébként is egy hatalmas piac és kirakodóvásár foglalja el. A terményeiket kipakoló asszonyságok, a kocsmák előtt lebzselő férfiak, a sült csirkére kent jerk sauce marihuánával keveredő illata, a minibuszok kikiáltóinak ordítása, a halál lazából pillanatok alatt és bármilyen egyértelmű ok nélkül pattanásig feszültté váló hangulat együtt nekem nagyon afrikainak tűntek. Nem úgy, ahogy a Suriname-ban az egykori szökött rabszolgák leszármazottai által lakott, enyhén ősközösség-szerű falvakban, hanem ahogy egy modern afrikai nagyvárosban.
Ezen a piacon derült ki az is, hogy a Kingstonról hallott figyelmeztetések fele sem igaz. Itt a két jeles divatszakértő mellett egy brazillal sétáltam, akivel megdöbbenve vettük észre, hogy szemben a Brazília északkeleti szegletében található, szintén erősen afrikaiais jellegű nagyvárosokkal, Jamaica fővárosában nem akaszkodik rá egyből nyolc koldus a céltalanul és félig eltévedve bóklászó turistára.
Nemcsak kényelemben überelte Kingston a brazil nagyvárosokat, hanem zeneiéségében is. Lassan másfél év Latin-Amerika után hozzászoktam ahhoz, hogy zenélni és táncolni minden élethelyzetben és napszakban kötelező, Jamaicában viszont nemcsak mindenki élvezi a zenét, hanem csinálja is. Nehéz ezt statisztikailag bizonyítani, de lakosságához képest Jamaica lehet az az ország, amely az utóbbi ötven évben a legnagyobb hatással volt a világ zenéjére (abba most nem fogunk belemenni, hogy a világ-, a könnyű-, vagy a popzene a helyes kifejezés, maradjunk abban, hogy mindenre).
A sok esetben anyagilag is sikeres jamaicai zenészek és együttesek nyilván nagy hatással vannak az ország lakosságának fantáziájára, így érthető, hogy mindenki inkább a globális, de legalábbis lokális showbusiness szereplője szeretne lenni. Nem pedig halász, tengerparti strandon turistákat molesztáló szerencsétlen szuvenírárus, pincér vagy marihuánafarmer. Ennek eredményeként mindenki énekel, az utcai árusok ezer különböző énekes cédéit árulják, mindig, mindenhol van legalább egy buli, a taxis arról beszél, hogy ő is futtat ám néhány zenészt, a lepukkant gyorsétteremben pedig vasárnap este nyolckor is játszott egy DJ, hátha pont onnét sikerül betörni az amerikai piacra.
Volt egyébként egy olyan érzésem, miközben a Kingston utcáit elárasztó kakofóniát hallgattam, hogy a mennyiség nem feltétlenül kedvez a minőségnek. 1965 és 75 között Jamaicában alig néhány tucat egymással versengő zseni feltalálta a skát, a dubbal forradalmasította a modern stúdiótechnikát és produceri munkát, és persze rászabadította a világra a leghíresebb afrikai eredetű zenét, a reggae-t. Az utóbbi tíz évben viszont nagy újítás nem volt, pedig a mindent elárasztó, karikaturisztukus agresszivitásának köszönhetően hosszú távon fárasztó dancehall helyett már ideje lenne valami mást kitalálni. Vagy legalább mellette.
Kingstonban igazi turistalátványosságok gyakorlatilag nincsenek. A nemzeti galériában megnéztem a kortárs művészeti biennáléra készült alkotásokat, amik közt volt néhány élvezhető darab, ez után pedig már csak Kingston és Jamaica leghíresebb múzeuma, Bob Marley egykori lakóháza volt hátra. A közepesen érdekes tárlat szerencsére nem arról szólt, amivé a bőrrákban fiatalon elhunyt Bob sokak szemében vált, beszívott nyugati hülyegyerekek példaképévé, aki egész nap a One Love-ot énekli a világban elszórt egymillió hangszóróból.
A fehér apától született, világosbarna bőrének köszönhetően a rasszizmus minden oldalát megszenvedő Marley koldusszegénységből indulva, Kingston gettóin keresztül lett világsztár, és vehette meg végre a főváros jobb negyedében álló házát, ahol a sznob szomszédok persze nem nézték jó szemmel a kertben rendezett focimeccseket és szárazjég-szerűen gomolygó marihuánafüstöt. Itt próbáltak máig tisztázatlan körülmények közt, de valószínűleg politikai indíttatásból lelőni az akkor már világhírű énekest, aki később Jamaica szimbólumává vált.
A reggaet nem kötelező szeretni, azt viszont igenis lehet értékelni, hogy van egy ország a világban, amelyről mindenki egyetlen emberre asszociál, aki mindennek tetejébe még jó arc is volt. Szegény osztrákok Hitlerrel egy fokkal rosszabbul jártak. És még Kingston is mennyivel izgalmasabb hely, mint Bécs.
(A képekért köszönet Virág Anikónak és Tóth Alinak.)