2012. február 15.
Egy szórakozóhely, ahol a hangos zene és az alkohol mellé kokaint is lehet rendelni a pincértől, így leírva a világ legveszélyesebb és leginkább törvényen kívüli pontjának tűnhet. Annak ellenére is, hogy a világnak ma már elég kevés pontja van, ahol aki akar, ne vehetne meg viszonylag egyszerűen és veszélytelenül bármilyen tudatmódosító szert. Bár az üzleti modell Bolíviában sem legális, mégis az ország fővárosában, La Pazban működik a Ruta 36, a világ egyetlen kokainbárja.----Az egzotikus tájak felkeresése és a tudatmódosítás mindig párhuzamos hobbik voltak. A Szent Grált, a mindenféle afrodiziákumokat vagy a Bölcsek Kövét kereső kalandorok is ugyanazt akarták: valami egzotikus szertől teljesen más tudatállapotba kerülni. Amióta pedig az ötvenes-hatvanas években nyugati fiatalok tömege kezdett el egzotikus tájakat felfedezni, az idegen szerek kipróbálása fontos részévé vált a világ megismerésének.Az amerikai beatgeneráció nem véletlenül kedvelte annyira a marihuánamezőiről ismert Marokkót, a hatvanas években kitaposott, nagyjából London és Sydney között húzódó hippiösvény pedig Ázsia összes jelentős drogbázisát érintette. Az afgán heroin, a nepáli hasis vagy az Arany Háromszög minden kincsének kipróbálása ugyanolyan fontos megálló volt, mint a Taj Mahal és Angkor Wat.
SUCRE Amigo Hostel Elég jellegtelen hostel, aminél könnyen lehet jobbat találni Sucréban. Rincón Gringo A borzalmas név ellenére nem véletlenül ez Sucre legnépszerűbb hostele. Német menedzsment, német tisztaság. Bibliocafé Külföldiekre belőtt, ugyanabban az utcában két kirendeltséggel is rendelkező vendéglátóhely. De a kaja rendben van, és a fogyatékos pincérek Sucrében sajnos máshol is kötelezőek.
2012. február 14.
UYUNI ÉS KÖRNYÉKE Hostal La Roca Egész tiszta, és még meleg víz is van néha. Nem hiszem, hogy ennél sokkal többet nyújthat Uyuniban bármi. Minuteman Pizza Nem könnyű megtalálni, elég hülye nyitvatartásuk van, jó drága is a helyi viszonyokhoz képest, de tényleg itt ettem a legjobb pizzát Dél-Amerikában.
2012. február 12.
La Paz nem az a hely, ahol jó lenni. A világ legmagasabban fekvő fővárosa valószínűleg az egyetlen hely a világon, ahol a gazdagok nem a dombon, hanem a völgyben élnek. Nem mintha itt, 3000 méter körül olyan szép lenne az élet, de kétségtelenül nem olyan nyomasztó, mint a 4000 feletti szegénynegyedkben, ahol szinte egyetlen épület sincs befejezve. La Paz népe az általam ismert városok közül messze a legcsúnyább, és az általános rossz hangulatot csak fokozza, hogy ide mintha a latin-amerikai kedvességből is jóval kevesebb jutott volna. Szerencsére a főváros körüli hegyeken és völgyekben bőven van mit csinálni. Lefelé pedig lényegesen könnyebb út vezet, mint a 6000 méter feletti csúcsokra.Lebiciklizni a "Világ Legveszélyesebb Útján" gyakorlatilag kötelező program Dél-Amerikában. Amióta néhány éve megépült az újabb, La Pazt Bolívia északi, alföldi részével összekötő út, alig néhány autó használja a régi legveszélyesebb utat, ami spanyolul egyszerűen csak Carretera de la Muerte, Halálút néven ismert. Így nem hetente egy gépjárműnyi helyi, hanem csak évente átlagosan egy mountain bike-kal száguldó turista hal meg itt. A 3500 méteres szintkülönbséget 60 kilométer alatt letudó út szinte teljes hosszában az egyik oldalon függőleges sziklafal, a másikon több száz méteres szakadék van, és csak nagyon kevés ponton van olyan hely, ahol két autó is elférhet egymás mellett. A legfelső kanyarokat leszámítva aszfalt természetesen sehol nincs, helyenként pedig hegyomlások teszik még instabilabbá a köves utat.
2012. február 8.
Átutazni Bolíviának azon a részén, ahol magán a bolíviai léten kívül nincs más látnivaló, nagyon szórakoztató volt. Időnként viszont nem árt megnézni valamilyen klasszikus érdekességet, és ehhez Rurrenabaque pont jó célpontnak tűnt. A kisváros ott fekszik, ahol az Andok utolsó, már esőerdővel fedett lankái találkoznak a Dél-Amerika közepét elfoglaló síksággal, így a környéken sok és változatos látnivaló van. Mégis szinte mindenki ugyanazt csinálja itt: vagy a "jungle", vagy a "pampas" nevű néhány napos túrára fizet be.Korábban már a világ több dzsungelje is okozott nekem csalódást. Túl meleg van, túl magas a páratartalom, és annyi a növény, hogy az állatokat hallani lehet, de látni csak a legritkább esetben. Még azokat is, amelyek kiszívják az ember vérét. Így úgy döntöttem, hogy a két túralehetőség közül én maradok a pampánál. Azt hittem, a mindenki által csak Rurrénak nevezett település úgyis olyan turistapokol lesz, ahol nem szívesen tölt el az ember néhány óránál többet. Ez speciel tévedés volt, mert leszámítva, hogy minden helyi idegenvezető tudta legalább az állatok nevét héberül, az éppen éves fiestáját ünneplő település inkább békés bolíviai kisvárosnak tűnt, mint nagyüzemi turistakopasztónak.
2012. február 3.
Amióta elhagytam Paraguayt, nem jártam Latin-Amerikában. Argentínában nem nagyon van olyan, Chilében még kevésbé, és Bolívia felföldi részét is inkább valami egészen más halmazba kellene sorolni. Három hónap civilizált vakáció után már nagyon vágytam egy olyan helyre, ahol a szélső puszta hisztizéssel kiállíttat valakit az ellenfél csapatából, egyetlen quadra négy jó csaj zsúfolódik fel, a főútról pedig El Machetero nevű utca nyílik. Észak-Bolívia megfelelő célpontnak tűnt. Trinidadban a főútról nyíló egyik utcát, mit ad isten, El Macheterónak hívták, így egyből tudtam, hogy itt minden rendben lesz. Repülővel érkeztem ide, mivel már elegem volt a buszozásból, a repülés Bolíviában nem drága mulatság, és egyébként is kedvem volt megnézni Amazóniát felülről, a végtelen zöldben kanyargó folyókkal. Az ég felhős volt, én pedig végigaludtam a Santa Cruzból induló utat, de legalább buszoznom tényleg nem kellett.
2012. január 31.
LA SERENA ÉS KÖRNYÉKEHostal Ají Verde Ahhoz képest, hogy egyáltalán nem olyan nagy hostel, tele van közös helyiségekkel, és magukkal a szobákkal sincs semmi baj.D'Andres Nem értem, hogy ajánlhattak nekem egy olyan éttermet, ahol a melegszendvics a specialitás, és még azt sem lehet megenni nyugodtan, annyi a koldus és a kóbor kutya.La Recova A santiagói Mercado Centralhoz hasonló piac, amelynek emeleti részén egymás mellett van vagy nyolc tök egyforma hal- és herkentyűétterem. Mindegyikben nem ettem, de amelyikben igen, az nagyon jó volt.
2012. január 29.
A legóvatosabb turisták közé tartozom. Maláriagyógyszert szedek. Csak elvétve eszem meg azt a gyümölcsöt, amit nem én mostam meg, és általában is odafigyelek az ételek tisztaságára. Nem megyek dél-amerikai városok veszélyes részeire. Legalábbis nem egyedül, részegen, és az éjszaka közepén, ahogy sokan teszik. Elolvasom az útikönyvek figyelmeztetéseit, és igyekszem is ezeket fejben tartani. Ugyanígy teszek szeretteim féltő tanácsaival. Mivel előzetesen senki nem figyelmeztetett arra, hogy irtózatosan részeg, dinamittal játszadozó bolíviai bányászokkal ne töltsek el néhány órát a föld mélyén, kipróbáltam. A fenti képen látható jellegtelen halmocska valószínűleg az emberiség történetének legfontosabb hegye. Nem itt feneklett meg Noé bárkája, és nem itt éltek a görög istenek, viszont a Potosí melletti Cerro Ricóból kitermelt ezüst nélkül nem úgy alakult volna a világ utóbbi fél évezrede, ahogy.
2012. január 25.
Dél-Amerika, és egyben a világ egyik legelképesztőbb darabja a Bolívia délnyugati csücskében található Salar de Uyuni. A világ legnagyobb sómezőjét nagyon régi álmom volt egyszer élőben is megnézni. Kevés hely volt indulás előtt a kihagyhatatlan célpontokat gyűjtő listán, de az Uyuni ezek közt is a dobogóra tudott kerülni. Így csak attól kellett félnem, hogy a nagyon felfokozott várakozásokat egyszerűen lehetetlen lesz kielégíteni.A Salar de Uyunit a legtöbben ugyanúgy nézik meg. Vagy a chilei San Pedro de Atacamából, vagy a bolíviai Uyuni kisvárosból induló, nagyjából három napos, dzsipes túrák keretében. Az út nagy része 4000 méter feletti sivatag, ahova kell a terepjáró, és egy olyan sofőr, aki el tud igazodni az úttalan utak és halvány keréknyomok közt. Szinte az összes túrát Toyota Land Cruiserekkel bonyolítják, hiszen nincs még egy autó, amely egyszerre lenne ennyire megfizethető és ilyen kemény – nem véletlenül ez a kedvence minden igényes vásárlónak a táliboktól a kelet-afrikai milíciákig. A terepjárókban a sofőrrel négy-hét turista van összezárva három napon át, így elég fontos, hogy mind a helyi vezető, mind az útitársak elviselhetőek legyenek.
2012. január 23.
- Chilében 51 nap alatt átlagosan 91 amerikai dollárt költöttem, ami szépen bizonyítja, hogy ennnél már tényleg csak Brazília lehet drágább Latin-Amerikában. A sokszor nyugat-európai színvonalért gyakran majdnem nyugat-európai árakat kell fizetni. - A chilei vendéglátóipar nagy találmánya a café con piernas. Ez lábas kávézót jelent, és azért hívják így, mert a felszolgálók mind miniruhát viselő nők. A pult pedig direkt magasítva van, hogy minél több látszódjon a lábukból. Ezek az intézmények a nyolcvanas években lettek nagyon népszerűek, ennek köszönhetően pedig egyik café con piernas próbált rálicitálni a másikra olyan trükkökkel, mint például a "happy minute", amikor bezárták az ajtókat, és a pincérnők egy percre félmeztelenre vetkőztek. Egy idő után egyre több café működött bordélyházként is, ami már sok volt a rend őreinek. Ma már csak a miniruhákat és a közszemlére tett lábakat látni, valamint az ezeket bámuló, idősödő nyakkendősöket.
2012. január 19.
A hosszú távú utazás egyik nagy előnye, hogy nyugodtan lehet utálni dolgokat. Népeket, helyeket, országokat, városokat, ételeket. Ha csak két hét van nyaralásra, szörnyű lenne, ha abból tíz nap borzasztó körülmények közt telne. Egy évbe viszon bőven belefér az időnkénti szájhúzás, és engem tulajdonképpen meglepett, hogy négy hónapot kellett utaznom az első igazán elviselhetetlen hely eléréséig. Ez volt San Pedro de Atacama. Nincsnek nekem illúzióim az érintetlen természettel, egzotikus úticélokkal és miegyebekkel kapcsolatban. Nem várom el, hogy Iguazúnál vagy a Machu Picchunál egyedül legyek a látvánnyal. Az viszont igenis istenadta jogom, hogy a világ bármely településének főutcáján úgy gyalogolhassak végig, hogy ne ugorjanak elém folyamatosan mindenféle pincérek csőre töltött étlappal, hátha leszek szíves azt először megtekinteni, majd náluk étkezni. Nekem az ilyesmitől rossz kedvem lesz, először az engem molesztálókat utálom csak, aztán gyors ütemben az egész kócerájt, az emberiséget, és persze a magasságos úristent, aki rám szabadította ezt a csapást.
2012. január 14.
A Kis-Észak után logikusan a Nagy-Észak, a chilei Norte Grande következett. Így hívják a 4000 kilométernél is hosszabb ország legészakibb, körülbelül 1000 kilométeres, és Chile többi részéhez képest relatíve széles darabját, amelynek a tengerparthoz közeli részével kezdtem. Abban az Iquiquében, amely a világ egyik legextrémebb fekvésű települése. Iqiuique ott fekszik, ahol a világ legnagyob víztömege, a Csendes-óceán találkozik a világ legszárazabb vidékével, az Atacama-sivataggal. Iquique azon a nagyon szűk parti sávon épült, ahol a sokszáz méter magas fennsík és az óceán közt van egy kis, életre többé-kevésbé alkalmas sáv. Ráadásul Iquiqét nemcsak a víz és a hegy támadja két oldalról, hanem a város fölé magasodik egy hatalmas homokdűne is, ami fentről pont úgy néz ki, mintha bármikor bekebelezhetne itt mindent.
2012. január 12.
Chiének keleti és nyugati része nincs, mivel pedig délen már elég időt töltöttem, az újévi valparaísói őrület után elindultam észak felé. Santiagotól a perui határig több mint 2000 kilométer a távolság, ami még egy ilyen keskeny országban is hatalmas területet jelent. Egyébként is nagyon hívogatott már Bolívia, így Észak-Chiléből csak két kis darabra futotta. Ezeket igazságosan osztottam el a Norte Chico (Kis-Észak) és a Norte Grande (Nagy-Észak) nevű országrészek közt.A Norte Chico a Santiagótól közvetlenül északra fekvő, keskeny, ám jó hosszú földdarab. Ez még nem sivatag, bár a folyóvölgyektől messze nem sok zöldet látni. Viszont a Csendes-óceán itt már egy fokkal melegebb, mint a fővárostól délre, így a parton egymást követik a nyaralóhelyek, amelyek a januári iskolai szünetben tele is vannak vakációzó chileiekkel. Én az egyik legfelkapottabb és egyben legnagyobb parti várost, La Serenát néztem ki magamnak.
2012. január 10.
SANTIAGO Santiago Backpackers Nagyjából a tökéletes hostel. Jó helyen van, a személyzet normális, bulis is meg nem is, jók a fürdőszobák, okés a reggeli, és még egy rendes belső udvara is van. El Ají Seco A belváros sok perui étterméből azt ajánlják leginkább az útikönyvek, és ennek megfelelően elég drága, viszont egyértelműen nem a legjobb. Mercado Central Ritka, hogy egy totálisan elturistásodott piac szórakoztató tudjon maradni, de a santiagói központi halpiac ilyen. A közepén lévő éttermek a legdrágábbak, viszont ott nagyobb a választék, és tudnak is főzni. A peremre szorultak cserébe olcsóbbak, és tele vannak helyiekkel. Evés közben lehet nézni a vicces turistacsalogatást, utána meg menni egy kört a magyarul teljesen névtelen, fura csúszómászók közt.
2012. január 8.
A két örök rivális, Argentína és Chile számtalan pályán versenyez egymással. Ezek közül is kiemelkedik az a harc, amelyet a világon a legjobb alapanyagokból, leggyengébben főző nemzetnek járó kupáért folytatnak. Az argentinoknak ott van a világ legjobb marhahúsa, amin kívül semmit nem tudnak a konyhaművészetről, míg a chileieknek hiába áll rendelkezésére a Csendes-óceán délkeleti részének minden herkentyűje, ők direkt nem hajlandóak érdekesen főzni. Hosszas, sokszor önkínzásnak is beillő kutatómunka után most kiosztom a győztesnek járó serleget: a chileinél fakezűbb nép nincs a konyhában.A legtöbbet a chilei konyhaművészetről az mondja el, hogy a leginkább nemzeti ételnek nevezhető fogások gyorséttermi termékek. A gyorséttermi koszt a világon sehol sem az alapanyagok minőségéről vagy a kifinomult konyhai varázslatokról szól, a chilei fast foodhoz képest viszont még Ronald McDonald is maga Ferran Adriá.
2012. január 5.
PUERTO NATALES Backpackers Kawashkar A Patagóniát ellepő izraeli hordák által csak mérsékelten fertőzött, normális hostel. Minden túrafelszerelést lehet bérelni, és kedvesen megőrzik az ember cuccát, amíg környéken kirándul Afrigonia Nagyon drága, és annyira azért nem is világszám, de hát hol a fenében ehetne az ember máshol chilei-zambiai fúziós konyhát? Egyébként sem utolsó élmény Patagóniában nem szimplán csak a grillre feldobott bárányt enni, hanem egy kicsit tunigolt verziót.
2012. január 4.
PUCÓN ÉS KÖRNYÉKE Hostal El Refugio A falak lehetnének vastagabbak, viszont itt vannak Dél-Amerika legkényelmesebb matracai. A fürdőszobák nem az igaziak, viszont a közös résznek tök jó a hangulata. A holland tulaj és a helyi személyzet egyaránt nagyon jó fej, különös tekintettel Gracie-re, akinél viccesebb recepcióst még soha nem láttam. Chef Pato Annyi hely van Chilében, ahol jellegtelen ételeket lehet enni. Miért pont ezt lenne kötelező felkeresni?
2012. január 3.
Ahogy egyszer már említettem, a blog mellettem írok naplót is. Az utóbbit inkább csak magamnak, de időnként kirakok ide belőle egy-egy részletet. Most öt nap jegyzetei következnek. Karácsony, a születésnapom és szilveszter Chile különböző pontjain. A kapcsos zárójelben szereplő magyarázatokat utólag írtam bele, a többi maga a megdöbbentő valóság. Azt hiszem ez az öt nap viszonylag jó képet ad arról, hogy milyen utazni, bár olyan őrültek házát, mint a valparaísói hostelem, én még soha, sehol nem láttam. Mindenesetre van itt turistáskodós, semmittevős, és az élet sűrejében megmerítkező naplórészlet is.Sajnos technikai problémák miatt Valparaísóból nincsenek képeim, de az ottani eseményeket egyébként sem igazán lehetett volna fényképen megjeleníteni.106. nap, 11.12.24, Casa Margouya, Puerto VarasNyolckor felébredtem, kilenckor elintéztem a karácsonyi skype-olást a családdal, aztán tízre lementem az autóbérlőhöz találkozni a franciákkal. Átvettük a kocsit, majd megálltunk buszjegyet venni, de sajnos már nem volt 26-án estére, úgyhogy 27-én reggel megyek, és csak Santiagóig, aztán reménykedhetek, hogy este még át tudjak húzni Valparaísóba. Észrevettem, hogy világít a műszerfalon valmi kis narancssárga jelzés, visszamentünk megkérdezni, de azt mondta a csávó, ez csak azért van, mert valami nem eredeti alkatrészt raktak bele. Úgyhogy mentünk.
2011. december 29.
Az Antarktisz után nem könnyű úticélt találni. Én a Holdon, a Mariana-árkon és a világ legszebb helyén gondolkodtam, és végül az utóbbinál maradtam. A Torres del Paine Nemzeti Park ott volt a közelben, Dél-Chilében, és egyébként is lényegesen olcsóbb a másik két opciónál. Ha pedig már ott jártam, össze is írtam, mit érdemes tudnia annak, aki nekivág a túrának. Ahogy a kép is világosan mutatja, a Torres del Painét a világ legszebb helyének nevezni egyáltalán nem túlzás. Ennek megfelelően egyre népszerűbb is. Szemmel látható volt, hogy a park infrastruktúrája már csak nehezen bírja el az ide érkező tömegeket, és ha hamarosan nem vezetnek be valamilyen létszámkorlátozást, akkor sok el fog veszni a varázsból. Most viszont még, bár találkoztam olyannal, akinek a közeli Fitz Roy jobban tetszett, egyértelmű volt, hogy ez egy egészen különleges hely.
2011. december 26.
- Argentínában napi 86 amerikai dollárt költöttem, amiből világosan látszik, hogy ez nem tartozik a világ legolcsóbb úticéljai közé. A buszok drágák, bálnát sem lehet olcsón látni, és azt a sok csábító húsdarabot sem adják ingyen. Aki akarja, szerintem 40-50 dollárból ki tudja hozni az országot, de akkor el kell fogadnia, hogy sok programról lemond, és nem is eszik minden nap marhahúst jó étteremben. - Nehéz elhinni, de a Maradona-testalkat viszonylag gyakori jelenség Argnetínában. Az ország tele van 160 centi magas, 130 centi széles, zömök, barna börű, bongyor fekete hajú férfiakkal. A legviccesebbek azok, akok ki is vannak gyúrva. Először éreztem, hogy a "könnyebb átugrani, mint körbeszaladni" sértés bizonyos emberekere nem túlzás. - Argentínában tényleg folyamatosan téma a Falkland-, izé, a Malvinas. Óriásplakátokat szentelnek a teljesen irreleváns, néhány ezer angolnak és több millió birkának otthont adó kietlen szigeteknek, és senki nem lehet úgy politikus, hogy ne beszélne folyamatosan az argentinok területi igényeiről. Ami nemcsak a Falklandra terjed ki, hanem a Dél-Szendvics- és a Dél-Georgia-szigetekre is, valamint az Antarktisznak arra a cikkelyére, aminek keleti szélét éppen a Dél-Szendvics-szigetek, nyugati végét meg az ország legnyugatibb nyúlványa jelöli ki. Mert Argentínának tényleg nincs ennél égetőbb problémája, és ha ezeket a jég- és szikladarabokat visszakapnák, soha többé nem lenne senki szegény az országban.
2011. december 25.
Két nap a hajóút csak oda, az Antarktisz különlegessége viszont mindjárt az első partraszállásnál nyilvánvaló. Ilyen büdös kontinens nincs még egy a világon. A pingvinek szinte minden partszakaszon hatalmas kolóniákban fészkelnek, a pingvinguánó illata pedig sátorszerűen beborítja a környező négyzetkilométereket. Hajónkon, az Antarctic Dreamen nemcsak azért adnak minden utasnak egy gumicsizmát az út idejére, mert ezt követelik meg a szigorú antarktiszi turisztikai szabályok, hanem mert nem valószínű, hogy bárki fel akarná venni otthon azt a cipőjét, amivel bokáig gázolt a pingvinkakában. A gumicsizmákat minden partraszállás előtt és után is fertőtleníteni kell, nehogy bármi megbolygassa az Antarktisz elszigetelt ökoszisztémáját. A szabályok ezen túl is nagyon szigorúak. Tilos a mohára lépni. Tilos bármilyen állathoz öt méternél közelebb menni. A tengerbe még hamuzni is tilos, aki beledobott volna valamit, azt nyilván helyben kivégzik. Tilos a totyogó pingvinek hóba taposott ösvényeire lépni, mert a mély embernyomokban szerencsétlenek hasraesnek.
2011. december 19.
Az Antarktiszra turistaként szinte mindenki a dél-argentínai Ushuaia kikötőjéből induló hajók fedélzetén jut el. Ezekre kétféleképpen lehet jegyet kapni. A kényelmesebb megoldás, amit az utasok többsége használ, pont ugyanolyan, mint bármilyen egyéb úticél esetében. A kedves potenciális utas hazájában beballag egy egzotikusabb célpontokkal is foglalkozó utazási irodába, végigböngészi a kínálatot, rábök a neki szimpatikus hajóra és programra, majd kifizet minimum 6-7000, de akár 20 000 amerikai dollárt is. És ebben még nincs benne a repülőjegy ára Ushuaiába. Én a másik módszert választottam.Először is eleve úgy terveztem ezt az egy évet Latin-Amerikában, hogy a novembertől márciusig tartó antarktiszi turistaszezon elején ott legyek Ushuaiában. A világ legdélebbi turistaközpontjában utazási irodák tömkelege árul jegyeket azokra az antarktiszi hajókra, amelyeket még néhány nappal az indulás előtt sem tudtak megtölteni. Ez a last minute-megoldás nemcsak a hozzám hasonló, hosszú távú utazók körében népszerű, van, aki eleve csak azért jön ilyenkor Ushuaiába, hogy olcsó antarktiszi útra vadásszon. A siker garantált, mivel szinte naponta indulnak innét délre hajók, és szinte mindegyiken van is üres hely.
2011. december 14.
Messze van és elég drága, de ma már az Antarktisz is csak olyan úticél turistáknak, mint a másik hat kontinens. A déli sarkvidék jellegéből adódóan ráadásul az ide utazóknak nem kell egy csomó olyan veszélytől tartaniuk, mint a világ szinte minden egzotikus országában. Nincsenek zsebtolvajok, nem lehet a mosatlan gyümölcstől csúnya gyomorfertőzéseket összeszedni, és az öngyilkos tempóban hajtó helyi sofőröktől sem kell rettegni. A novembertől márciusig tartó szezonban pedig még olyan nagyon hideg sincs. Ma évente 35-40 000-en keresik fel turistaként az Antarktiszt, döntő többségük a világ legdélebbi városa, Ushuaia kikötőjéből induló hajók fedélzetén.A Tűzföld argentínai részén fekvő Ushuaia földrajzilag tényleg a világ vége. Nem ez a világ legdélebbi települése, mert ezt a cím a Beagle-csatorna túloldalán található chilei Puerto Williamsé, de míg az csak egy nagyobb falu, addig Ushuaia a világ legdélebbi városa és egyben legdélebbi turistaközpontja. 20-30 éve még nem volt így, most viszont némi halászatot leszámítva a 60 000 lakosú Ushuaia, ügyesen kihasználva szerencsés fekvését, rendesen megszedte magát az idegenforgalomból.
EL CALAFATE ÉS KÖRNYÉKE Hostel International Point Ennél furább hostel nincs. Egykor olcsóbb hotel lehetett, amin csak annyit változtattak, hogy a kétágyas szobákba beraktak még pár ágyat. A tulajdonos famíliába beházasodott egy alabamai néger, aki Patagóniában is olyan angolt beszél, hogy az még a Wire-ba is sok lett volna. Amúgy jó hely, és remek a kilátás a tóra. Lechuza Megdöbbentő élmény Argentínában: a konyhán dolgozik valaki, aki tud főzni. Tuti bevándorló. Cserébe viszont nem nagyok az adagok, úgyhogy ide ne egész napos túrázás után menjünk, hanem ha a szokásosnál jobbat akarunk enni.
2011. december 12.
CASTRO Hostal Cordillera Inkább olcsó hotel, mint hostel, de mivel úgyis külföldiekkel van tele, tök mindegy. Az elülső teraszról a kilátás a tengerre egyébként is ötcsillagos. Az egyszemélyes szoba alig drágágbb, mint a dorm, úgyhogy megéri. Brisas del Mar A szuvenírpiac mögötti étteremsorban, egész sok helyi vendéggel. Ránézésre jónak tűnt, de ahol ételmérgezés is jár a nyers herkentyűkhöz, azt az éttermet jobb kihagyni.
2011. december 11.
Szép dolog az argentin futballkultúra, de egyfelől a nemzetet is csak világbajnokságok idején egyesíti, másrészt az országot sem teszi feltétlenül szimpatikussá az egész világ szemében. A Boca-River ellentét kibékíthetetlen, a Simeonéket és Tévezeket pedig nem minden gyomor veszi be. A hússal egészen más a helyzet. Az argentin hús – amihez hozzá sem kell tenni, hogy marháról van szó – egységbe forrasztja a nemzetet, és egyben az ország legnagyobb ajándéka, amelyért a teljes művelt világ nagyon hálás lehet.Nagy szerencséje az argentinoknak, hogy a világ legjobb marhahúsa áll rendelkezésükre, mert főzni egyáltalán nem tudnak. Ők azt hiszik, hogy igen, és nagyon büszkék például a pastáikra és pizzáikra, ám ezek általában egy budapesti olasz étterem színvonalát sem érik el. Azon kívül, hogy hatalmas adagban szolgálják fel mindet, mert Argentínában mindenből csak hatalmas adag létezik, semmilyen jó tulajdonságuk nincs. A pizzák kivétel nélkül mindig úsznak a sajtban, a legbrutálisabb Pizza Hut-termékeknél is nehezebbek, a feltétek pedig unalmasak, már ha egyáltalán érezni az ízüket. A tésztát túlfőzik, a szószok jellegtelenek, és az nem kárpótlás, hogy a lasagna kétötödénél már tele van a vendég, a komplett adagot pedig lehetetlen megenni.
2011. december 1.
BARILOCHE ÉS KÖRNYÉKE Hostal 41 Below Jó hostel jó helyen, szórakoztató, és a focihoz is értő személyzettel. Szocializálódás szempontjából mindig jó, ha van egy nagy, közös nappali, és itt van. El Boliche de Alberto Parrilla A mindenki által ajánlott parrilla tényleg nagyon jó, különös tekintettel a vacíóra. Nem olcsó, de Barilochéban semmi sem az. El Boliche de Alberto Pastas Ugyanannak a láncnak a pastás helye, ám sajnos itt is csak olyan minden, mint minden argentin olasz étteremben. Az adag hatalmas, viszont semmi íze nincs. A lasagna egyharmadától már tele voltam.
2011. november 30.
2005 januárjában az ismert erdőkerülő, újságíró és idősödő bulibútor Földes András magamra hagyott Etiópiában, hogy hazautazhasson egy nőhöz, akit két héttel közös elindulásunk előtt ismert meg. Sovány vigasz volt, hogy három héttel később már nem voltak együtt. Miközben én tüszős mandulagyulladásomat hordoztam körbe az etióp közegészségügy intézményein, azon gondolkodtam, hogy ezért a barátságtalan húzásért egyszer bosszút kell állnom. A patagóniai Fitz Roy-hegycsoport tálcán nyújtotta a lehetőséget a visszavágásra, ráadásul Földes hazai pályáján, mindenféle gonosz bércek közt. Ő tavaly hosszú cikkekben számolt be arról, hogy nem sikerült megmásznia a Fitz Royt, így nekem ezt a teljesítményt kellett felülmúlnom. Nem megmászni túl könnyű lett volna, hiszen semmi esetre sem akartam túl közel menni ezekhez a félelmetes meredélyekhez, így inkább még feljebb emeltem a lécet: nekem még megpillantani se sikerüljön a világ egyik legszebb hegyét.Kevés látványosabb hegy van a világon a Fitz Roynál, mégsem ez a patagóniai Parque Nacional Los Glaciares legnépszerűbb nevezetessége. A részben a nemzeti parkban fekvő hatalmas jégmező a maga műfajában a legnagyobb a világon az Antarktiszon kívül, és az itt található számtalan tóig lenyúló gleccserek is sok szempontból rekordernek számítanak. Közülük is a leghíresebb a Perito Moreno-gleccser, Argentína általam látott legturistásabb pontja.
2011. november 25.
Hatalmas országokba hatalmas személyszállítási megoldások kellenek. Ezek általában igazodnak a helyi viszonyokhoz, mint az amerikai légitársaságok, a kínai államvasutak, vagy az indonéz tengerjáró hajók. Van, amelyik jobban működik, és valamivel drágább, és van, amelyikkel sok a gond, viszont legalább olcsó. A világ nagy országai közül talán egy sem keseríti meg a turisták életét olyan pofátlanul drága, kényelmetlen, cserébe viszont a legkevésbé sem hatékony megoldással, mint Argentína.A máig feltalált tömegközlekedési járművek közül messze a repülő a legkényelmetlenebb. Cserébe viszont gyorsan lehet vele eljutni nagyon messzire. A nagy óceánjáró hajók – normális időjárási viszonyok közt – nagyon kényelmesek, viszont elég lassúak, míg a vonatok egy fokkal kényelmetlenebbek, cserébe viszont rövid- és középtávon sokszor a repülőnél is gyorsabbak. A buszok lassúak és kényelmetlenek, de azokon az elmaradott vidékeken, ahol a lakosság kénytelen ezekkel utazni, általában olcsóak is. Az argentin buszhálózatnak viszont csak egyetlen jó tulajdonsága van: ha lassan, kényelmetlenül és drágán is, de el lehet vele jutni az országon belül szinte mindenhonnét mindenhova. Ez azonban most, amikor már Budapest is csak évekre van a negyedik metróvonalától, édeskevés.Argentína a maga 2 766 000 négyzetkilométerével a világ nyolcadik legnagyobb országa. Észak-déli irányban nyújtott formájának köszönhetően ráadásul az ország két vége közt tényleg hatalmasak a távolságok. Vegye például a kedves olvasó a Rosario-Puerto Iguazú távot, ami az ország térképén nem valami jelentős tétel, mégis 19 óra alatt teszi meg a leggyorsabb busz is ezt a nagyjából 1000 kilométeres távolságot. Hogy az északnyugati Jujuyból a délkeleti Rio Gallegosba mennyi idő alatt ér el a busz, azt le sem merem írni. Na jó: 54 óra.
2011. november 22.
Egyszer az életben látni kell egy bálnát. Minden érdekes, ami nagy, legyen akár falról, akár Sándorról szó, a létező legnagyobb élőlények pedig külön megérdemlik a figyelmet. Nem a Valdés-félsziget a világ egyetlen pontja, ahol viszonylag közelről lehet bálnát nézni, viszont szinte sehol máshol nincs mellé ilyen gazdag körítés. Észak-Patagónia atlanti partszakaszán szinte minden van, ami a világ hűvösebb óceánjaiban érdekes. A Valdés-félszigeten volt két és fél hónap alatt a legnagyobb szerencsém. Persze az is kellett ehhez, hogy jó előre eltervezzem, akkor akarok itt lenni, amikor a környék állatvilága a legérdekesebb arcát mutatja. Így tulajdonképpen mindent láttam, amit itt látni lehet, kivéve a két legnagyobb szám egyikét: a magukat a partra kivetve oroszlánfókákra vadászó kardszárnyú delfineket.
2011. november 17.
Chiloét Chilétől látszólag nem sok választja el. Csak egy O betű, és a néhány kilométeres Chacao-szoros. Mégis, Dél-Amerika ötödik legnagyobb szigete egyértelműen más, mint a szárazföld. Chilénél kevés változatosabb ország van a világon, északon a világ legszárazabb sivatagja, délen gyémánttal metszett gleccserek és fjordok vannak, Chiloé pedig ebben a mezőnyben is megállja a helyét. Az eddig megtett út alatt itt maradtam a legtovább, egy teljes héten át. A francia turista szerint Chiloé pont olyan, mint Bretagne, az ír szerint meg egy az egyben Írország. Én egyikben sem voltam, de Chiloé tényleg megfelelt annak a képnek, ami bennem a két európai vidékről élt. Nagyon-nagyon zöld lankák, bukolikus vidéki idill, és teljesen hülye időjárás. Chiloén mindez megvan, különös tekintettel az abszurd klímaviszonyokra, aminek köszönhetően teljesen felesleges itt megnézni az időjárás-jelentést. Úgyis minden nap esik az eső, tűz a nap, borul be az ég és fúj a szél – sokszor pedig mindez egyszerre. Ha egy jellemző kép van Chiloén, az az, ahogy az ember a távolba nézve szabad szemmel is látja, hogy egymástól néhány száz méterre lévő dombokon éppen egészen más az időjárás.
2011. november 13.
A blog mellett írok magamnak naplót is. Leginkább azért, mert már az első héten észrevettem, hogy egyedül utazva a kis részletekre már néhány nappal később is nehéz emlékezni. Annyi minden történik, hogy lehetetlen fejben tartani. Ráadásul a napló kiváló eszköz az utazás közben felgyülemlő frusztráció és idegeskedés kiélésére is. Ha az ember a többi utazóval nap mint nap következetesen kedves, legalább privátban mondhassa el a véleményét a világról.Itt négy nap naplóbejegyzése következik. Két-két autóbérlés története, az egyik az északnyugat-argentinai Salta környékén, a másik a dél-chilei Chiloé szigetén. A szemét megjegyzések és a burjánzó csúnya szavak ellenére ma már mindkettőre kellemes élményként tekintek vissza. Bár a chilei túra lényegesen jobb volt, mint az argentin.A világ olyan fejlett országait, mint Argentína és Chile a legjobb bérelt autóval bejárni. Egyedül nekem drága lenne, de amikor sikerül összeszedni pár embert, verni lehet a tömegközlekedés árait is, és ott áll meg az ember, ahol akar. Csak az útitársak helyes összeválogatására kell figyelni, például hogy ne legyen mindenki francia. Valamint arra, hogy mindig az a főnök, aki a kormánynál ül, így a legjobb, ha az ember maga végzi a bérlőnél a papírmunkát. A kapcsos zárójeles magyarázatokat-fordításokat utólag írtam bele, a többi maga a vágatlan, hamisítatlan, drámai valóság.
2011. november 10.
Minden jómódú, téli- és extrémsportokra szakosodó kisváros egyforma. Pucónban a főutcán egymás mellett van a North Face- és a Lacoste-márkabolt, minden vendéglátóhely faborítással és kandallóval próbál rusztikusan vendégszeretőnek látszani, a mosolygós helyiek pedig lelassítanak a zebránál, és előzékenyen átengedik a turistát. Ha előtte nem jártam volna a fejlődő Santiagóban, talán meglepett volna, hogy itt, a chilei tóvidéken is ugyanolyan minden, mint Ausztriában, így viszont szinte természetesnek tűnt a látvány.Pucónt egyvalami mégis kiemeli a hasonló üzleti modell mentén működő kisvárosok közül. Itt mindenhonnét látni a hatalmas Villarrica-vulkánt, amelynek füstölgő teteje – valamint a minden második sarkon megtalálható vészhelyzeti figyelmeztetések kitörés esetére – mégis határozottan megkülönböztetik Pucónt Zell am Seetől. Santiago is nagyon tetszett, de az első találkozás Dél-Chile minden várakozást felülmúló tájaival még jobban meggyőzött arról, hogy jó helyre jöttem.
2011. november 6.
BELÉN Hotel Belén Ez minden útikönyv szerint egy szuper hotel, ahol még a fürdőszobák is fantasztikus terméskő-berakásokkal büszkélkednek. Akit ez vonz, mindenképpen itt szálljon meg, akit viszont riasztanak a szocialista típusú, túlárazott állami szállodák, az menjen máshova. Hotel Samai Belén másik szállodája fele annyiba kerül, mint a Hotel Belén. Terméskő sajnos nincs a fürdőszobában, viszont itt is van kábeltévé és wifi, valamint viszonylagos tisztaság. 1900 Elvileg ez Belén legjobb étterme. Én mást nem próbáltam, de ez tényleg jó. Ha az ember csak egy irtózatos méretű húsdarabot kér, a pincér őszintén hüledezve megkérdezi, hogy biztos nem kell-e egy előétel is.
2011. november 3.
A világ legkevésbé latin-amerikai dolga úgy néz ki, hogy a santiagói Grey szövegírójának duplexében ülök, ami természetesen egy portaszolgálattal és minden egyébbel ellátott, hatalmas lakóházban van. A nappaliban három chilei imbolyog, a széttetovált szövegíró, egy még több tetoválást és fültágítót viselő fotós, valamint egy elképesztően homoszexuális orvos. A lakásban egy fixi biciklin, egy Macbookon, marihuánán, egy vintage stúdiólámpán, néhány poszteren és bakeliten (korai 7 Seconds, ironikus helyi borzalmak) kívül szinte semmi nincs. Később lemegyünk a menő szórakozónegyed legmenőbb szórakozóhelyére, ami pechünkre zárva van a négynapos ünnepen, úgyhogy megiszunk pár sört, aztán nem látjuk egymást soha többé.Santiago de Chilére többek közt azért is fogok emlékezni életem végéig, mert itt alkottam meg a Big Mac Indexnél is értelmetlenebb Tetoválás-indexet. A közgazdaságtudomány jelenlegi állása szerint nincs jobb eszköz egyes országok gazdasági kilátásainak feltérképezésére, mint a Tetoválás-index, amely szerint minél több, minél egyértelműbb helyen viselt tetoválást tudnak felmutatni egy ország vagy város fiataljai, annál rózsásabb jövőre számíthat az adott hely. A tetoválás, akárcsak közeli rokonai, a fültágítók és egyéb, nagyon nehezen eltüntethető testmódosítások, szemben a közhiedelemmel, nem a lázadás jelképei. Azt jelzik csupán, hogy viselőjük egészen biztos abban, hogy soha az életben nem kell majd különösebben komoly munkát végeznie ahhoz, hogy évente meg tudja venni az éppen divatos napszemüveget, kétévente pedig az aktuális Apple-újítást. Nem tudom, mikor láttam utoljára annyi tetoválást – inkluzíve nyak- és kézfej-tetoválást –, valamint fültágítót, mint 2011 októberében Santiago de Chilében.
2011. október 30.
Argentína viszonylag kis részének bejárása után is egészen nyilvánvaló, hogy a világ kevés országában vannak ilyen látványos és ilyen változatos díszletek. Az Iguazútól az Andokon át Patagóniáig olyan a táj, hogy még egy tizenkét órás buszút nyűgét is képes feledtetni egy ideig. Az ember csak néz ki az ablakon, ámuldozik, és közben sajnálja, hogy mindenre nincs se idő, se pénz.Az argentin természetet számtalan nemzeti park, tájvédelmi körzet és hasonló intézmény védi. Mindegyikbe nem szeretnék elmenni, viszont próbálok eljutni néhányba a kevésbé ismertek közül is. Sajnos gyorsan kierült, hogy az argentin nemzeti parkok látogatását nem egyedül, saját jármű nélkül utazó turistákra lőtték be. Sok közülük mindentől messze van, drága belépőt kell fizeni, és bent sincs szabad mozgás, kötelező befizeni egy még drágább túrára.
2011. október 25.
Humahuacában találkoztam először a gringo trail és az argentin belpolitka mindennapjaival. Egyik sem különösebben szerethető jelenség. A tízezer lakosú kisváros Északnyugat-Argentínában csak politikailag tartozik Argentínához, kulturálisan és etnikailag egyértelműen Bolíviához van közelebb. Ez Argentína egyik legszegényebb vidéke, ahol nyoma sincs a divatos Buenos Airesnek, és nem sikerült normális bélszínt sem kapni vacsorára. Humahuaca környéke, az Andok hatalmas csúcsaival és a rózsaszíntől a szürkéskékig minden színt felvonultató sziklafalakkal, Argentína egyik legnépszerűbb látványossága. A kisvároson áthaladó országúton pedig akkor is turisták ezrei mennének végig, ha nem lenne itt semmi, mivel ez köti össze az északi Bolíviát Argentína délebbi nevezetességeivel. A szegény indiánok közt a fehérek által kitaposott ösvény pedig nem valami szép látvány. Humahuaca főterét szuvenírárusok lepik el, miközben valamelyik boltból üvölt a My Way pánsíppal inkásított feldolgozása. A szomszéd kis faluban életemben először találkoztam azzal a jelenséggel, hogy ketten is pénzt kértek, miután hosszas könyörgés után elárulták, nem tudják kinyitni a templomot.
2011. október 22.
- Paraguayban naponta 49 amerikai dollárnak megfelelő guaranit költöttem, és egyáltalán nem spóroltam. - Paraguayban nem lehet bankautomatából pénzt felvenni úgy, hogy a helyi bank ne tartson meg magának valamivel több mint 6 amerikai dollárt. Lehetetlen kijátszani a rendszert, még Citibankos kártyával, a helyi Citibank egyetlen, külvárosi automatáját használva sem lehet megúszni a lenyúlást. - Az általam látott legmenőbb asuncióni étterem annyira menő volt, hogy a férfivécében a piszoárok csurig voltak töltve jégkockával. Mi lehetne nagyobb luxus, mint ötven fokban jégre hugyozni? - Észak-Argentínában és Uruguayban is sok matéteát isznak, Paraguay viszont egészen más szint. Itt eleve mindenki még nagyobb termoszt hord a hóna alatt, hogy állandó legyen a vízutánpótlás, és ezek nem is egyszerű termoszok, hanem mindenféle divatos dizájnnal, például jaguárfoltokkal vagy a népszerűbb focicsapatok színeiben is kaphatók. A paraguayiak pedig nemcsak matét, hanem még inkább annak jéghideg változatát, a helyi klímához jobban illő tererét szopogatják reggeltől estig. Az íze körülbelül olyan, mint a néhány órája lenyírt gyepet vízzel felönteni. A matét és a tererét egyaránt úgy isszák, hogy újra és újra feltöltenek meleg vagy hideg vízzel egy növénnyel teli edényt, aztán mindenki ugyanazon a fém szívószálon keresztül iszik. A legváltozatosabb fertőzések elkerülések érdekében érdemes úgy helyezkedni, hogy a társaság legtisztábbnak látszó tagja után következzünk a körben.
2011. október 19.
Vannak a világon népek, amelyek furcsa helyen és furcsa időben élnek. Ilyenek például az amerikai amishok, akik úgy próbálnak öltözködni és élni, mint a reformáció korabeli Európában, és rendszeresen azon vitatkoznak a rendőrökkel, hogy kötelesek-e lovaskocsijukra éjszakánként lámpát szerelni. Aztán ott vannak a közel-keleti melegben, 18. századi galíciai jelmezben izzadó hászidok, akiknek szintén nem problémamentes az együttélése az izraeli társadalom épeszű szegmensével. Nyugat-Paraguayban pedig van egy darab a 15 évvel ezelőtti Németországból, ahol indián kisgyerekek rohangálnak a Haribóval és gyümölcsjoghurttal gazdagon ellátott szupermarketben.Filadelfiához közeledve teljesen megváltozott a táj. Illetve nem is a táj, mert az továbbra is a Chacóra jellemző kietlen síkság volt, bozóttal és tüskékkel. Inkább a farmok lettek hirtelen egészen mások. Az átlagos paraguayi farm úgy néz ki, hogy az út mellett kilométereken át húzódik egy drótkerítes, valahol a közepén egy kapuval, amelyen tábla jelzi az Estancia nevét, valamint hogy a főépülethez hány kilométert kell még vezetni a bekötőúton. Néha látszik egy legelésző marhacsorda, de a magánterület méretei akkorák, hogy általában még ennyi sem.
2011. október 18.
BAHÍA NEGRA ÉS KÖRNYÉKE Hombre y Naturaleza Bahía Negra három szálláshelye közül a legdrágább, és valószínűleg a legjobb. 12 dollárt nem ér meg, de ennyit kértek, és nincs nagyon más választás. Számtalan idegesítő kutya, viszont a szobák szúnyogmentesek, és a családfő segítőkész. Tres Gigantes Ahhoz képest, hogy az isten háta mögött van, teljesen jó szálláshely, ahol állítólag a kaja is jó néha, de nekünk ezzel nem volt szerencsénk. A nyugalom és a madarak garantáltak, közepes szerencsével bele lehet futni valami nagyobb emlősbe, nagyon naggyal pedig akár jaguárba is.
2011. október 17.
ASUNCIÓN Black Cat Hostel Ahol kevés turista van, ott mindig jobb az az egy-két hostel, és így van ez Asunciónban is. Tévészoba ötven csatornával, segítőkész személyzet, dekoratív recepcióslány, remek fürdőszobák. Nagyon sok a szúnyog, de ez nyilván így van mindenhol Asunciónban. Bolsi Asunción Gerbeaud-ja, a főtér melletti cukrászda és étterem, elsősorban turistáknak és néhány gazdag helyinek, aki valamiért nincs kint a kervárosokban. Túl bonyolult fogással nem érdemes próbálkozni, viszont a dupla hamburger nagyon rendben van, a teraszon pedig jól lehet este sörözni.
2011. október 16.
Bahía Negránál rosszabb fekvésű helyet nehéz elképzelni. Ez a Paraguay folyó legészakibb települése még paraguayi oldalon, közvetlenül a bolíviai határ előtt. Az ország többi részével csak a folyó, egy rendszeresen víz alá kerülő, füves kifutópálya, és egy még rendszeresebben elmosott földút köti össze. Keletre tőle a világ legnagyobb mocsárvilága, az emberi életre szinte teljesen alkalmatlan Pantanal található, nyugatra pedig a Chaco, a sivatag, a szavanna és a világ összes tüskés növényének keresztezéséből létrejött síkság. A Chaco még a Pantanalnál is alkalmatlanabb az emberi életre, hiszen víz is alig van, így nem meglepő, hogy a 20. század elejéig néhány nomád indián törzsön kívül senkit sem érdekelt. Három, folyami kalandokkal teli nap után Bahía Negra kikötőjében elbúcsúztunk az Aquidabantól, és az angol Scottal együtt nekiálltunk megszervezni a kisváros lehető leggyorsabb elhagyását. Az értelmes megoldás Tres Gigantes volt, az egyetlen hely a közelben, ahol jó lenni. Rövid alkudozás után, amelynek során először tapasztaltuk meg, hogy a mindentől elvágott Bahía Negrában milyen drága minden, el is indultunk motorcsónakkal az egyórás útra.
2011. október 13.
ROSARIO Costanera A Paraná folyó partja Rosario legjobb helye, főleg a belváros északi részén. Rendesen karban van tartva, és tele van csupasz téglából és nagy ablaküvegekből álló menő éttermekkel. Szemben Buenos Aires hasonló próbálkozásával, a Puerto Maderóval, ennek tényleg jó hangulata van. Monumento de la Bandera Rosarióban nincs olyan sok nevezetesség, így a városban megszületett nemzeti lobogó emlékműve megérdemli azt az öt percet, amibe a bejárása kerül. Csúnya argentin szocreál, ami egyáltalán nem illik a városba, de hát pont ezért ez a nevezetesség.
A világ leglatinamerikaibb dolga úgy néz ki, hogy az Aquidaban motorháza feletti pultnál, harmadik napja vacsorázom ugyanazt a rizses húst csípős szósszal és hideg sörrel, körülöttem mindenféle leszakadt arcok, kiskereskedők és szegényebb farmerek fogyasztják ugyanezt, a rádióban a bemondó valami rejtélyes, szélsőbaloldali terrortámadásról beszél, miközben kint, a Paraguay folyó felett már lement a nap, és csak a lila ég látszik.Concepcióntól északra, a bolíviai határ előtti utolsó kisvárosba, Bahía Negrába a legegyszerűbben az Aquidaban fedélzetén lehet eljutni. Néha indul egy kisrepülő, amikor elég gazdag farmer akar ugyanoda menni, és elvileg valahogy megoldható lenne a dolog busszal is, ám ezek olyan ritkán járnak és annyira kiszámíthatatlanok, hogy a hajó jelenti a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldást. Pedig az Aquidaban útja Concepcióntól Bahía Negráig pontosan 72 órán át tart, és egyszerűnek sem nevezhető.
2011. október 4.
Egy ország megértéséhez évek kellenek, nekem viszont nincs kedvem Paraguayba emigrálni. Átutazóként egy helyi vezető nem rossz megoldás, de velük nem mindig érti meg magát könnyen az ember, és egyébként sincsenek feltétlenül tisztában azzal, hogy a magamfajtának mire van pontosan szüksége. A hosszabb távon utazók számára ezért jelentenek igazi áldást a világ eldugott szegleteiben letelepedő csodabogár európaiak, akik egzotikus egzisztenciájukat, részben vagy egészben, a kevés arra járó idegen vendégül látásából próbálják megteremteni.Máshol is voltak már nagyon jó tapasztalataim ezzel az üzleti modellel, ezért amikor még otthon, az út tervezési fázisában rábukkantam az El Roble családi gazdaság honlapjára, elhatároztam, hogy ha a közelben járok, benézek néhány napra. Mit ad isten, tényleg erre jártam. A tavaszi 40 fok Asunciónban elviselhetetlen volt, így a dicstelen paraguayi hadtörténet egyik emléknapján elindultam észak felé. A paraguayi mércével nagyobbacska kisvárosban, Concepciónban kellett töltenem egy éjszakát egy igen undorító hotelben – általában rossz jel, ha a drágábbik szobába is előre beront a recepciós, hogy valami szagosítót szétfújva próbálja sikertelenül leplezni a trópusiasan rohadt penész szagát –, mert Peter csak másnap tudott értem jönni a húszt kilométerre lévő El Robléból, amikor egyébként is fel kellett szednie a gyerekeit az iskolában.
2011. szeptember 29.
Terrazas Estoril Teljesen korrekt hostel, nagyon központi helyen, 30 méterre a legközelebbi metrómegállótól. A sör drága, viszont reggelihez van narancs, amiből lehet frissen facsarni. Viszonylag csendes és nem túl bulis hely, így még aludni is lehet. Café Arenales Sarki kisvendéglő a jómódú Recoleta negyedben. Semmi extra, és a környéknek megfelelően nem is nagyon olcsó, viszont turistaként úgyis jár erre az ember, és nézni a helyi gazdagokat pont jó. Plaza Asturias Régi vágású spanyol-argentin étterem, ahol étkezés előtt automatikusan jár egy pohár sherry, utána meg egy likőr. Borzasztóan hosszú étlap, a grillezett bárányvese nagyon rendben van, és a steakből tényleg elég a fél adag.
2011. szeptember 28.
Két hét után nem lehet megtalálni sem a mágikus, senki által nem ismert tengerpartot, sem a turistáktól teljesen mentes, őrületesen barátságos kis falut. El lehet viszont kezdeni utazni Latin-Amerikában, ha már ezért jött az ember.Én akkor érkeztem meg Latin-Amerikába, amikor leszálltam San Ignacio buszmegállójában, átsétáltam a 12-es úton, és nekiindultam megkeresni az El Jesuita nevű hostelt. Amit az előző napokban láttam, az papíron és térképen Latin-Amerika, valójában viszont nem az. Buenos Aires nem Latin-Amerika, Uruguay sem nagyon, Iguazú pedig aztán végképp nem, a több nyelven beszélő patyolattiszta buszokkal és a hercig kisvonattal a nemzeti parkban.
2011. szeptember 24.
Zuhanó vizet nézni pont ugyanolyan jó, mint lobogó tüzet, hiába vannak ezzel nagyon kevesen tisztában. Például nekem sem volt erről fogalmam, amíg nem töltöttem két napot a világ legnagyobb vízesésének bámulásával. A tűz szeretetét azzal szokták magyarázni, hogy valami mélyre eltemetett, ősi ösztönhöz szól, a barlang biztonságát idézi fel, a frissen sült mamut ízét. A zuhanó víz vonzerejét nem tudom semmilyen atavisztikus érzelemmel magyarázni, kivéve ha a zuhanylefolyó vagy a vécélehúzás iránti vonzalom már az ősemberben is megvolt. De hogy egyszerűen jó érzés órákon át bámulni a leszakadó vizet, abban már biztos vagyok. Vízeséseket sokféleképpen lehet összehasonlítani, magasság, vízhozam, szélesség vagy különálló zuhatagok száma szerint. Az Iguazú nem minden szempontból világelső, de hogy nincs nála lenyűgözőbb vízesés a világon, abban minden szakértő forrás egyetért. Én már jártam itt egyszer 14 éves koromban, ami jó régen volt, és sok nem is maradt meg bennem azon kívül, hogy tényleg egészen lenyűgöző. Kicsit féltem, hogy másodszorra, nagyjából felnőtt fejjel, magasabban és kövérebben a nagy már nem lesz olyan nagy, de szerencsére a vízesés nem változott semmit.
2011. szeptember 21.
COLONIA DEL SACRAMENTO Hostal El Sur Vállalható hostel, a szokásosnál is barátságosabb személyzettel. Ha kevés füvük van, azt is megosztják, viszont nagy hiba kiállni velük célba rúgni szemetes kukára. A várost minden reggel felverik a helyi Family Frost hangszórós kocsijai, így lehetetlen sokáig aludni.
2011. szeptember 19.
A hosszú távú utazás olyan, hogy a vége felé az ember még pénzért sem hajlandó elmozdulni, ha talál egy kellemes helyet. Az elején viszont, bármilyen csodálatos éppen minden, képtelen szabadulni a kényszertől, hogy folyamatosan mozgásban kell lennie, nehogy valahol, valamiről lemaradjon. Így az olyan helyekre, mint például Uruguay, csak napok jutnak. Pedig Uruguay tényleg csodálatos hely, ennek kiderítésére ez a néhány nap is elég volt. Uruguayban annyira nincs semmilyen kihagyhatatlan világszám, hogy még a hajóval két órára, repülővel harminc percre található Buenos Airesben nyaralók közül is kevesen jutnak el ide. Olyan ember pedig tényleg nagyon kevés létezhet, aki kifejezetten ebbe az országba szervezte le a vakációt. Én átkeltem a Río de la Platán, egyrészt mert ráérek, másrészt mert volt egy meghívásom Montevideóba, harmadrész mert érdekelt, milyen egy ország, ahova nem megy szinte senki, negyedrészt pedig mert átkelni a Río de la Platán egyszerűen csak jól hangzik.