A Kis-Észak után logikusan a Nagy-Észak, a chilei Norte Grande következett. Így hívják a 4000 kilométernél is hosszabb ország legészakibb, körülbelül 1000 kilométeres, és Chile többi részéhez képest relatíve széles darabját, amelynek a tengerparthoz közeli részével kezdtem. Abban az Iquiquében, amely a világ egyik legextrémebb fekvésű települése.
Iqiuique ott fekszik, ahol a világ legnagyob víztömege, a Csendes-óceán találkozik a világ legszárazabb vidékével, az Atacama-sivataggal. Iquique azon a nagyon szűk parti sávon épült, ahol a sokszáz méter magas fennsík és az óceán közt van egy kis, életre többé-kevésbé alkalmas sáv. Ráadásul Iquiqét nemcsak a víz és a hegy támadja két oldalról, hanem a város fölé magasodik egy hatalmas homokdűne is, ami fentről pont úgy néz ki, mintha bármikor bekebelezhetne itt mindent.
Ilyen körülmények közt Iquiquét az ember tucatnyi viskóból álló halászfalunak gondolná, de ahogy Chile eddig szinte mindig, ez a város is meg tudott lepni. Pedig azt azért tudtam, hogy nem halászfalura kell számítanom, hanem kétszázezres városra. Iquique ma a városfejlesztésnek abban a stádiumában tart, amikor az egy-két emeletes épületeket hatalmas, luxusapartmanokkal teli toronyházakra cserélik le.
Akárcsak a Norte Chicóban meglátogatott La Serena, Iquique is felkapott nyaralóhely, a déli nyárban tele korzózó és napozó chileiekkel. Ez viszont még nem lenne elég a látványos fejlődéshez. Iquique Chile legnagyobb halászkikötője, a város a világ egyik legnagyobb halliszt-termelője, ami pedig még fontosabb, a kikötő nagy részét vámmentes nagykereskedések és bevásárlóközpontok foglalják el. A Zofri nevű hatalmas plázában vietnami papucsot nem lehetett kapni, de ennyi elektronikai kütyüt és parfümöt áruló boltot ritkán látni egy tető alatt.
Iquiquébe se nem strandolni, se nem shoppingolni érkeztem, hanem megnézni a Dakart. A világ legrangosabb rallyját 2008-ban futották utoljára Afrikában, amikor a rendezők, terrorveszélytől tartva, kénytelenek voltak félúton lefújni a versenyt. Nyugat-Afrika azóta sem lett kiszámíthatóbb, így hiába maradt Dakar a verseny neve, az utóbbi négy évben már Dél-Amerikában rendezték meg. Még egy kieső futamot sem a rendezők, sem a szponzorok nem viselnének el.
A 2012-es az első dél-amerikai Dakar, amely nemcsak Argentínát és Chilét, hanem Perut is érinti. A limai cél felé haladva, a kilencedik, Antofagasta és Iquique közti szakaszon érkeztek az autók, motorok, kamionok, és mindenféle motorizált mutánsok oda, ahol én is meg tudtam nézni. Egy Iquiqétől délre található, természetesen sivatagos lapályra, ahol érkezésemkor már állt az a franciásan "bivouac"-nak nevezett sátortábor, ami a versenyzők és sleppjük éjszakai pihenőjeként szolgált.
Nem vagyok különösebb rallyrajongó, bár azt azért szoktam követni, hogy Sebastien Loeb éppen hanyadik világbajnoki címét nyeri, és a Dakaron is mindig drukkolok a katalán motorosoknak. Motorsportot élőben életemben egyszer láttam, a Hungaroringen egy Magyar Nagydíjat, és az élményt életem legrosszabbjai közé sorolom.
Itt Iquique mellett szerencsére már öt perc alatt látszott, hogy innét hiányzik minden, ami a Hungaroringet olyan szörnyű hellyé teszi. Például a meleg sört vedelő, kövér németek. Belépődíjat sem kellett fizetni, a chilei kereskedők pedig olyan korrektek, hogy nem hatszoros áron adják a hideg italokat, hanem pont ugyanannyiért, mint a városban. Különösebb tömeg sem volt, csak chilei családok, és Dél-Amerika minden pontjáról érkező rajongók, akik közül is a hozzájuk legközelebb eső szakaszra ideugró bolíviaiak voltak a leglelkesebbek.
Sajnos a Dakar sem az a sportesemény, ami élőben a leglátványosabb. Pedig a díszlet az volt, a befutóhoz a versenyzőknek egy sok száz méter magas, homokos hegyoldalon kellett levágtatniuk a kockás zászló felé. A célegyenes korlátjánál ácsorogva mégsem lehetett semmi igazán látványosat, pláne nem versenyszerűt látni azon kívül, hogy nagy zajjal és jó sok homokot felverve elhúzott egy motoros, majd megállt az ellenőrző pontnál. Már amelyik megállt, mert a Dakar annyira nem hasonlít a Forma-1 óramű pontosságú cirkuszára, hogy volt olyan túlfutó versenyző, akinek a bírák integettek, hogy legyen szíves visszakormányozni, és hivatalosan is célba érni.
A motorok érkezése után több mint két órát kellett várni az első autókra, a kíméletlen napsütés és az árnyék teljes hiánya viszont láthatólag csak engem zavart. A többi néző csak feljebb tekerte a parkoló dzsipekből üvöltő AC/DC-t, esetleg fogócskázott a rendőrökkel, akik azt próbálták megakadályozni, hogy átszaladjanak a célegyenes egyik oldaláról a másikra. Amikor végül narancssárga Hummerében az amerikai Robby Gordon leért a hegyről, az volt az egész délután egyetlen igazán látványos pillanata. Szemben a Hungaroringgel, Dakarra bármikor elmennék újra, de akkor nem egy befutóhoz helyezkednék, hanem valamelyik nap közbeni ellenőrzőponthoz, amelyek ugyan nehezebben megközelíthetőek, viszont ezeknél sokkal közelebb lehet menni a néhány pillanatra megálló versenyzőkhöz.
Az Atacama-sivatagról azt lehetne gondolni, hogy féktelen offroad-száguldozáson kívül semmire sem jó. A sivatagban az éves átlagcsapadék egy milliméter körül van, vannak itt olyan meteorológiai mérőállomások, amelyek még soha nem észleltek csapadékot. Nem Szahara-szerű homoksivatag ez, festői szépségű dűnékkel, hanem tényleg a kavicstörmelékkel borított nagy büdös semmi, amelynek nagy részén egyetlen fűszál sem nő, és még a keselyűk is inkább a part menti, termékenyebb sáv felett köröznek, mint magában a sivatagban. Az Atacama annyira nem tűnik a Földre valónak, hogy a NASA itt teszteli a Marsra szánt robotjárműveit.
Mindezek ellenére az Atacama a 19. század második felében hirtelen olyan értékes lett, hogy három ország háborúzott miatta. Ami ma a chilei Norte Grande, az sokáig részben Peruhoz, részben Bolíviához tartozott, viszont érthető okokból a kutyának sem kellett. Amikor viszont gyors egymásutánban hatalmas réz-, ezüst- és nitrátlelőhelyeket fedeztek itt fel, hirtelen mindenkinek érdekes lett ez az istenverte vidék.
A három anyagból messze a nitrát volt a legfontosabb. Az ebből előállított, chilei salétromként is ismert nátrium-nitrát műtrágyában és robbanószerekben egyaránt használható, és ennek megfelelően hatalmas piaca volt mindenhol a világon. Bár a termelés bolíviai és perui területen folyt, a befektetők európaiak és chileiek voltak, és a chilei kormány az első adandó alkalommal hadat üzent mindkét szomszédos országnak. A chileiek hülyére verték a bénácska bolíviai és perui hadsereget, egy időre még Limába is bevonultak, de végül megelégedtek a Norte Grande és a nitrátlelőhelyek elfoglalásával. Bolíviának azóta sincs tengerpartja, ami folyamatos feszültségforrást jelent a hosszúkás, jómódú szomszéddal.
Az Atacamában így a XIX-XX. század fordulóján sok pénzt lehetett csinálni. Egészen addig, amíg az első világháború, a legnagyobb salétrom-megrendelőnek számító Németország elleni bojkott, majd a gazdasági világválság, végső csapásként pedig a szintetikus helyettesítők feltalálása végleg meg nem roggyantotta az üzletet. Addig viszont európai technológiával, chilei-európai vegyesvállalatok felügyeletével a sivatagban az ipari forradalom legsötétebb éveit idéző körülmények közt termelték a chilei munkások a salétromot.
Az Atacamában elszórt külszíni fejtések és primitív gyárak körül kisvárosok sarjadtak, házakkal, iskolákkal, mozikkal, és persze focipályákkal. 1960 óta Chilében már csak két helyen gyártanak salétromot, a többi üzemet és az ezeket kiszolgáló településeket lakosaik teljesen elhagyták. Így ezek szellemvárosként állnak a világ legszárazabb sivatagjában, ahol csak nagyon lassan tud bármi elrohadni.
A szellemvárosok közül a legjobb állapotban az Iquiquétől negyven percre található Humberstone maradt meg. Fogalmam sem volt, mire számítsak itt, arra pedig végképp nem gondoltam, hogy ez a különös hely, ami leginkább egy olyan úttörővárosra hasonlít, ahová a zombik küldik nyaralni gyermekeiket, ekkora élmény lesz. Nem jártam még soha szellemvárosban, Humberstone viszont, ahol alig néhány turista kóválygott a melegben, körülötte az Atacama sivárságával, egészen biztosan a jobbak közé tartozik a műfajban.
Mivel csak ötven éve hagyták el, és olyan a klímája, amilyen, Humberstone-ban minden áll, amit nem lehetett vagy nem volt érdemes ellopni. Sokan élnek még, akik itt laktak vagy születtek, létezik a Humberstone szépítgetéséért felelős, most már az UNESCO világörökség-programjával együttműködő baráti társaság. A mindenfelé megtalálható graffitik szerint minden Humberstone-i származású chilei kötelességének érzi nevének megörökítését a falakon.
A szellemvárosban a moziban megvannak az 1930-as évekből származó széksorok, a medence és ugródeszkája, és az itteni élet és munka mindennapi kellékeinek maradványai. Akit le tud nyűgözni egy szoba tele rusztikus cigányfúrókkal és rézcsapágyakkal, meg úgy általában is az ipari pusztulat, annak el kell jutnia Humberstone-ba. Az Atacama egykori gazdagsága, amely arra is elég volt, hogy Iquiqében a XIX. század végén operaház, villamos, közvilágítás és ma is mutatós villák létesüljenek, az egyik legváratlanabb dolog volt, ami eddig Dél-Amerikában szembe jött.