A Flickr-oldalamon ott van minden egyéb info. Korábbi fotók itt találhatók.Brazília/6 - Az Amazonas deltájaBrazília/5 - NordesteBrazília/4 - Rio de Janeiro és környékeBrazília/3 - Minas GeraisBrazília/2 - BrasíliaBrazília/1 - A hajóút ManausigKolumbia/2 - Cartagena és a Karib partvidék
Mozgóképek Latin-Amerikából. Korábbi műalkotások itt.Utcai felvonulás marajói iskolásokkal.A halas szekció mindenféle amazóniai szörnyekkel a Ver-O-Peso piacon.Száguldozás buggyval és az elkerülhetetlen brazil slágerrel.Kollektív naplemente-nézés Brazília szinte egyetlen, nyugati fekvésű tengerpartján, egy homokdűne tetején.Az Encontro das Águas Manaus előtt, ahol találkozik a Solimões sárga és a Rio Negro fekete vize.Hajótörés az orrunk előtt.
HANGA ROA Camping Mihinoa Valószínűleg ez a legolcsóbb szállás az egész szigeten. Viszont az okos emberek nem sátrat bérelnek, mert azokban lehetetlen aludni, amint feljön a nap, hanem minimálisan több pénzért ágyat szereznek valamelyik szobában. Pont előtte van a sziget második legjobb naplemente-néző helye. Kaimana A főutca számtalan pont ugyanolyan drága étterme közül ebben az átlagnál rosszabbul főznek. Kanahau A főutca számtalan pont ugyanolyan drága étterme közül ebben az átlagnál jobban főznek. Viszont talán egy hangyányival drágább is a többinél.
Hiába ez a világ egyik legelszigeteltebb pontja, a Húsvét-sziget nem ezért híres elsősorban. Hanem mert áll itt néhány hatalmas, ám elég primitív kőarc, amelyekről nem tudni pontosan, hogy kik, mikor, hogyan és miért faragták ki és állították fel. Illetve az utóbbit tudjuk: a szigeten ma álló összes moai-t az utóbbi néhány évtized restaurátorai állították vissza egykori helyükre, ahonnét maguk a bennszülött szigetlakók döntötték ezeket le. Az hagyján, hogy a Húsvét-sziget milyen elszigetelt, ennél sokkal zavarbaejtőbb, hogy ezen a 165 négyzetkilométeren mennyi, minden bizonnyal örökre kibogozatlanul maradó furcsaság történt. A kuszaságot pedig csak tetézi, hogy a sziget mai lakosai nagy lelkesedéssel próbálnak feltámasztani egy olyan kultúrát, amiről sem ők, sem más nem tudja, hogy pontosan milyen volt. A Húsvét-sziget történelmével kapcsolatban nagyon kevés dolog biztos, abban azonban mindenki egyetért, hogy először nyugat, azaz Polinézia felől népesítették be. Ezt még azok sem vitatják, akik szerint volt kölcsönhatás a sziget és a dél-amerikai civilizációk közt, az inkák ide jártak nyaralni, vagy a rapanuik ugrottak át a kontinensre krumplit vásárolni. Hogy mikor érkeztek a polinézek, abban már nincs egyetértés, 400 és 1200 között sok tudományos sacc létezik. A Húsvét-sziget egyébként is tele van hihetetlen dolgokkal, ennél a honfoglalásnál viszont semmi sem hihetetlenebb.
Ugyan ez a blog nevében is elkötelezett Amerika mellett, néhány hónapja volt már egy kirándulás egy másik kontinensre. Mivel azonban az Antarktiszon a pingvinek és a gleccserek nem alkotnak civilizációt, az utóbbi fél évben végig latinok közt voltam. Egy csodálatos márciusi hét erejéig viszont tényleg kiléptem a spanyol-indián-néger-mesztic-keresztény-babonás kultúrkörből, és ellátogattam Polinéziába. Azt említenem sem kell, hogy milyen régi és milyen szenvedélyes álom volt eljutni a Húsvét-szigetre, hiszen akinek vannak álmai, az nyilván ugyanígy van ezzel.Annak ellenére, hogy földrajzilag és kulturálisan is Polinéziához tartozik, közigazgatásilag a Húsvét-sziget Chile része. Nagyjából úgy, mint a spanyol fennhatóság alatt működő Kanári-szigetek, amelyek valójában Afrikához tartoznak, és az ott tobzódó, sörből és napozásból álló német-angol kultúrát is nehéz lenne európainak nevezni. A Húsvét-sziget esetében azonban a bármihez, bármilyen értelemben tartozás csak igen laza kapcsolatot jelenthet, hiszen a sziget mindentől, minden értelemben nagyon távol van.
Időnként kirakok a blogra néhány darabot a saját használatra írt naplómból is. Következzen most három részlet, amely a dél-amerikai tömegközlekedés örömeire, bánataira, kényelmetlenségeire, kényelmetlenségeire és kényelmetlenségeire koncentrál.109. nap, 11.12.27, Santiago Backpackers, SantiagoSikerült fél nyolckor felkelni, de így is egyik kézzel pakoltam, másik kézzel reggeliztem. Ott voltam 8:20 előtt tíz perccel a Puerto Varas-i Pullman megállójánál, de persze a busz késett egy kicsit. Szerencsémre nem ült mellettem senki, úgyhogy kábé fél tizenkettőig zavartalnul hallgattam zenét meg szunyókáltam. Utána meg leginkább olvasgattam, és percekre belenéztem mindenféle szar filmekbe.Délután, ahogy szerintem minden kurva hosszú buszútnál leírom, elkezdtek belasssulni a dolgok. Minden kibaszott mezőváros buszpályaudvarán megálltunk, de végülis így legalább tudtam enni egy szendvicset ebédre. Az egyik helyen baszki a busz elindult két perccel azelőtt, ami ki volt rá írva, úgyhogy mutogathattam a sofőrnek, hogy engedjen fel. Újabb idegesítő csípés-kiütéseket vettem észre magamon, most már tuti, hogy AIDS.
LA SERENA ÉS KÖRNYÉKEHostal Ají Verde Ahhoz képest, hogy egyáltalán nem olyan nagy hostel, tele van közös helyiségekkel, és magukkal a szobákkal sincs semmi baj.D'Andres Nem értem, hogy ajánlhattak nekem egy olyan éttermet, ahol a melegszendvics a specialitás, és még azt sem lehet megenni nyugodtan, annyi a koldus és a kóbor kutya.La Recova A santiagói Mercado Centralhoz hasonló piac, amelynek emeleti részén egymás mellett van vagy nyolc tök egyforma hal- és herkentyűétterem. Mindegyikben nem ettem, de amelyikben igen, az nagyon jó volt.
Dél-Amerika, és egyben a világ egyik legelképesztőbb darabja a Bolívia délnyugati csücskében található Salar de Uyuni. A világ legnagyobb sómezőjét nagyon régi álmom volt egyszer élőben is megnézni. Kevés hely volt indulás előtt a kihagyhatatlan célpontokat gyűjtő listán, de az Uyuni ezek közt is a dobogóra tudott kerülni. Így csak attól kellett félnem, hogy a nagyon felfokozott várakozásokat egyszerűen lehetetlen lesz kielégíteni.A Salar de Uyunit a legtöbben ugyanúgy nézik meg. Vagy a chilei San Pedro de Atacamából, vagy a bolíviai Uyuni kisvárosból induló, nagyjából három napos, dzsipes túrák keretében. Az út nagy része 4000 méter feletti sivatag, ahova kell a terepjáró, és egy olyan sofőr, aki el tud igazodni az úttalan utak és halvány keréknyomok közt. Szinte az összes túrát Toyota Land Cruiserekkel bonyolítják, hiszen nincs még egy autó, amely egyszerre lenne ennyire megfizethető és ilyen kemény – nem véletlenül ez a kedvence minden igényes vásárlónak a táliboktól a kelet-afrikai milíciákig. A terepjárókban a sofőrrel négy-hét turista van összezárva három napon át, így elég fontos, hogy mind a helyi vezető, mind az útitársak elviselhetőek legyenek.
- Chilében 51 nap alatt átlagosan 91 amerikai dollárt költöttem, ami szépen bizonyítja, hogy ennnél már tényleg csak Brazília lehet drágább Latin-Amerikában. A sokszor nyugat-európai színvonalért gyakran majdnem nyugat-európai árakat kell fizetni. - A chilei vendéglátóipar nagy találmánya a café con piernas. Ez lábas kávézót jelent, és azért hívják így, mert a felszolgálók mind miniruhát viselő nők. A pult pedig direkt magasítva van, hogy minél több látszódjon a lábukból. Ezek az intézmények a nyolcvanas években lettek nagyon népszerűek, ennek köszönhetően pedig egyik café con piernas próbált rálicitálni a másikra olyan trükkökkel, mint például a "happy minute", amikor bezárták az ajtókat, és a pincérnők egy percre félmeztelenre vetkőztek. Egy idő után egyre több café működött bordélyházként is, ami már sok volt a rend őreinek. Ma már csak a miniruhákat és a közszemlére tett lábakat látni, valamint az ezeket bámuló, idősödő nyakkendősöket.
A hosszú távú utazás egyik nagy előnye, hogy nyugodtan lehet utálni dolgokat. Népeket, helyeket, országokat, városokat, ételeket. Ha csak két hét van nyaralásra, szörnyű lenne, ha abból tíz nap borzasztó körülmények közt telne. Egy évbe viszon bőven belefér az időnkénti szájhúzás, és engem tulajdonképpen meglepett, hogy négy hónapot kellett utaznom az első igazán elviselhetetlen hely eléréséig. Ez volt San Pedro de Atacama. Nincsnek nekem illúzióim az érintetlen természettel, egzotikus úticélokkal és miegyebekkel kapcsolatban. Nem várom el, hogy Iguazúnál vagy a Machu Picchunál egyedül legyek a látvánnyal. Az viszont igenis istenadta jogom, hogy a világ bármely településének főutcáján úgy gyalogolhassak végig, hogy ne ugorjanak elém folyamatosan mindenféle pincérek csőre töltött étlappal, hátha leszek szíves azt először megtekinteni, majd náluk étkezni. Nekem az ilyesmitől rossz kedvem lesz, először az engem molesztálókat utálom csak, aztán gyors ütemben az egész kócerájt, az emberiséget, és persze a magasságos úristent, aki rám szabadította ezt a csapást.
A Kis-Észak után logikusan a Nagy-Észak, a chilei Norte Grande következett. Így hívják a 4000 kilométernél is hosszabb ország legészakibb, körülbelül 1000 kilométeres, és Chile többi részéhez képest relatíve széles darabját, amelynek a tengerparthoz közeli részével kezdtem. Abban az Iquiquében, amely a világ egyik legextrémebb fekvésű települése. Iqiuique ott fekszik, ahol a világ legnagyob víztömege, a Csendes-óceán találkozik a világ legszárazabb vidékével, az Atacama-sivataggal. Iquique azon a nagyon szűk parti sávon épült, ahol a sokszáz méter magas fennsík és az óceán közt van egy kis, életre többé-kevésbé alkalmas sáv. Ráadásul Iquiqét nemcsak a víz és a hegy támadja két oldalról, hanem a város fölé magasodik egy hatalmas homokdűne is, ami fentről pont úgy néz ki, mintha bármikor bekebelezhetne itt mindent.
Chiének keleti és nyugati része nincs, mivel pedig délen már elég időt töltöttem, az újévi valparaísói őrület után elindultam észak felé. Santiagotól a perui határig több mint 2000 kilométer a távolság, ami még egy ilyen keskeny országban is hatalmas területet jelent. Egyébként is nagyon hívogatott már Bolívia, így Észak-Chiléből csak két kis darabra futotta. Ezeket igazságosan osztottam el a Norte Chico (Kis-Észak) és a Norte Grande (Nagy-Észak) nevű országrészek közt.A Norte Chico a Santiagótól közvetlenül északra fekvő, keskeny, ám jó hosszú földdarab. Ez még nem sivatag, bár a folyóvölgyektől messze nem sok zöldet látni. Viszont a Csendes-óceán itt már egy fokkal melegebb, mint a fővárostól délre, így a parton egymást követik a nyaralóhelyek, amelyek a januári iskolai szünetben tele is vannak vakációzó chileiekkel. Én az egyik legfelkapottabb és egyben legnagyobb parti várost, La Serenát néztem ki magamnak.
SANTIAGO Santiago Backpackers Nagyjából a tökéletes hostel. Jó helyen van, a személyzet normális, bulis is meg nem is, jók a fürdőszobák, okés a reggeli, és még egy rendes belső udvara is van. El Ají Seco A belváros sok perui étterméből azt ajánlják leginkább az útikönyvek, és ennek megfelelően elég drága, viszont egyértelműen nem a legjobb. Mercado Central Ritka, hogy egy totálisan elturistásodott piac szórakoztató tudjon maradni, de a santiagói központi halpiac ilyen. A közepén lévő éttermek a legdrágábbak, viszont ott nagyobb a választék, és tudnak is főzni. A peremre szorultak cserébe olcsóbbak, és tele vannak helyiekkel. Evés közben lehet nézni a vicces turistacsalogatást, utána meg menni egy kört a magyarul teljesen névtelen, fura csúszómászók közt.
A két örök rivális, Argentína és Chile számtalan pályán versenyez egymással. Ezek közül is kiemelkedik az a harc, amelyet a világon a legjobb alapanyagokból, leggyengébben főző nemzetnek járó kupáért folytatnak. Az argentinoknak ott van a világ legjobb marhahúsa, amin kívül semmit nem tudnak a konyhaművészetről, míg a chileieknek hiába áll rendelkezésére a Csendes-óceán délkeleti részének minden herkentyűje, ők direkt nem hajlandóak érdekesen főzni. Hosszas, sokszor önkínzásnak is beillő kutatómunka után most kiosztom a győztesnek járó serleget: a chileinél fakezűbb nép nincs a konyhában.A legtöbbet a chilei konyhaművészetről az mondja el, hogy a leginkább nemzeti ételnek nevezhető fogások gyorséttermi termékek. A gyorséttermi koszt a világon sehol sem az alapanyagok minőségéről vagy a kifinomult konyhai varázslatokról szól, a chilei fast foodhoz képest viszont még Ronald McDonald is maga Ferran Adriá.
PUERTO NATALES Backpackers Kawashkar A Patagóniát ellepő izraeli hordák által csak mérsékelten fertőzött, normális hostel. Minden túrafelszerelést lehet bérelni, és kedvesen megőrzik az ember cuccát, amíg környéken kirándul Afrigonia Nagyon drága, és annyira azért nem is világszám, de hát hol a fenében ehetne az ember máshol chilei-zambiai fúziós konyhát? Egyébként sem utolsó élmény Patagóniában nem szimplán csak a grillre feldobott bárányt enni, hanem egy kicsit tunigolt verziót.
PUCÓN ÉS KÖRNYÉKE Hostal El Refugio A falak lehetnének vastagabbak, viszont itt vannak Dél-Amerika legkényelmesebb matracai. A fürdőszobák nem az igaziak, viszont a közös résznek tök jó a hangulata. A holland tulaj és a helyi személyzet egyaránt nagyon jó fej, különös tekintettel Gracie-re, akinél viccesebb recepcióst még soha nem láttam. Chef Pato Annyi hely van Chilében, ahol jellegtelen ételeket lehet enni. Miért pont ezt lenne kötelező felkeresni?
Ahogy egyszer már említettem, a blog mellettem írok naplót is. Az utóbbit inkább csak magamnak, de időnként kirakok ide belőle egy-egy részletet. Most öt nap jegyzetei következnek. Karácsony, a születésnapom és szilveszter Chile különböző pontjain. A kapcsos zárójelben szereplő magyarázatokat utólag írtam bele, a többi maga a megdöbbentő valóság. Azt hiszem ez az öt nap viszonylag jó képet ad arról, hogy milyen utazni, bár olyan őrültek házát, mint a valparaísói hostelem, én még soha, sehol nem láttam. Mindenesetre van itt turistáskodós, semmittevős, és az élet sűrejében megmerítkező naplórészlet is.Sajnos technikai problémák miatt Valparaísóból nincsenek képeim, de az ottani eseményeket egyébként sem igazán lehetett volna fényképen megjeleníteni.106. nap, 11.12.24, Casa Margouya, Puerto VarasNyolckor felébredtem, kilenckor elintéztem a karácsonyi skype-olást a családdal, aztán tízre lementem az autóbérlőhöz találkozni a franciákkal. Átvettük a kocsit, majd megálltunk buszjegyet venni, de sajnos már nem volt 26-án estére, úgyhogy 27-én reggel megyek, és csak Santiagóig, aztán reménykedhetek, hogy este még át tudjak húzni Valparaísóba. Észrevettem, hogy világít a műszerfalon valmi kis narancssárga jelzés, visszamentünk megkérdezni, de azt mondta a csávó, ez csak azért van, mert valami nem eredeti alkatrészt raktak bele. Úgyhogy mentünk.
Az Antarktisz után nem könnyű úticélt találni. Én a Holdon, a Mariana-árkon és a világ legszebb helyén gondolkodtam, és végül az utóbbinál maradtam. A Torres del Paine Nemzeti Park ott volt a közelben, Dél-Chilében, és egyébként is lényegesen olcsóbb a másik két opciónál. Ha pedig már ott jártam, össze is írtam, mit érdemes tudnia annak, aki nekivág a túrának. Ahogy a kép is világosan mutatja, a Torres del Painét a világ legszebb helyének nevezni egyáltalán nem túlzás. Ennek megfelelően egyre népszerűbb is. Szemmel látható volt, hogy a park infrastruktúrája már csak nehezen bírja el az ide érkező tömegeket, és ha hamarosan nem vezetnek be valamilyen létszámkorlátozást, akkor sok el fog veszni a varázsból. Most viszont még, bár találkoztam olyannal, akinek a közeli Fitz Roy jobban tetszett, egyértelmű volt, hogy ez egy egészen különleges hely.
CASTRO Hostal Cordillera Inkább olcsó hotel, mint hostel, de mivel úgyis külföldiekkel van tele, tök mindegy. Az elülső teraszról a kilátás a tengerre egyébként is ötcsillagos. Az egyszemélyes szoba alig drágágbb, mint a dorm, úgyhogy megéri. Brisas del Mar A szuvenírpiac mögötti étteremsorban, egész sok helyi vendéggel. Ránézésre jónak tűnt, de ahol ételmérgezés is jár a nyers herkentyűkhöz, azt az éttermet jobb kihagyni.
Chiloét Chilétől látszólag nem sok választja el. Csak egy O betű, és a néhány kilométeres Chacao-szoros. Mégis, Dél-Amerika ötödik legnagyobb szigete egyértelműen más, mint a szárazföld. Chilénél kevés változatosabb ország van a világon, északon a világ legszárazabb sivatagja, délen gyémánttal metszett gleccserek és fjordok vannak, Chiloé pedig ebben a mezőnyben is megállja a helyét. Az eddig megtett út alatt itt maradtam a legtovább, egy teljes héten át. A francia turista szerint Chiloé pont olyan, mint Bretagne, az ír szerint meg egy az egyben Írország. Én egyikben sem voltam, de Chiloé tényleg megfelelt annak a képnek, ami bennem a két európai vidékről élt. Nagyon-nagyon zöld lankák, bukolikus vidéki idill, és teljesen hülye időjárás. Chiloén mindez megvan, különös tekintettel az abszurd klímaviszonyokra, aminek köszönhetően teljesen felesleges itt megnézni az időjárás-jelentést. Úgyis minden nap esik az eső, tűz a nap, borul be az ég és fúj a szél – sokszor pedig mindez egyszerre. Ha egy jellemző kép van Chiloén, az az, ahogy az ember a távolba nézve szabad szemmel is látja, hogy egymástól néhány száz méterre lévő dombokon éppen egészen más az időjárás.
A blog mellett írok magamnak naplót is. Leginkább azért, mert már az első héten észrevettem, hogy egyedül utazva a kis részletekre már néhány nappal később is nehéz emlékezni. Annyi minden történik, hogy lehetetlen fejben tartani. Ráadásul a napló kiváló eszköz az utazás közben felgyülemlő frusztráció és idegeskedés kiélésére is. Ha az ember a többi utazóval nap mint nap következetesen kedves, legalább privátban mondhassa el a véleményét a világról.Itt négy nap naplóbejegyzése következik. Két-két autóbérlés története, az egyik az északnyugat-argentinai Salta környékén, a másik a dél-chilei Chiloé szigetén. A szemét megjegyzések és a burjánzó csúnya szavak ellenére ma már mindkettőre kellemes élményként tekintek vissza. Bár a chilei túra lényegesen jobb volt, mint az argentin.A világ olyan fejlett országait, mint Argentína és Chile a legjobb bérelt autóval bejárni. Egyedül nekem drága lenne, de amikor sikerül összeszedni pár embert, verni lehet a tömegközlekedés árait is, és ott áll meg az ember, ahol akar. Csak az útitársak helyes összeválogatására kell figyelni, például hogy ne legyen mindenki francia. Valamint arra, hogy mindig az a főnök, aki a kormánynál ül, így a legjobb, ha az ember maga végzi a bérlőnél a papírmunkát. A kapcsos zárójeles magyarázatokat-fordításokat utólag írtam bele, a többi maga a vágatlan, hamisítatlan, drámai valóság.
Minden jómódú, téli- és extrémsportokra szakosodó kisváros egyforma. Pucónban a főutcán egymás mellett van a North Face- és a Lacoste-márkabolt, minden vendéglátóhely faborítással és kandallóval próbál rusztikusan vendégszeretőnek látszani, a mosolygós helyiek pedig lelassítanak a zebránál, és előzékenyen átengedik a turistát. Ha előtte nem jártam volna a fejlődő Santiagóban, talán meglepett volna, hogy itt, a chilei tóvidéken is ugyanolyan minden, mint Ausztriában, így viszont szinte természetesnek tűnt a látvány.Pucónt egyvalami mégis kiemeli a hasonló üzleti modell mentén működő kisvárosok közül. Itt mindenhonnét látni a hatalmas Villarrica-vulkánt, amelynek füstölgő teteje – valamint a minden második sarkon megtalálható vészhelyzeti figyelmeztetések kitörés esetére – mégis határozottan megkülönböztetik Pucónt Zell am Seetől. Santiago is nagyon tetszett, de az első találkozás Dél-Chile minden várakozást felülmúló tájaival még jobban meggyőzött arról, hogy jó helyre jöttem.
A világ legkevésbé latin-amerikai dolga úgy néz ki, hogy a santiagói Grey szövegírójának duplexében ülök, ami természetesen egy portaszolgálattal és minden egyébbel ellátott, hatalmas lakóházban van. A nappaliban három chilei imbolyog, a széttetovált szövegíró, egy még több tetoválást és fültágítót viselő fotós, valamint egy elképesztően homoszexuális orvos. A lakásban egy fixi biciklin, egy Macbookon, marihuánán, egy vintage stúdiólámpán, néhány poszteren és bakeliten (korai 7 Seconds, ironikus helyi borzalmak) kívül szinte semmi nincs. Később lemegyünk a menő szórakozónegyed legmenőbb szórakozóhelyére, ami pechünkre zárva van a négynapos ünnepen, úgyhogy megiszunk pár sört, aztán nem látjuk egymást soha többé.Santiago de Chilére többek közt azért is fogok emlékezni életem végéig, mert itt alkottam meg a Big Mac Indexnél is értelmetlenebb Tetoválás-indexet. A közgazdaságtudomány jelenlegi állása szerint nincs jobb eszköz egyes országok gazdasági kilátásainak feltérképezésére, mint a Tetoválás-index, amely szerint minél több, minél egyértelműbb helyen viselt tetoválást tudnak felmutatni egy ország vagy város fiataljai, annál rózsásabb jövőre számíthat az adott hely. A tetoválás, akárcsak közeli rokonai, a fültágítók és egyéb, nagyon nehezen eltüntethető testmódosítások, szemben a közhiedelemmel, nem a lázadás jelképei. Azt jelzik csupán, hogy viselőjük egészen biztos abban, hogy soha az életben nem kell majd különösebben komoly munkát végeznie ahhoz, hogy évente meg tudja venni az éppen divatos napszemüveget, kétévente pedig az aktuális Apple-újítást. Nem tudom, mikor láttam utoljára annyi tetoválást – inkluzíve nyak- és kézfej-tetoválást –, valamint fültágítót, mint 2011 októberében Santiago de Chilében.