2011. december 26.
- Argentínában napi 86 amerikai dollárt költöttem, amiből világosan látszik, hogy ez nem tartozik a világ legolcsóbb úticéljai közé. A buszok drágák, bálnát sem lehet olcsón látni, és azt a sok csábító húsdarabot sem adják ingyen. Aki akarja, szerintem 40-50 dollárból ki tudja hozni az országot, de akkor el kell fogadnia, hogy sok programról lemond, és nem is eszik minden nap marhahúst jó étteremben. - Nehéz elhinni, de a Maradona-testalkat viszonylag gyakori jelenség Argnetínában. Az ország tele van 160 centi magas, 130 centi széles, zömök, barna börű, bongyor fekete hajú férfiakkal. A legviccesebbek azok, akok ki is vannak gyúrva. Először éreztem, hogy a "könnyebb átugrani, mint körbeszaladni" sértés bizonyos emberekere nem túlzás. - Argentínában tényleg folyamatosan téma a Falkland-, izé, a Malvinas. Óriásplakátokat szentelnek a teljesen irreleváns, néhány ezer angolnak és több millió birkának otthont adó kietlen szigeteknek, és senki nem lehet úgy politikus, hogy ne beszélne folyamatosan az argentinok területi igényeiről. Ami nemcsak a Falklandra terjed ki, hanem a Dél-Szendvics- és a Dél-Georgia-szigetekre is, valamint az Antarktisznak arra a cikkelyére, aminek keleti szélét éppen a Dél-Szendvics-szigetek, nyugati végét meg az ország legnyugatibb nyúlványa jelöli ki. Mert Argentínának tényleg nincs ennél égetőbb problémája, és ha ezeket a jég- és szikladarabokat visszakapnák, soha többé nem lenne senki szegény az országban.
2011. december 25.
Két nap a hajóút csak oda, az Antarktisz különlegessége viszont mindjárt az első partraszállásnál nyilvánvaló. Ilyen büdös kontinens nincs még egy a világon. A pingvinek szinte minden partszakaszon hatalmas kolóniákban fészkelnek, a pingvinguánó illata pedig sátorszerűen beborítja a környező négyzetkilométereket. Hajónkon, az Antarctic Dreamen nemcsak azért adnak minden utasnak egy gumicsizmát az út idejére, mert ezt követelik meg a szigorú antarktiszi turisztikai szabályok, hanem mert nem valószínű, hogy bárki fel akarná venni otthon azt a cipőjét, amivel bokáig gázolt a pingvinkakában. A gumicsizmákat minden partraszállás előtt és után is fertőtleníteni kell, nehogy bármi megbolygassa az Antarktisz elszigetelt ökoszisztémáját. A szabályok ezen túl is nagyon szigorúak. Tilos a mohára lépni. Tilos bármilyen állathoz öt méternél közelebb menni. A tengerbe még hamuzni is tilos, aki beledobott volna valamit, azt nyilván helyben kivégzik. Tilos a totyogó pingvinek hóba taposott ösvényeire lépni, mert a mély embernyomokban szerencsétlenek hasraesnek.
2011. december 19.
Az Antarktiszra turistaként szinte mindenki a dél-argentínai Ushuaia kikötőjéből induló hajók fedélzetén jut el. Ezekre kétféleképpen lehet jegyet kapni. A kényelmesebb megoldás, amit az utasok többsége használ, pont ugyanolyan, mint bármilyen egyéb úticél esetében. A kedves potenciális utas hazájában beballag egy egzotikusabb célpontokkal is foglalkozó utazási irodába, végigböngészi a kínálatot, rábök a neki szimpatikus hajóra és programra, majd kifizet minimum 6-7000, de akár 20 000 amerikai dollárt is. És ebben még nincs benne a repülőjegy ára Ushuaiába. Én a másik módszert választottam.Először is eleve úgy terveztem ezt az egy évet Latin-Amerikában, hogy a novembertől márciusig tartó antarktiszi turistaszezon elején ott legyek Ushuaiában. A világ legdélebbi turistaközpontjában utazási irodák tömkelege árul jegyeket azokra az antarktiszi hajókra, amelyeket még néhány nappal az indulás előtt sem tudtak megtölteni. Ez a last minute-megoldás nemcsak a hozzám hasonló, hosszú távú utazók körében népszerű, van, aki eleve csak azért jön ilyenkor Ushuaiába, hogy olcsó antarktiszi útra vadásszon. A siker garantált, mivel szinte naponta indulnak innét délre hajók, és szinte mindegyiken van is üres hely.
2011. december 14.
Messze van és elég drága, de ma már az Antarktisz is csak olyan úticél turistáknak, mint a másik hat kontinens. A déli sarkvidék jellegéből adódóan ráadásul az ide utazóknak nem kell egy csomó olyan veszélytől tartaniuk, mint a világ szinte minden egzotikus országában. Nincsenek zsebtolvajok, nem lehet a mosatlan gyümölcstől csúnya gyomorfertőzéseket összeszedni, és az öngyilkos tempóban hajtó helyi sofőröktől sem kell rettegni. A novembertől márciusig tartó szezonban pedig még olyan nagyon hideg sincs. Ma évente 35-40 000-en keresik fel turistaként az Antarktiszt, döntő többségük a világ legdélebbi városa, Ushuaia kikötőjéből induló hajók fedélzetén.A Tűzföld argentínai részén fekvő Ushuaia földrajzilag tényleg a világ vége. Nem ez a világ legdélebbi települése, mert ezt a cím a Beagle-csatorna túloldalán található chilei Puerto Williamsé, de míg az csak egy nagyobb falu, addig Ushuaia a világ legdélebbi városa és egyben legdélebbi turistaközpontja. 20-30 éve még nem volt így, most viszont némi halászatot leszámítva a 60 000 lakosú Ushuaia, ügyesen kihasználva szerencsés fekvését, rendesen megszedte magát az idegenforgalomból.
2011. december 11.
Szép dolog az argentin futballkultúra, de egyfelől a nemzetet is csak világbajnokságok idején egyesíti, másrészt az országot sem teszi feltétlenül szimpatikussá az egész világ szemében. A Boca-River ellentét kibékíthetetlen, a Simeonéket és Tévezeket pedig nem minden gyomor veszi be. A hússal egészen más a helyzet. Az argentin hús – amihez hozzá sem kell tenni, hogy marháról van szó – egységbe forrasztja a nemzetet, és egyben az ország legnagyobb ajándéka, amelyért a teljes művelt világ nagyon hálás lehet.Nagy szerencséje az argentinoknak, hogy a világ legjobb marhahúsa áll rendelkezésükre, mert főzni egyáltalán nem tudnak. Ők azt hiszik, hogy igen, és nagyon büszkék például a pastáikra és pizzáikra, ám ezek általában egy budapesti olasz étterem színvonalát sem érik el. Azon kívül, hogy hatalmas adagban szolgálják fel mindet, mert Argentínában mindenből csak hatalmas adag létezik, semmilyen jó tulajdonságuk nincs. A pizzák kivétel nélkül mindig úsznak a sajtban, a legbrutálisabb Pizza Hut-termékeknél is nehezebbek, a feltétek pedig unalmasak, már ha egyáltalán érezni az ízüket. A tésztát túlfőzik, a szószok jellegtelenek, és az nem kárpótlás, hogy a lasagna kétötödénél már tele van a vendég, a komplett adagot pedig lehetetlen megenni.
2011. november 30.
2005 januárjában az ismert erdőkerülő, újságíró és idősödő bulibútor Földes András magamra hagyott Etiópiában, hogy hazautazhasson egy nőhöz, akit két héttel közös elindulásunk előtt ismert meg. Sovány vigasz volt, hogy három héttel később már nem voltak együtt. Miközben én tüszős mandulagyulladásomat hordoztam körbe az etióp közegészségügy intézményein, azon gondolkodtam, hogy ezért a barátságtalan húzásért egyszer bosszút kell állnom. A patagóniai Fitz Roy-hegycsoport tálcán nyújtotta a lehetőséget a visszavágásra, ráadásul Földes hazai pályáján, mindenféle gonosz bércek közt. Ő tavaly hosszú cikkekben számolt be arról, hogy nem sikerült megmásznia a Fitz Royt, így nekem ezt a teljesítményt kellett felülmúlnom. Nem megmászni túl könnyű lett volna, hiszen semmi esetre sem akartam túl közel menni ezekhez a félelmetes meredélyekhez, így inkább még feljebb emeltem a lécet: nekem még megpillantani se sikerüljön a világ egyik legszebb hegyét.Kevés látványosabb hegy van a világon a Fitz Roynál, mégsem ez a patagóniai Parque Nacional Los Glaciares legnépszerűbb nevezetessége. A részben a nemzeti parkban fekvő hatalmas jégmező a maga műfajában a legnagyobb a világon az Antarktiszon kívül, és az itt található számtalan tóig lenyúló gleccserek is sok szempontból rekordernek számítanak. Közülük is a leghíresebb a Perito Moreno-gleccser, Argentína általam látott legturistásabb pontja.
2011. november 25.
Hatalmas országokba hatalmas személyszállítási megoldások kellenek. Ezek általában igazodnak a helyi viszonyokhoz, mint az amerikai légitársaságok, a kínai államvasutak, vagy az indonéz tengerjáró hajók. Van, amelyik jobban működik, és valamivel drágább, és van, amelyikkel sok a gond, viszont legalább olcsó. A világ nagy országai közül talán egy sem keseríti meg a turisták életét olyan pofátlanul drága, kényelmetlen, cserébe viszont a legkevésbé sem hatékony megoldással, mint Argentína.A máig feltalált tömegközlekedési járművek közül messze a repülő a legkényelmetlenebb. Cserébe viszont gyorsan lehet vele eljutni nagyon messzire. A nagy óceánjáró hajók – normális időjárási viszonyok közt – nagyon kényelmesek, viszont elég lassúak, míg a vonatok egy fokkal kényelmetlenebbek, cserébe viszont rövid- és középtávon sokszor a repülőnél is gyorsabbak. A buszok lassúak és kényelmetlenek, de azokon az elmaradott vidékeken, ahol a lakosság kénytelen ezekkel utazni, általában olcsóak is. Az argentin buszhálózatnak viszont csak egyetlen jó tulajdonsága van: ha lassan, kényelmetlenül és drágán is, de el lehet vele jutni az országon belül szinte mindenhonnét mindenhova. Ez azonban most, amikor már Budapest is csak évekre van a negyedik metróvonalától, édeskevés.Argentína a maga 2 766 000 négyzetkilométerével a világ nyolcadik legnagyobb országa. Észak-déli irányban nyújtott formájának köszönhetően ráadásul az ország két vége közt tényleg hatalmasak a távolságok. Vegye például a kedves olvasó a Rosario-Puerto Iguazú távot, ami az ország térképén nem valami jelentős tétel, mégis 19 óra alatt teszi meg a leggyorsabb busz is ezt a nagyjából 1000 kilométeres távolságot. Hogy az északnyugati Jujuyból a délkeleti Rio Gallegosba mennyi idő alatt ér el a busz, azt le sem merem írni. Na jó: 54 óra.
2011. november 22.
Egyszer az életben látni kell egy bálnát. Minden érdekes, ami nagy, legyen akár falról, akár Sándorról szó, a létező legnagyobb élőlények pedig külön megérdemlik a figyelmet. Nem a Valdés-félsziget a világ egyetlen pontja, ahol viszonylag közelről lehet bálnát nézni, viszont szinte sehol máshol nincs mellé ilyen gazdag körítés. Észak-Patagónia atlanti partszakaszán szinte minden van, ami a világ hűvösebb óceánjaiban érdekes. A Valdés-félszigeten volt két és fél hónap alatt a legnagyobb szerencsém. Persze az is kellett ehhez, hogy jó előre eltervezzem, akkor akarok itt lenni, amikor a környék állatvilága a legérdekesebb arcát mutatja. Így tulajdonképpen mindent láttam, amit itt látni lehet, kivéve a két legnagyobb szám egyikét: a magukat a partra kivetve oroszlánfókákra vadászó kardszárnyú delfineket.
2011. november 17.
Chiloét Chilétől látszólag nem sok választja el. Csak egy O betű, és a néhány kilométeres Chacao-szoros. Mégis, Dél-Amerika ötödik legnagyobb szigete egyértelműen más, mint a szárazföld. Chilénél kevés változatosabb ország van a világon, északon a világ legszárazabb sivatagja, délen gyémánttal metszett gleccserek és fjordok vannak, Chiloé pedig ebben a mezőnyben is megállja a helyét. Az eddig megtett út alatt itt maradtam a legtovább, egy teljes héten át. A francia turista szerint Chiloé pont olyan, mint Bretagne, az ír szerint meg egy az egyben Írország. Én egyikben sem voltam, de Chiloé tényleg megfelelt annak a képnek, ami bennem a két európai vidékről élt. Nagyon-nagyon zöld lankák, bukolikus vidéki idill, és teljesen hülye időjárás. Chiloén mindez megvan, különös tekintettel az abszurd klímaviszonyokra, aminek köszönhetően teljesen felesleges itt megnézni az időjárás-jelentést. Úgyis minden nap esik az eső, tűz a nap, borul be az ég és fúj a szél – sokszor pedig mindez egyszerre. Ha egy jellemző kép van Chiloén, az az, ahogy az ember a távolba nézve szabad szemmel is látja, hogy egymástól néhány száz méterre lévő dombokon éppen egészen más az időjárás.
2011. november 13.
A blog mellett írok magamnak naplót is. Leginkább azért, mert már az első héten észrevettem, hogy egyedül utazva a kis részletekre már néhány nappal később is nehéz emlékezni. Annyi minden történik, hogy lehetetlen fejben tartani. Ráadásul a napló kiváló eszköz az utazás közben felgyülemlő frusztráció és idegeskedés kiélésére is. Ha az ember a többi utazóval nap mint nap következetesen kedves, legalább privátban mondhassa el a véleményét a világról.Itt négy nap naplóbejegyzése következik. Két-két autóbérlés története, az egyik az északnyugat-argentinai Salta környékén, a másik a dél-chilei Chiloé szigetén. A szemét megjegyzések és a burjánzó csúnya szavak ellenére ma már mindkettőre kellemes élményként tekintek vissza. Bár a chilei túra lényegesen jobb volt, mint az argentin.A világ olyan fejlett országait, mint Argentína és Chile a legjobb bérelt autóval bejárni. Egyedül nekem drága lenne, de amikor sikerül összeszedni pár embert, verni lehet a tömegközlekedés árait is, és ott áll meg az ember, ahol akar. Csak az útitársak helyes összeválogatására kell figyelni, például hogy ne legyen mindenki francia. Valamint arra, hogy mindig az a főnök, aki a kormánynál ül, így a legjobb, ha az ember maga végzi a bérlőnél a papírmunkát. A kapcsos zárójeles magyarázatokat-fordításokat utólag írtam bele, a többi maga a vágatlan, hamisítatlan, drámai valóság.
2011. november 10.
Minden jómódú, téli- és extrémsportokra szakosodó kisváros egyforma. Pucónban a főutcán egymás mellett van a North Face- és a Lacoste-márkabolt, minden vendéglátóhely faborítással és kandallóval próbál rusztikusan vendégszeretőnek látszani, a mosolygós helyiek pedig lelassítanak a zebránál, és előzékenyen átengedik a turistát. Ha előtte nem jártam volna a fejlődő Santiagóban, talán meglepett volna, hogy itt, a chilei tóvidéken is ugyanolyan minden, mint Ausztriában, így viszont szinte természetesnek tűnt a látvány.Pucónt egyvalami mégis kiemeli a hasonló üzleti modell mentén működő kisvárosok közül. Itt mindenhonnét látni a hatalmas Villarrica-vulkánt, amelynek füstölgő teteje – valamint a minden második sarkon megtalálható vészhelyzeti figyelmeztetések kitörés esetére – mégis határozottan megkülönböztetik Pucónt Zell am Seetől. Santiago is nagyon tetszett, de az első találkozás Dél-Chile minden várakozást felülmúló tájaival még jobban meggyőzött arról, hogy jó helyre jöttem.
2011. november 3.
A világ legkevésbé latin-amerikai dolga úgy néz ki, hogy a santiagói Grey szövegírójának duplexében ülök, ami természetesen egy portaszolgálattal és minden egyébbel ellátott, hatalmas lakóházban van. A nappaliban három chilei imbolyog, a széttetovált szövegíró, egy még több tetoválást és fültágítót viselő fotós, valamint egy elképesztően homoszexuális orvos. A lakásban egy fixi biciklin, egy Macbookon, marihuánán, egy vintage stúdiólámpán, néhány poszteren és bakeliten (korai 7 Seconds, ironikus helyi borzalmak) kívül szinte semmi nincs. Később lemegyünk a menő szórakozónegyed legmenőbb szórakozóhelyére, ami pechünkre zárva van a négynapos ünnepen, úgyhogy megiszunk pár sört, aztán nem látjuk egymást soha többé.Santiago de Chilére többek közt azért is fogok emlékezni életem végéig, mert itt alkottam meg a Big Mac Indexnél is értelmetlenebb Tetoválás-indexet. A közgazdaságtudomány jelenlegi állása szerint nincs jobb eszköz egyes országok gazdasági kilátásainak feltérképezésére, mint a Tetoválás-index, amely szerint minél több, minél egyértelműbb helyen viselt tetoválást tudnak felmutatni egy ország vagy város fiataljai, annál rózsásabb jövőre számíthat az adott hely. A tetoválás, akárcsak közeli rokonai, a fültágítók és egyéb, nagyon nehezen eltüntethető testmódosítások, szemben a közhiedelemmel, nem a lázadás jelképei. Azt jelzik csupán, hogy viselőjük egészen biztos abban, hogy soha az életben nem kell majd különösebben komoly munkát végeznie ahhoz, hogy évente meg tudja venni az éppen divatos napszemüveget, kétévente pedig az aktuális Apple-újítást. Nem tudom, mikor láttam utoljára annyi tetoválást – inkluzíve nyak- és kézfej-tetoválást –, valamint fültágítót, mint 2011 októberében Santiago de Chilében.
2011. október 30.
Argentína viszonylag kis részének bejárása után is egészen nyilvánvaló, hogy a világ kevés országában vannak ilyen látványos és ilyen változatos díszletek. Az Iguazútól az Andokon át Patagóniáig olyan a táj, hogy még egy tizenkét órás buszút nyűgét is képes feledtetni egy ideig. Az ember csak néz ki az ablakon, ámuldozik, és közben sajnálja, hogy mindenre nincs se idő, se pénz.Az argentin természetet számtalan nemzeti park, tájvédelmi körzet és hasonló intézmény védi. Mindegyikbe nem szeretnék elmenni, viszont próbálok eljutni néhányba a kevésbé ismertek közül is. Sajnos gyorsan kierült, hogy az argentin nemzeti parkok látogatását nem egyedül, saját jármű nélkül utazó turistákra lőtték be. Sok közülük mindentől messze van, drága belépőt kell fizeni, és bent sincs szabad mozgás, kötelező befizeni egy még drágább túrára.
2011. október 25.
Humahuacában találkoztam először a gringo trail és az argentin belpolitka mindennapjaival. Egyik sem különösebben szerethető jelenség. A tízezer lakosú kisváros Északnyugat-Argentínában csak politikailag tartozik Argentínához, kulturálisan és etnikailag egyértelműen Bolíviához van közelebb. Ez Argentína egyik legszegényebb vidéke, ahol nyoma sincs a divatos Buenos Airesnek, és nem sikerült normális bélszínt sem kapni vacsorára. Humahuaca környéke, az Andok hatalmas csúcsaival és a rózsaszíntől a szürkéskékig minden színt felvonultató sziklafalakkal, Argentína egyik legnépszerűbb látványossága. A kisvároson áthaladó országúton pedig akkor is turisták ezrei mennének végig, ha nem lenne itt semmi, mivel ez köti össze az északi Bolíviát Argentína délebbi nevezetességeivel. A szegény indiánok közt a fehérek által kitaposott ösvény pedig nem valami szép látvány. Humahuaca főterét szuvenírárusok lepik el, miközben valamelyik boltból üvölt a My Way pánsíppal inkásított feldolgozása. A szomszéd kis faluban életemben először találkoztam azzal a jelenséggel, hogy ketten is pénzt kértek, miután hosszas könyörgés után elárulták, nem tudják kinyitni a templomot.
2011. október 22.
- Paraguayban naponta 49 amerikai dollárnak megfelelő guaranit költöttem, és egyáltalán nem spóroltam. - Paraguayban nem lehet bankautomatából pénzt felvenni úgy, hogy a helyi bank ne tartson meg magának valamivel több mint 6 amerikai dollárt. Lehetetlen kijátszani a rendszert, még Citibankos kártyával, a helyi Citibank egyetlen, külvárosi automatáját használva sem lehet megúszni a lenyúlást. - Az általam látott legmenőbb asuncióni étterem annyira menő volt, hogy a férfivécében a piszoárok csurig voltak töltve jégkockával. Mi lehetne nagyobb luxus, mint ötven fokban jégre hugyozni? - Észak-Argentínában és Uruguayban is sok matéteát isznak, Paraguay viszont egészen más szint. Itt eleve mindenki még nagyobb termoszt hord a hóna alatt, hogy állandó legyen a vízutánpótlás, és ezek nem is egyszerű termoszok, hanem mindenféle divatos dizájnnal, például jaguárfoltokkal vagy a népszerűbb focicsapatok színeiben is kaphatók. A paraguayiak pedig nemcsak matét, hanem még inkább annak jéghideg változatát, a helyi klímához jobban illő tererét szopogatják reggeltől estig. Az íze körülbelül olyan, mint a néhány órája lenyírt gyepet vízzel felönteni. A matét és a tererét egyaránt úgy isszák, hogy újra és újra feltöltenek meleg vagy hideg vízzel egy növénnyel teli edényt, aztán mindenki ugyanazon a fém szívószálon keresztül iszik. A legváltozatosabb fertőzések elkerülések érdekében érdemes úgy helyezkedni, hogy a társaság legtisztábbnak látszó tagja után következzünk a körben.
2011. október 19.
Vannak a világon népek, amelyek furcsa helyen és furcsa időben élnek. Ilyenek például az amerikai amishok, akik úgy próbálnak öltözködni és élni, mint a reformáció korabeli Európában, és rendszeresen azon vitatkoznak a rendőrökkel, hogy kötelesek-e lovaskocsijukra éjszakánként lámpát szerelni. Aztán ott vannak a közel-keleti melegben, 18. századi galíciai jelmezben izzadó hászidok, akiknek szintén nem problémamentes az együttélése az izraeli társadalom épeszű szegmensével. Nyugat-Paraguayban pedig van egy darab a 15 évvel ezelőtti Németországból, ahol indián kisgyerekek rohangálnak a Haribóval és gyümölcsjoghurttal gazdagon ellátott szupermarketben.Filadelfiához közeledve teljesen megváltozott a táj. Illetve nem is a táj, mert az továbbra is a Chacóra jellemző kietlen síkság volt, bozóttal és tüskékkel. Inkább a farmok lettek hirtelen egészen mások. Az átlagos paraguayi farm úgy néz ki, hogy az út mellett kilométereken át húzódik egy drótkerítes, valahol a közepén egy kapuval, amelyen tábla jelzi az Estancia nevét, valamint hogy a főépülethez hány kilométert kell még vezetni a bekötőúton. Néha látszik egy legelésző marhacsorda, de a magánterület méretei akkorák, hogy általában még ennyi sem.
2011. október 16.
Bahía Negránál rosszabb fekvésű helyet nehéz elképzelni. Ez a Paraguay folyó legészakibb települése még paraguayi oldalon, közvetlenül a bolíviai határ előtt. Az ország többi részével csak a folyó, egy rendszeresen víz alá kerülő, füves kifutópálya, és egy még rendszeresebben elmosott földút köti össze. Keletre tőle a világ legnagyobb mocsárvilága, az emberi életre szinte teljesen alkalmatlan Pantanal található, nyugatra pedig a Chaco, a sivatag, a szavanna és a világ összes tüskés növényének keresztezéséből létrejött síkság. A Chaco még a Pantanalnál is alkalmatlanabb az emberi életre, hiszen víz is alig van, így nem meglepő, hogy a 20. század elejéig néhány nomád indián törzsön kívül senkit sem érdekelt. Három, folyami kalandokkal teli nap után Bahía Negra kikötőjében elbúcsúztunk az Aquidabantól, és az angol Scottal együtt nekiálltunk megszervezni a kisváros lehető leggyorsabb elhagyását. Az értelmes megoldás Tres Gigantes volt, az egyetlen hely a közelben, ahol jó lenni. Rövid alkudozás után, amelynek során először tapasztaltuk meg, hogy a mindentől elvágott Bahía Negrában milyen drága minden, el is indultunk motorcsónakkal az egyórás útra.
2011. október 13.
A világ leglatinamerikaibb dolga úgy néz ki, hogy az Aquidaban motorháza feletti pultnál, harmadik napja vacsorázom ugyanazt a rizses húst csípős szósszal és hideg sörrel, körülöttem mindenféle leszakadt arcok, kiskereskedők és szegényebb farmerek fogyasztják ugyanezt, a rádióban a bemondó valami rejtélyes, szélsőbaloldali terrortámadásról beszél, miközben kint, a Paraguay folyó felett már lement a nap, és csak a lila ég látszik.Concepcióntól északra, a bolíviai határ előtti utolsó kisvárosba, Bahía Negrába a legegyszerűbben az Aquidaban fedélzetén lehet eljutni. Néha indul egy kisrepülő, amikor elég gazdag farmer akar ugyanoda menni, és elvileg valahogy megoldható lenne a dolog busszal is, ám ezek olyan ritkán járnak és annyira kiszámíthatatlanok, hogy a hajó jelenti a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldást. Pedig az Aquidaban útja Concepcióntól Bahía Negráig pontosan 72 órán át tart, és egyszerűnek sem nevezhető.
2011. október 4.
Egy ország megértéséhez évek kellenek, nekem viszont nincs kedvem Paraguayba emigrálni. Átutazóként egy helyi vezető nem rossz megoldás, de velük nem mindig érti meg magát könnyen az ember, és egyébként sincsenek feltétlenül tisztában azzal, hogy a magamfajtának mire van pontosan szüksége. A hosszabb távon utazók számára ezért jelentenek igazi áldást a világ eldugott szegleteiben letelepedő csodabogár európaiak, akik egzotikus egzisztenciájukat, részben vagy egészben, a kevés arra járó idegen vendégül látásából próbálják megteremteni.Máshol is voltak már nagyon jó tapasztalataim ezzel az üzleti modellel, ezért amikor még otthon, az út tervezési fázisában rábukkantam az El Roble családi gazdaság honlapjára, elhatároztam, hogy ha a közelben járok, benézek néhány napra. Mit ad isten, tényleg erre jártam. A tavaszi 40 fok Asunciónban elviselhetetlen volt, így a dicstelen paraguayi hadtörténet egyik emléknapján elindultam észak felé. A paraguayi mércével nagyobbacska kisvárosban, Concepciónban kellett töltenem egy éjszakát egy igen undorító hotelben – általában rossz jel, ha a drágábbik szobába is előre beront a recepciós, hogy valami szagosítót szétfújva próbálja sikertelenül leplezni a trópusiasan rohadt penész szagát –, mert Peter csak másnap tudott értem jönni a húszt kilométerre lévő El Robléból, amikor egyébként is fel kellett szednie a gyerekeit az iskolában.
2011. szeptember 28.
Két hét után nem lehet megtalálni sem a mágikus, senki által nem ismert tengerpartot, sem a turistáktól teljesen mentes, őrületesen barátságos kis falut. El lehet viszont kezdeni utazni Latin-Amerikában, ha már ezért jött az ember.Én akkor érkeztem meg Latin-Amerikába, amikor leszálltam San Ignacio buszmegállójában, átsétáltam a 12-es úton, és nekiindultam megkeresni az El Jesuita nevű hostelt. Amit az előző napokban láttam, az papíron és térképen Latin-Amerika, valójában viszont nem az. Buenos Aires nem Latin-Amerika, Uruguay sem nagyon, Iguazú pedig aztán végképp nem, a több nyelven beszélő patyolattiszta buszokkal és a hercig kisvonattal a nemzeti parkban.
2011. szeptember 24.
Zuhanó vizet nézni pont ugyanolyan jó, mint lobogó tüzet, hiába vannak ezzel nagyon kevesen tisztában. Például nekem sem volt erről fogalmam, amíg nem töltöttem két napot a világ legnagyobb vízesésének bámulásával. A tűz szeretetét azzal szokták magyarázni, hogy valami mélyre eltemetett, ősi ösztönhöz szól, a barlang biztonságát idézi fel, a frissen sült mamut ízét. A zuhanó víz vonzerejét nem tudom semmilyen atavisztikus érzelemmel magyarázni, kivéve ha a zuhanylefolyó vagy a vécélehúzás iránti vonzalom már az ősemberben is megvolt. De hogy egyszerűen jó érzés órákon át bámulni a leszakadó vizet, abban már biztos vagyok. Vízeséseket sokféleképpen lehet összehasonlítani, magasság, vízhozam, szélesség vagy különálló zuhatagok száma szerint. Az Iguazú nem minden szempontból világelső, de hogy nincs nála lenyűgözőbb vízesés a világon, abban minden szakértő forrás egyetért. Én már jártam itt egyszer 14 éves koromban, ami jó régen volt, és sok nem is maradt meg bennem azon kívül, hogy tényleg egészen lenyűgöző. Kicsit féltem, hogy másodszorra, nagyjából felnőtt fejjel, magasabban és kövérebben a nagy már nem lesz olyan nagy, de szerencsére a vízesés nem változott semmit.
2011. szeptember 19.
A hosszú távú utazás olyan, hogy a vége felé az ember még pénzért sem hajlandó elmozdulni, ha talál egy kellemes helyet. Az elején viszont, bármilyen csodálatos éppen minden, képtelen szabadulni a kényszertől, hogy folyamatosan mozgásban kell lennie, nehogy valahol, valamiről lemaradjon. Így az olyan helyekre, mint például Uruguay, csak napok jutnak. Pedig Uruguay tényleg csodálatos hely, ennek kiderítésére ez a néhány nap is elég volt. Uruguayban annyira nincs semmilyen kihagyhatatlan világszám, hogy még a hajóval két órára, repülővel harminc percre található Buenos Airesben nyaralók közül is kevesen jutnak el ide. Olyan ember pedig tényleg nagyon kevés létezhet, aki kifejezetten ebbe az országba szervezte le a vakációt. Én átkeltem a Río de la Platán, egyrészt mert ráérek, másrészt mert volt egy meghívásom Montevideóba, harmadrész mert érdekelt, milyen egy ország, ahova nem megy szinte senki, negyedrészt pedig mert átkelni a Río de la Platán egyszerűen csak jól hangzik.
2011. szeptember 15.
Mit lehet megtudni egy 12 milliós nagyvárosról öt nap alatt? Az ég világon semmit. Ítéletet mondani róla pedig még nehezebb, mégiscsak egy Magyarországnál népesebb és változatosabb helyről van szó. Buenos Aires viszont Budapestről érkezve egészen speciális eset. Ez minden bizonnyal a világ egyetlen metropolisza, amely ugyanakkor, ugyanazok a Nyugat-Európából importált eszmék és művészeti irányzatok mentén alakult ki, mint Budapest, és azóta is hasonlóan alakult a fejlődése – nevezetesen sehogy. És így valamennyit igenis meg lehet belőle érteni.A tízmillió feletti nagyvárosok alapvetően két típusra oszthatók. Vannak az emberi fejlődés csúcsát jelentő, mindenben élen járó futurisztikus gigapoliszok Sanghajtól New Yorkig, és van a másik véglet, az urbanizált földi pokol, ahogy Lagostól Kalkuttáig megvalósul. Vannak olyan nagyvárosok is, mint például a joggal Dél-Amerika fővárosának tartott Sao Paulo, ahol akár egyetlen háztömbön belül ott van mind a két véglet. A felhőkarcoló a a gazdasági elitnek, a globálisan is meghatározó progresszív kultúra, és az utcán kolduló-élő-haldokló szerencsétlenek. Buenos Aires viszont egészen más.
2011. szeptember 12.
Biztos van, aki szerint fura egy utazós blogot focimeccsel kezdeni, de ennek az utazós blognak a tárgya Dél-Amerika, és itt minden a focival kezdődik. Buenos Airesben pedig végképp. Nyilván lehetett volna tangóestre is menni, de aki irtózik a társastánctól, esetleg anakronisztikus és kicsit nevetséges dolognak tartja azt, az maradjon csak a meccsnél. Nem számít, hogy az argentin foci klub- és válogatott szinten egyaránt elképesztő mélységekben van, hogy a történelem során először ebben a szezonban nem lesz Buenos Aires-i derbi, mert a River Plate képes volt kiesni az első osztályból, a szenvedély változatlan, legfeljebb a színvonalba lehet belekötni. Hiába van az argentin fővárosnak több tucatnyi csapata, a River kiesésének köszönhetően egyértelmű, hogy aki itt meccsre akar menni, az a Boca Juniorst nézi meg. A Boca Argentína kedvenc csapata, bonyolult és megalapozatlan számítások szerint nincs a világon még egy klub, aminek egy adott ország több mint 40 százaléka drukkolna. A milliomos Riverrel szemben a Boca a népé, a stadion az álromantikusan lepukkant egykori kikötőben van, és itt játszott Maradona.
2011. augusztus 16.