2012. július 10.
Brazíliában el kell menni focimeccsre, ezen nincs mit bonyolítani. A turista Amerikában hamburgert eszik, Japánban harakirit követ el, Brazíliában pedig kimegy a meccsre. És lehetőleg Rio de Janeiróban. Amikor megtudtam, hogy pont azon a hétvégén leszek a világ talán leginkább futballőrült országának szívében, amikor a városi derbire kerül sor, azonnal elkezdtem szervezni a jegyvásárlást. Buenos Airesben megoldottam magamnak, de itt nem bíztam abban, hogy egy ekkora meccsre lehet majd a helyszínen jegyet kapni, és turistáknak szervezett drukkoláshoz sem volt kedvem. Aztán kiderült, hogy sajnos Rióban még az év meccsére sem telik meg a stadion, és ami még ennél is szomorúbb, az egész nem akkora szám, mint amekkorának lennie kellene.Brazília, Rio és a futball történelmi kapcsolatának kifejtésére erre a blogon most nincs lehetőség. Akinek fontos, úgyis fejből tudja az egészet, a nyomornegyedekben felnövő elképesztő tehetségeket, a meccseket a parti homokban, Zicót, Garrinchát és az 1950-es, elvesztett vébédöntőt. Utóbbinak a helyszíne, a Maracanã gigantikus arénája az a stadion, ahol egyszer az életben mindenki, akit érdekel az ilyesmi, szeretne meccset látni. Én is szerettem volna, csak sajnos most nem lehet. Akárcsak az ország szinte összes többi jelentős stadionja, ez is éppen átépítés alatt áll, hogy megújulva fogadhassa a 2014-es, Brazíliában rendezett világbajnokság mérkőzéseit. Állítólag a 2013-as, szintén itt rendezendő Konföderációs Kupára már készen lesz, bár ezzel kapcsolatban a helyieknek erős kétségei vannak.
2012. július 5.
Mindenkinek a fejében él valamiféle kép arról, hogy milyen lehet Brazília. Ennek a képnek nem szokott része lenni semmiféle 18. századi bányászváros, az éjszakai didergés, a világ egyik legnehezebb konyhája, valamint a világ múzeumainak jövője. Minas Gerais állam sehogy sem illik a pálmafás, egzotikus közhelybe, és éppen ezért kiváló példája annak, hogy valójában ez az egész ország mennyire messze van már attól, amit sokan makacsul képzelnek róla.Minas Gerais esetében eleve vigyázni kell a kevéssé brazilság vádjával, mivel a modern Brazília itt született meg. A névadó bányák XVII. századi feltárása új lendületet adott a szervezetlen rablásba éppen belefáradó portugál gyarmatosító kedvnek, egyben viszont megalapozta a brazil nemzet születését. Az egyre jómódúbb helyi polgárságnak gyorsan elege lett a magas adókból és a külső irányításból, így egy idő után elgondolkodtak a gyarmati lánc letépésén. A francia forradalom hatására a Minas Gerais-i értelmiség is szervezkedni kezdett, és bár forradalmi tervüket a portugálok hamar lefülelték, az 1956-os magyar felkelés hatásához hasonlóan innentől kezdve a gyarmatosítók visszavettek egy kicsit az elnyomásból, a független Brazília szellemét pedig többé nem lehetett visszazárni a nádpálinkás palackba.
2012. július 2.
Idegen terepen focit nézni mindig komoly kihívás, és sokszor ütközik egészen váratlan nehézségekbe. És az állítólag futballőrült Dél-Amerikában sem egyszerű ám a helyzet. Nyugodtan elolvashatja ezt az is, akit amúgy nem érdekel ez a csodálatos sport, nem lesz itt szó taktikai formációkról és Xavi agyáról. Annyit érdemes észben tartani olvasás közben, hogy Kolumbia hét, Nyugat-Brazília hat, Kelet-Brazília pesig öt órával van előbb, mint Magyarország.12.06.08, Medellín Lengyelország-Görögország 1:1, Oroszország-Csehország 4:1Tudtam, hogy a nyitómeccsekről le fogok maradni, mert már napokkal korábban eldőlt, hogy pont ekkor tisztességesen turistáskodni fogok. Azért Guatapéban az alapján választottam éttermet ebédelésre, hogy hol van tévé. Így pont sikerült elkapni, ahogy kiállítják Sczesznyt, aztán a görögök kihagyják a tizenegyesüket. A délutáni meccsről teljesen lemaradtam, úgyhogy csak este a Youtube-ról értesültem, hogy bezzeg azon lett volna mit nézni.12.06.09 Leticia Dánia-Hollandia 1:0, Németország-Portugália 1:0Az volt a tervem, hogy meccsnézés közben majd pakolászok, de persze inkább megnéztem rendesen a dán-hollandot, és csak a szünetben foglalkoztam bármi egyébbel. Azt hittem, a reptérre indulás előtt bele tudok nézni a német-portugál elejébe is, de kiderült, hogy semmilyen fogható csatorna nem adja. Így maradt az internet, aztán a majdnem egy órás taxiút után a medellíni reptér wifije. Közben követtem az argentin-brazil 4:3-at is, Messi mesterhármasával. Egy perccel a lefújás után vettem észre a reptéri sportpub hirdetését, lehet, hogy ott mindkét meccset nézhettem volna.
2012. június 30.
Volt egyszer egy cseh cigánylegény, aki hatalmasat álmodott: ő akart lenni az ország királya. Amikor számtalan megpróbáltatás után végül megkoronázták, úgy döntött, még ennél is nagyobb fába vágja fejszéjét. Összehívta birodalma legjobb, messze földön híres mesterembereit, és megparancsolta nekik, hogy építsenek új fővárost a királyságnak. Pénz nem számít, tette hozzá gyorsan, nehogy a művészi szellem szárnyalását megzavarhassák olyan undok szavak, mint például "költségvetés". Három és fél év alatt el is készült a nagy mű, és amikor a világ végre megtekinthette, mindenki csak annyit tudott mondani: baszki, ilyet még tényleg nem láttunk. A közmegegyezés azóta sem változott.Brasília, amit magyarul, felesleges karakterszaporítással Brazíliavárosnak is lehet hívni, különleges hely, de nem teljesen páratlan a világban. Ott van például az indiai Chandigarh, amit Brasília építőinek mestere, a francia Le Corbusier tervezett. És ha úgy vesszük, Latin-Amerika tele van a Brasíliához hasonló történelmű, a semmiből emelt, teljesen tájidegen városokkal. Tulajdonképpen az összes, spanyolok és portugálok által épített várost ide lehet sorolni, Arequipától Cartagenáig. Azok viszont egy Európában már létező modellt követtek, szemben Brasíliával, ahol a politikai cél szintén a hódítás volt, az építészeti viszont valami egészen új létrehozása.
2012. június 26.
A Flickr-oldalamon ott van minden egyéb info. Korábbi fotók itt találhatók.Brazília/6 - Az Amazonas deltájaBrazília/5 - NordesteBrazília/4 - Rio de Janeiro és környékeBrazília/3 - Minas GeraisBrazília/2 - BrasíliaBrazília/1 - A hajóút ManausigKolumbia/2 - Cartagena és a Karib partvidék
2012. június 25.
Mozgóképek Latin-Amerikából. Korábbi műalkotások itt.Utcai felvonulás marajói iskolásokkal.A halas szekció mindenféle amazóniai szörnyekkel a Ver-O-Peso piacon.Száguldozás buggyval és az elkerülhetetlen brazil slágerrel.Kollektív naplemente-nézés Brazília szinte egyetlen, nyugati fekvésű tengerpartján, egy homokdűne tetején.Az Encontro das Águas Manaus előtt, ahol találkozik a Solimões sárga és a Rio Negro fekete vize.Hajótörés az orrunk előtt.
2012. június 24.
A három napos, Tabatinga és Manaus közötti hajóúton az egyetlen kényelmetlenséget a függőűgyban alvás jelentette. Pedig, mint minden tisztességes sziesztázó, én is nagyon szeretek függőágyban arra elaludni, hogy a szellő átjár a lábujjaim közt. Olyankor nem gond, ha felébred az ember, egész estés próbálkozásoknál viszont már zavaró óránként felriadni. Hiába tudom, hogy kell szakszerűen, átlósan aludni függőűgyban, máig nem tudtam megszokni. Amikor meg valami nincstelen paraszt úgy akasztja fel a saját alvóhelyét, hogy egész éjjel, minden ringásnál összeér a lábunk, az sem segít sokat a helyzeten.A délelőtti fáradtságon kívül más bajom nem volt, az első két és fél nap egyetlen izgalmas pillanatát az jelentette, amikor az egyik kikötőben felszállt a hajóra a világ legundorítóbb bőrbetegségét viselő asszonya, tetőtöl talpig pingponglabdányi szemölcsökbe burkolva. Szerencsére csak egy rokonától jött fel elbúcsuzni, és gyorsan eltűnt. Még a kolumbiai biológusok is megrettenve fordultak el tőle. Attól sem lettem nyugodtabb, amikor ők elmesélték, hogy a Solimões mentén működő falusi klinikák ápolói ezekkel a hajókkal szokták leküldeni Manausba azokat a betegeket, akikhez az ő tudományuk már kevés. Ennyi azért belefér egy amazóniai hajóútba, így egészen az utolsó estéig gondtalanul élvezhettem a tájat és a hajózás élményét.
2012. június 22.
Két igazán praktikus tanácsot találtam az interneten a Tabatinga és Manaus közötti hajóúttal kapcsolatban. Egyrészt hogy nagy hiba a hajón olyan nővel összejönni, akire a vőlegénye vár Manausban, másrészt pedig hogy nagyon vigyázzak az értékeimre. Megesküdtem, hogy mindkét figyelmeztetéshez tartani fogom magam, és tulajdonképpen végül sikerült is ezt teljesíteni. Közben azért volt néhány kanyar, hiszen mégiscsak az Amazonasról van szó.Ideje volt már eljutni ezen az úton Brazíliába is, ám sajnos a leggyorsabb megoldást el kellett vetnem, amint megláttam a Kolumbia és Brazília közötti nemzetközi repülőjáratok árát. Teljesen viszont mégsem zárhattam ki a repülést, mivel a Kolumbia délkeleti sarkában, a brazil-perui hármas határon található Leticia csak így közelíthető meg. Út sincs nagyon, és a környéken egyébként is túl sok a gerilla a biztonságos utazáshoz.
2012. június 18.
Van néhány város a világon, amelynek már a nevétől is a rettegéssel vegyülő kiváncsiság nyilal az igényes turista gerincébe. Bejrút, Szarajevó, Érd és Groznij mind olyan helyek, amelyek felkeresésétől a jóérzésű édesanyák óva intik gyermekeiket. E díszes társaságban is kiemelt helyet foglal el Medellín. A közelmúltban valóban voltak időszakok, amikor Kolumbia második legnagyobb városát túlzás nélkül lehetett földi pokolnak nevezni, ma viszont – akárcsak a felsorolt települések egy részében – már egészen más a helyzet.Hogy Medellín alapvetően más, mint az eddig felkeresett latin-amerikai nagyvárosok, már a repülő leszállása előtt látszott. Hatalmas, medencével felszerelt paloták sorakoztak egymás mellett, és nyoma sem volt a dél-amerikai repülőterek környékére jellemző lepukkantságnak. Medellín nemzetközi reptere jó messze van magától a várostól, ám a közel egyórás buszúton sem sikerült nyomornak vagy rendezetlenségnek még a szagával sem találkozni. Egyértelműen ez tűnt a kontinens általam látott leggazdagabb darabjának, és bár később persze kiderült, hogy Medellínben is van szegénység. a város általános jómódja szinte mindenhol szembetűnő volt.
2012. június 12.
Ha a Karib-tenger isten kalapja, akkor a közmegegyezés szerint Cartagena a bokréta rajta. Ha azonban Kolumbia az isten kalapja, és az ország karib partvidéke a bokréta, ahogy azt a kolumbiaiak gondolják, akkor Cartagenát már a helyiek sem tudnák hová fokozni. Pedig ez egy olyan ország, ahol a spanyolt úgy beszélik, hogy a "most" (ahora) kifejezést nemcsak simán mostocskának (ahorita) becézik, mint a fél kontinensen, hanem egyenesen mostocskácskának (ahoricita). Remélem még mindenki tud követni.Cartagena teljes, ma már senki által nem használt neve Cartagena de Indias, amire azért volt szükség, hogy meg lehessen különböztetni a névadó, spanyol településtől. Amit viszont Karthágóról, minden kereskedővárosok ősanyjáról neveztek el, ami szerencsés egybeesés, hiszen a kolumbiai Cartagenát is a vállalkozó szellem tette naggyá.Ennek a Cartagenának a hírneve abból fakad, hogy évszázadokon át ez volt a világ egyik legszebb szegletének de facto fővárosa. A spanyol gyarmatbirodalomban összelopkodott (na jó, később inkább megtermelt) javak a Karib-tenger kikötőiből indultak Európa felé, és ezek a kikötők közt nem nagyon volt jelentősebb a ma Északnyugat-Kolumbiában található városnál. Cartagenában hegyekben állt a pénz, nem véletlenül támadta meg a kor minden valamire való kalóza, Sir Francis Drake-ig bezárólag. Cartagena nagy szerencséjére porig rombolni senkinek nem sikerült a várost – pedig erre is voltak bőven jelentkezők – így ma már özönlhetnek a turisták.
2012. június 6.
Szórakoztató volt megismerni a Karib-tenger kolumbiai részének legfurább szegletét, viszont bűn lett volna kihagyni a képeslapoknak jobban megfelelő partszakaszokat. Éveken át hitegettem magam azzal, hogy erkölcsileg és intellektuálisan magasan felette állok olyan alantas szórakozásoknak, mint a tengerparton heverészés, mára viszont kénytelen voltam beismerni, hogy ugyan már. Bárhol, bármennyi ideig tudok henyélni, és ha a környéken van pálmafa, hullám és homok, még bűntudatom sincs.Hogy minél jobban megismerjem a Karibot, mindkét közhelyet, a Népszerű Üdülőhelyet és a Paradicsomi Búvóhelyet is meglátogattam. Mindkettőből elég komoly a kínálat Kolumbiában, az előbbi kategóriában mégis könnyebb volt választani, mivel a Tayrona Nemzeti Park magasan kiemelkedik a mezőnyből. Minden kolumbiai minden útjába kerülő külföldit megkérdez arról, hogy járt-e már ott, ha esetleg nem, akkor melegen ajánlja, és minden útikönyv hosszasan zengi ennek a partszakasznak a dicsőségét. Igyekeztem előzetesen nem túlságosan belelkesedni, mert mindig az ilyen helyeken lehet a legnagyobbat csalódni.
2012. június 2.
Ha van a világnak tengere, amelynek már a nevétől is pálmafák közé kötve lengedező függőágyban érzi magát az ember, kókuszdióban felszolgált koktélok és az ezeket szervírozó nők társaságában, az mindenképpen a Karib-. A Quito-Bogotá buszmaraton után pedig már csak egy rövid repülőútra volt szükség ahhoz, hogy végre ott álljak Dél-Amerika harmadik tengerének partján. Valamint egy rövidebb és egy hosszabb autóútra, négy és fél órára egy kisteherautó platóján, és még ezek után sem látszott semmi a vízből, mert már tök sötét volt.Másnap reggel viszont világos volt, hogy a Karib partvidéknek pont ez a darabja semmiben sem felel meg a világnak erről a feléről szóló sztereotípiáknak. Amit persze előre tudtam, hiszen eleve ezért jöttem ide, de még így is meglepő volt, hogy a La Guajira félsziget mennyire furcsa és különleges szeglete a kontinensnek. A Kolumbia jobb felső sarkában található kinövés Dél-Amerika legészakibb pontja, ami kicsit úgy hangzik, mint a világ legmagasabb törpéje, ám talán éppen ezért olyan izgalmas hely.
2012. május 31.
- Ecuadorban naponta átlagosan 65 dollárt költöttem, ám a Galápagos-szigetek nagyobbik része nem az én zsebemet terhelte. De még így is költöttem búvárkodásra, belső repülőjáratra, sőt, még egy farmernadrágra is. Ezek nélkül könnyebben bizonyíthattam volna, hogy Ecuador Dél-Amerika egyik legolcsóbb országa, Paraguayt és Bolíviát lehet csak kevesebből megoldani. - Nagyon szívesen megnéznék valamilyen statisztikát a világ legnagyobb pattogatottkukorica-fogyasztóiról, mert az az érzésem, hogy az ecuadoriak nyernének. Nem csak snackként fogyasztják, hanem szinte minden éttermi étkezés részeként is. A minimum, hogy kenyér helyett ezt – és estleg még banánchipszet – raknak ki az asztalra, de sokszor ez a köret is. - Hiába Quito a főváros, több mint kétmillió lakosával Guayaquil a népesebb. Az előbbi 2800 méter magasan van fenn az Andokban, az utóbbi lent a meleg tengerparton. A rivalizálás a két város és vonzáskörzete közt természetesen kiélezett, és az élet minden területére kiterjed. A kedvencem az a quayaquili férfi volt, aki szinte felháborodva mondta, hogy "a hegyekben a nőknek nincs is segge".
2012. május 21.
Másfél ecuadori hónap után viszonylag gyorsan kellett eljutnom a dzsungelből Kolumbia fővárosába. A földön-vízen-levegőben vezető utat külön kényelmetlenné tette, hogy még nem nagyon olvastam olyan ijesztő dolgokat tömegközlekedésről, mint amik Dél-Kolumbiáról keringenek. A legrémisztőbb sztori arról szólt, hogy a kisbuszt fényes nappal megállító banditák bent a járműben kezdtek el lövöldözni. Gondolkodtam a repülésen is, de elég volt egy pillantást vetni a Quito-Bogotá jegyárakra ahhoz, hogy ezt gyorsan el is vessem. Négy és fél nap alatt küzdöttem le a távot, de ha nem kell Quitóban vásárolnom, lehetett volna gyorsabban is. Ez itt az út közben írt naplóm. 248. nap, 12.05.14, Blue House, Quito Megint nem mentünk hajnalban motorcsónakázni. Amikor ötkor felébredtem a vekkerre, nem esett az eső, de gondoltam megvárom, van-e mozgás a többi kunyhóban, és azzal a mozdulattal ki is nyomtam a mobilt. Aztán fél óra múlva arra ébredtem, hogy ha nem is szakad, de esik, úgyhogy aludtam tovább nyolcig. Megreggeliztem, lezuhanyoztam, összepakoltam, elbúcsúztam az argentinoktól és a németektől, majd elindultam a csónakkal Jaiméval, és jött velünk a szakács Raúl is, aki kapott pár szabadnapot Lago Agrióban. Még mielőtt kikanyarodtunk az Aguaricóra, mellénk jött egy másik csónak, amelyből átszállt egy indián asszony két gyerekkel, akik közül a kisebbet vitte orvoshoz. Miközben megálltunk pár percre Jaime házánál, Raúl felvilágosította a nőt, hogy "ilyen" bajokkal jobb sámánhoz vinni a gyereket, mint orvoshoz, mert az sokszor csak megöli. És hogy mindenképpen tegyen egy piros karkötőt a gyerekre, mert az tuti meggyógyítja. Nagyon reméltem, hogy nem fog esni, de persze kétszer is rákezdett. Szerencsére nem annyira brutálisan, mint tegnap, és most kértem is előre egy nagy műanyag ponchót még a szálláson, úgyhogy kuksolhattam az alatt.
2012. május 19.
Rossz hír ez szegény Andoknak, de nem a több ezer kilométer hosszú hegylánc Dél-Amerika emblematikus tájegysége, hanem Amazónia dzsungele. Nyolc hónap után már éppen ideje volt közelebbről is megnézni. Már említettem, hogy életem minden eddigi dzsungelkalandja csalódás volt, így nagyon bíztam benne, hogy legalább Minden Őserdők Öreganyja képes lesz lenyűgözni.Bolíviában és Peruban is kihagytam Amazónia oda eső darabjait, Ecuadorban viszont már nem volt szívem ehhez. Rövid gondolkodás után az ország két legjobb, egyaránt északkeleten fekvő természetvédelmi területe közül a megfizethetőbbet, a Cuyabenót választottam. Ezzel pedig egyúttal azt is el kellett döntenem, hogy a park melyik szálláshelyén óhajtok négy éjszakát eltölteni.
2012. május 15.
Remélem az áldott jó olvasók még nem unják – én a 150 megválaszolt kérdés végét kicsit azért már igen. Mindenesetre igyekeztem állni a sarat, úgyhogy itt az utolsó kör olvasói kérdés. Természetesen a továbbiakban is igyekszem minden értelmes és hülye kérdésre válaszolni, csak inkább privát mailben. A cím itt van jobbra. Mi a legfontosabb dolog számodra, amit tanultál az utazásaid során? Inkább életigazságra, belső felismerésre gondolok, nem mondjuk gyöngyfűzésre vagy lópatkolásra - persze ha neked az, akkor annak a válasznak is örülök. Hát azért töltöttem én hónapokat gyöngysorok készítésével egy kovácsműhelyben, hogy aztán ne érdekeljen senkit a tudományom??? Sajnos igazán nagy felfedezésről nem tudok beszámolni. Persze, a világról csomót tanultam, de személyes megvilágosodásra nem került sor. Ha mindenképpen kell mondanom valamit, akkor talán az lenne hogy az emberek mennyire hasonlóak mindenhol a világon. Ja, és hogy a magyar mentalitás, a hozzáállás mindenhez és főleg egymáshoz, egyszerűen elviselhetetlen és elfogadhatatlan.
2012. május 9.
Kiváncsi emberként mindenképpen szerettem volna kipróbálni ezen az úton az ayahuascát. Sajnos azok az utazók, akikkel az utóbbi hónapokban összefutottam, és korábban megmerítkeztek a dzsungelpszichedéliában, nem igazán voltak segítőkészek. Pontosabban a litván pár megsértődött, amikor közbevetettem, hogy én a hülye hókuszpókuszokban nem hiszek, míg a nagyon furcsa amerikai nő azzal kezdte, hogy neki egyébként is szoktak víziói lenni, így én nem erőltettem tovább a kérdezősködést. Nem maradt más választásom, mint egyedül a dolgok végére járni, bár eleve sejtettem, hogy ez nem pont az a téma, aminek világos és könnyen elérhető vége van. Aki ayahuascázni szeretne, annak először is egy szakértő sámánt kell felhajtania. Én a még az ecuadori Andokban található Bañosban álltam neki a keresésnek-szervezésnek, de itt csak több száz szállodát, éttermet és extrémsport-irodát találtam, valamint egy svájci kézben lévő bisztrót. A következő megálló a hegyek és a dzsungel találkozásánál fekvő Tena volt, ahol szintén van egy svájciak által üzemeltetett kávézó, viszont itt működik egy falusi turizmussal, a környékbeli indián települések és az irántuk érdeklődő turisták összekapcsolásával foglalkozó iroda is. Ide sétáltam be érdeklődni valamelyik falu felkereséséről, és bár csak félve vetettem fel, hogy szívesen találkoznék egy sámánnal is, az energikus szervező fiatalember nem jött zavarba, hanem lelkesen mondta, hogy akkor oda küld, ahol kettő is van.
2012. május 7.
Engem is meglepett az utóbbi napokban beérkező kérdések özöne, de ez most már tényleg az utolsó előtti rész. Aki pont most érzi, hogy még nagyon szeretne megtudakolni valamit, küldje csak bátran gondját-baját az itt jobbra található emailcímre, és a következő körben megkapja a választ.Milyen nemzetiségűekkel szerettél együtt utazni? Kajálni? Kocsit bérelni?Nem tudnék egyetlen nemzetet kiemelni, inkább úgy mondanám, hogy azzal könnyű, aki nagyjából ott tart az életben, ahol én, és valamennyire közös a kulturális hátterünk is. Bár persze ez sem egészen igaz, hiszen szórakoztam már jól 18 éves ausztrál tinédzserekkel és svájci kiscsajjal is. De általában azért a 25-40 közötti, értelmes, nem életében először utazó európaiakkal és észak-amerikaiakkal a legjobb. De nem, ez sem egészen igaz, mert például december-januárban, amikor sok vakációzó dél-amerikai egyetemistával lehetett összefutni, köztük is csomó jó fejjel találkoztam. A kelet-európaiakkal is jó szokott lenni, mert aki onnét ide eljut, az valószínűleg azért elvégzett egy egyetemet ahhoz, hogy elég pénzt tudjon keresni az utazása finanszírozásához. És mindig élvezem, amikor korombeli barcelonaiakkal találkozom, mert velük számtalan közös élményem van gyerekkoromból. Ja, és még jó fej franciákkal is találkoztam.
2012. május 4.
Két igazán nehéz időszaka van a hosszú távú utazásnak. Amikor valami Nagy Dolgot vár az ember, és amikor a Nagy Dolog után ismét új kalandokat kell keresnie. A Galápagos-szigeteket megelőző napokban már csak céltalanul tengtem-lengtem, és vártam a pillanatot, amikor végre pörölycápával pókerező óriásteknőst látok. De akkor legalább volt mire várni. Este nyolckor, szakadó esőben, Cuencában sétálva viszont nem egészen tudtam, hogy mi az istent keresek itt. Másnap reggel, amikor a szobám felett pontosan reggel nyolckor beindítottak egy légkalapácsot, még kevésbé. Szerencsére néhány nap alatt sikerült megtalálni mind az utazás, mind az életem értelmét. Nyilván én sem voltam a megfelelő passzban, de a szakirodalom által Ecuador legvarázslatosabb városának beharangozott Cuenca akkor sem nyűgözött volna le, ha nem közvetlenül az Édenkert után érkezem ide. Ádám és Éva is kicsit céltalanul kóbóroltak a maguk kiűzetése után, és új lakhelyük egyetlen barokk temploma vagy népies szuvenírárusa sem volt képes meglágyítani honvággyal teli szívüket. Nekem viszont lelkiállapotomtól függetlenül sem igazán tetszett Cuenca. Sőt, nagyon úgy tűnt, hogy valójában csak egyetlen nép alél el a szűk, esetenként még egzotikus macskakövekkel borított utcáktól, az évszázados épületektől és a vackot áruló szakadt boltoktól. Aamelyik ilyet otthon nem lát: az amerikai.
2012. április 30.
Itt az okos, hülye, érdekes és unalmas olvasói kérdések második adagja, és természetesen az okos, hülye, érdekes és unalmas válaszok sem maradnak el. Legalább még egy kör lesz ilyenekből, úgyhogy nyugodtan lehet tovább kiváncsiskodni a jobbra található emailcímen.Hogy látod, milyen gyakran fogsz belevágni a következő évtizedekben hasonló kalandokba?Nem fogok a következő évtizedekben belevágni hasonló kalandokba. Kevés jobb dolog van az életben, mint az utazás, de az is elég szomorú, ha nincs más az ember életében. Gyakran futok össze 40-50 éves férfiakkal, akiknek láthatóan ez az egyetlen örömük az életben, és én semmiképpen sem szeretnék közéjük tartozni. Viszont borzasztóan jófejnek tartom azokat a fiatal nyugdíjas párokat, akik egyből lelépnek valami egzotikus vidékre, amint nem kell már a gyerekeikről gondoskodni. Remélem ezt egyszer én is megcsinálhatom majd.
2012. április 26.
Először is köszönöm mindenkinek a vallató emaileket. Sok közülük szórakoztatott, néhány pedig olyan szempontból kérdezett rá mindenfélére, amire én magamtól korábban nem is gondoltam. Néhány kérdésre viszont nem válaszoltam. Először is mert sok volt az ismétlődés. Azt például, hogy mikor megyek haza, vagy tízen megkérdezték, és azt hiszem elég ezekből egyre reagálni. Másodszor is mert sajnálatosan sok, felületes blogolvasásból fakadó kérdés érkezett. Főleg a "honnét van neked erre pénzed", és a "mit cipelsz magaddal" témakörökben. Ajánlom a blog fejlécéből elérhető FAQ és Cucc oldalak áttanulmányozását. Harmadszor pedig néhány olyan dologra sem válaszoltam, amik a következő hónapokra tervezett blogpostok tartalmát érintették. Ha valaki nagyon úgy érzi, hogy igazságtalanul nem válaszoltam egyébként érdekes kérdésére, legyen szíves, és küldje el megint. Még az is lehet, hogy valami felett átsiklottam. Ja, és ha ezek a válaszok valakiben újabb kérdéseket szülnének, az se habozzon írni, néhány napon belül legalább még egy ilyen válaszözönt fogok itt publikálni.
2012. április 25.
Kevés hely van a világon, amelynek meglátogatását több bürokratikus akadály nehezíti, mint a Galápagos-szigetekét. Az ecuadori szárazföldről bárki iderepülhet, itt viszont nagyjából véget is ér a szabadság. És mivel szigetekről van szó, amelyek 97 százaléka védett terület, a Nemzeti Park őrei könnyen be tudják tartatni a dicséretesen szigorú szabályokat. Van sziget, amelyre csak tudományos kutatási engedéllyel lehet lépni, és olyan is, amelyet ugyan megközelíthetnek a turisták, de a lábukat már nem tehetik ki rá. Nemcsak arról van szó, hogy a természetvédők nem bíznak a látogatókban, hanem a potenciális turisták által akaratlanul is behurcolt, nem őshonos élőlényektől jobb félni, mint aztán megijedni, és tanácstalanul nézni a pusztítást.Ahogy arról az előző bejegyzésben már szó volt, a Galápagos alapvetően annak köszönheti megőrzött paradicsomiságát, hogy az ember egészen a 20. század legelejéig nem tudta itt stabilan megvetni a lábát. Viszont így is volt ideje a korábban a szigeteken ismeretlen futónövényektől kezdve a kutyákig számtalan olyan organizmust betelepítenie, amelyek ellen az őslakos élőlények nem tudtak védekezni. Ma a Nemzeti Park energiájának és pénzének jelentős hányadát kecske- és gyümölcslégy-irtásra fordítja, így érthető, hogy nincs kedvük újabb frontokat nyitni.
2012. április 21.
Elég Dél-Amerika térképére egyetlen pillantást vetni ahhoz, hogy az ember egyből lássa: Észak-Peru után nem feltétlenül a Galápagos-szigeteknek kell következnie. Én egy guayaquili átszállással mégis a perui Chiclayóból egyenesen Quitóba buszoztam, hogy elérjem a Galápagosra induló repülőmet. Valamint hogy találkozzak rég nem látott családommal, akik itt látogattak meg, ráadásul olyan nagyvonalúak voltak, hogy a közös nyaralás anyagi vonzatait is átvállalták. Különösen szép megnyilvánulása a szülői szeretetnek ez egy olyan helyen, ahol egy nap búvárkodás 220 dollárba is kerülhet, ami nagyjából világrekord.Becsületemre legyen mondva, hogy a Galápagosra mindenképpen eljöttem volna, legfeljebb kevesebbet búvárkodom. Már az út tervezési fázisában is világos volt, hogy a Dél-Amerikából tehető három drága kirándulás, ez, a Húsvét-sziget és az Antarktisz közül, ha csak egyet választhatok, akkor a Galápagosra fizetek be. Így utólag, miután engem is meglepve mind a három összejött, még mindig ugyanezt gondolom. Az Antarktiszra vezető, oda-vissza összesen négynapos hajóút sokak gyomrát megfekszi, a Húsvét-sziget különleges hangulata pedig talán nem mindenkit fogna meg úgy, ahogy engem fogott. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Galápagos mindenkinek pont ugyanakkora élmény lenne, mint amekkora nekem volt.
2012. április 17.
A 2011 szeptemberi indulás előtt egyértelmű volt, hogy e blog igényei miatt muszáj lesz egy laptopot is keresztülhurcolnom Latin-Amerikán. Okostelefont nem lett volna kötelező, de utólag áldom a pillanatot, amikor egy 4-es iPhone beszerzése mellett döntöttem. Nem vagyok elkötelezett rajongója az Apple-nek, biztos vagyok benne, hogy más márkák hasonló termékeivel is ugyanilyen boldog lennék, de mivel pont ez van nálam, most ezt fogom magasztalni. A telefonban egyébként nincs SIM-kártya, így pont telefonként soha nem használom. Viszont jó ötlet volt még indulás előtt egy Gumdrop márkájú, kétrétegű tokot is beszerezni a telefonhoz. Meg sem kottyan neki, amikor a hajnali buszhoz indulva leverem az éjjeliszekrényről, bár igaz, hogy egy vízhatlan tok még jobb lenne. Azzal nem kellett volna egy szerencsétlen fürdőszobai baleset után Santiago de Chilében kicseréltetnem az iPhone kameráját.Az okostelefon előzetes beszerzése azért nem véletlen volt. Nem vagyok nagy fotós – erre gondolom a Panamericana közepesen éles szemű olvasói is már rég rájöttek –, de valamennyit mindenképpen szerettem volna fényképezni. Mivel nem volt működő digitális kamerám, konzultáltam két profi fotóssal is, akik mindketten ugyanazt mondták: amit én tudok, arra bőven elég egy iPhone, csak töltsek le rá valami normális fotóappot. Hiába drágább ez jóval, mint egy egyszerű digitális fényképezőgép, azt tippeltem, hogy a nyújtott extrák miatt kifizetődő lesz a befektetés. És tényleg az is lett.
2012. április 14.
- Peruban 38 nap alatt átlagosan 58 dollárt költöttem, ami azt jelenti, hogy Paraguay után ezt a latin-amerikai országot oldottam meg a legolcsóbban. Szemben Bolíviával, itt a Nazca-vonalak berepülésén kívül semmilyen luxusköltségem nem volt, és hiába tettem meg mindent a legjobb éttermek felkutatásáért, ennél több pénzt sehogy sem sikerült elverni. - A nagyjából harmincmilliós Peruban körülbelül kilencmillióan élnek Limában. Ahogy a főváros szélén a sivatag dombjaira felkúszó putrikat néztem, néhány évtizeden belül az ország fele itt fog élni. - Amióta olvastam Mario Vargas Llosa, a Nobel-díjas perui író munkásságához képest kifejezetten komor könyvét, a Város és a kutyákat, nagyon érdekelt, hogy tényleg léteznek-e a homlokukat borotváló indiánok. A nagyjából a perui Iskola a határonnak megfelelő műben az egyik indián származású kadétnak ugyanis annyira összenőtt a haja és a szemöldöke, hogy a csúfolás elkerüléséért rendszeresen borotválta a homlokát. Bárhogy figyeltem a buszon mellettem ülőket, szőrös homloknak sehol sem láttam nyomát, így kénytelen vagyok arra gondolni, hogy Vargas Llosa egyszerűen kitalálta az egészet.
2012. április 4.
"Második vagy harmadik most a Barcelona a spanyol bajnokágban?" – kérdezte a limai taxis, akinek nem volt kedvem elmagyarázni, hol van Magyarország, ezért inkább katalánnak hazudtam magam. Meglepődve felvilágosítottam, hogy második. Egy Buenos Aires-i taxisofőr nemcsak azt tudta volna, hányadik a Barça, hanem az utóbbi tíz meccs eredményét is, valamint kiforrott és értelmes véleménye lett volna arról, hogy miért Sergio Busquets a csapat legfontosabb játékosa. Szerencsére a taxis nem forszírozta tovább a focit, és témát váltott. "Miket ettél eddig Peruban? De ne a cevichét mondd, mert az alap!" Valami olyasmit válaszoltam, hogy én nagyon szeretem a hasam, és igyekszem szisztematikusan végigenni a messze földön híres perui gasztronómia minden kacifántját. Még negyven percünk volt az úticélig, ezt a sofőr megszakítás nélkül végigbeszélte, részletesen végigelemezve a perui regionális specialitásokat, konkrét recepteket, és az ország leghíresebb szakácsait. Komoly kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy baszk kisvárosokat leszámítva bárhol léteznének gasztronómiailag ennyire felkészült taxisok. És azzal kapcsolatban is, hogy a világon még sok olyan konyhaőrült nemzet lenne, mint a perui. Biztos van, aki az előző bekezdést olvasva azt hitte, hogy a "messze földön híres perui gasztronómia" valamiféle gúnyos megjegyzés. Egyáltalán nem erről van szó: a perui konyha tényleg világhíres. Aki követi a globális kulinária rezdüléseit, az pontosan tudja, hogy néhány éve, mielőtt mindent elsöpörtek volna a skandinávok és a tőzegmohán átpréselt rénszarvas-vastagbél, Peru volt a sztár. De annyira, hogy még Budapestre is jutott belőle. A Nobut japán étteremként szokás számon tartani, pedig sokkal precízebb lenne a perui-japán meghatározás.
2012. április 2.
Amióta január elején elhagytam Santiago de Chilét, ugyanazt látom a tengerparton: az Andok és a Csendes-óceán közti keskeny, sivatagos sávot. Voltak érdekesebb szakaszok, mint Chile északi része vagy a Nazca-vonalak, de a kopár semmit azért meg lehet unni. Pláne, ha tele van eldobált, soha le nem bomló nejlonzacskókkal és sörösdobozokkal. Peru északi partvidéke, az utolsó szakasz a trópus előtt, szerencsére az egész, több ezer kilométer hosszú sivatag legérdekesebb darabja.A sivatagba elég kirándulni, aludni és enni jobb helyeken is lehet. Én először Trujillóban, Peru Arequipa mellett legszebb és leghangulatosabb városában álltam meg. Arequipa fent az Andokban szürke és szigorú, tele templomokkal, kolostorokkal és szürke esővel. Trujillo ennek pont az ellentettje. Itt is úgy áll a belváros, ahogy annak idején a gyarmatosító spanyolok felépítették, a klíma viszont a jelek szerint még a legvéreskezűbb inkvizítorra is pozitívan hatott.
2012. március 27.
"Azért ezek itt elég hülyék voltak" - Vezetőm Sinesio, miután másfél óra sárdagasztás után felértünk a Chachapoyas-kultúra egyik, 3600 méteren található településének maradványaihoz.A történelem egyik nagy rejtélye, hogy miért választottak komplett népek otthonként ilyesmire teljesen alkalmatlan vidékeket. Miért nem jutott eszükbe az eszkimóknak, hogy egy kicsit délebbre kevésbé fáznának? A tuaregeknek, hogy máshol több a víz és kevesebb a homok? A magyaroknak, hogy csak minimálisan arrébb kellene hont foglalni, és mindjárt mienk lehetne a dalmát tengerpart? Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy mert az ember képes mindent megszokni, és egyébként is meg kellett volna küzdeni a szerencsésebb tájakon élő népekkel. Nem érte volna meg eszkimóként legalább egyszer nekifutni egy háborúnak, csak ne kelljen azon a télen is a sötétben fagyoskodva fókazsírt szopogatni? Amivel el is jutottunk a chachapoyas kultúráig. Elöljáróban csak annyit, hogy ennek a bekezdésnek majdnem a "Sár" címet adtam.Észak-Peruban találkozik Dél-Amerika két legmeghatározóbb tájegysége, Amazónia zöldje és az Andok hegylánca. Ezt a találkozást pedig nem úgy kell elképzelni, hogy van egy határvonal, amitől jobbra őserdő, balra pedig magas bércek vannak. Létezik ugyanis egy átmeneti zóna, amely természetesen nem a jó, hanem a gyilkos tulajdonságait egyesíti a két ökoszisztémának. Így nem kellemes melegben lehet sétálni a havas csúcsokon, hanem négykézláb csúszni-mászni egy vádliig érő sárral borított, hatvan fokos emelkedőn. Ilyen körülményeket Ruandától Pápua Új-Guineáig máshol is lehet találni a világon, Dél-Amerika ezen szeglete azonban különleges, mivel csak itt sikerült fejlett civilizációnak is kivirágoznia a pokoli körülmények közt.
2012. március 21.
Hiába ez a világ egyik legelszigeteltebb pontja, a Húsvét-sziget nem ezért híres elsősorban. Hanem mert áll itt néhány hatalmas, ám elég primitív kőarc, amelyekről nem tudni pontosan, hogy kik, mikor, hogyan és miért faragták ki és állították fel. Illetve az utóbbit tudjuk: a szigeten ma álló összes moai-t az utóbbi néhány évtized restaurátorai állították vissza egykori helyükre, ahonnét maguk a bennszülött szigetlakók döntötték ezeket le. Az hagyján, hogy a Húsvét-sziget milyen elszigetelt, ennél sokkal zavarbaejtőbb, hogy ezen a 165 négyzetkilométeren mennyi, minden bizonnyal örökre kibogozatlanul maradó furcsaság történt. A kuszaságot pedig csak tetézi, hogy a sziget mai lakosai nagy lelkesedéssel próbálnak feltámasztani egy olyan kultúrát, amiről sem ők, sem más nem tudja, hogy pontosan milyen volt. A Húsvét-sziget történelmével kapcsolatban nagyon kevés dolog biztos, abban azonban mindenki egyetért, hogy először nyugat, azaz Polinézia felől népesítették be. Ezt még azok sem vitatják, akik szerint volt kölcsönhatás a sziget és a dél-amerikai civilizációk közt, az inkák ide jártak nyaralni, vagy a rapanuik ugrottak át a kontinensre krumplit vásárolni. Hogy mikor érkeztek a polinézek, abban már nincs egyetértés, 400 és 1200 között sok tudományos sacc létezik. A Húsvét-sziget egyébként is tele van hihetetlen dolgokkal, ennél a honfoglalásnál viszont semmi sem hihetetlenebb.
2012. március 16.
Ugyan ez a blog nevében is elkötelezett Amerika mellett, néhány hónapja volt már egy kirándulás egy másik kontinensre. Mivel azonban az Antarktiszon a pingvinek és a gleccserek nem alkotnak civilizációt, az utóbbi fél évben végig latinok közt voltam. Egy csodálatos márciusi hét erejéig viszont tényleg kiléptem a spanyol-indián-néger-mesztic-keresztény-babonás kultúrkörből, és ellátogattam Polinéziába. Azt említenem sem kell, hogy milyen régi és milyen szenvedélyes álom volt eljutni a Húsvét-szigetre, hiszen akinek vannak álmai, az nyilván ugyanígy van ezzel.Annak ellenére, hogy földrajzilag és kulturálisan is Polinéziához tartozik, közigazgatásilag a Húsvét-sziget Chile része. Nagyjából úgy, mint a spanyol fennhatóság alatt működő Kanári-szigetek, amelyek valójában Afrikához tartoznak, és az ott tobzódó, sörből és napozásból álló német-angol kultúrát is nehéz lenne európainak nevezni. A Húsvét-sziget esetében azonban a bármihez, bármilyen értelemben tartozás csak igen laza kapcsolatot jelenthet, hiszen a sziget mindentől, minden értelemben nagyon távol van.
2012. március 10.
Pontosan fél éve érkeztem meg Buenos Airesbe. Hat hónapja, egy tíznapos rokoni látogatást leszámítva, magányosan utazom Dél-Amerikában. Nem először utazom ilyen sok ideig egy távoli kontinensen, egyedül viszont igen, így az élmény teljesen új. És alapvetően más, mint amire számítottam.Ez a bejegyzés olyan szempontból mindenképpen felesleges, hogy aki nagy utazást tervez, úgysem fogja kidobni élete párját, csak mert inkább egyedül szeretne nekivágni a világnak. És fordítva, az sem fog magának társat beszerezni, aki egyedül van, viszont inkább párosban fedezné fel az ismeretlent. Sőt, úgyis olyan kevés magyar utazik, hogy ennek a bejegyzésnek eleve nincs értelme, de ebbe már végképp ne menjünk bele. Inkább maradjunk abban, hogy mivel abban a viszonylag különleges pozícióban vagyok, hogy az egzotikus utazás szóló és és vegyespáros módját is próbáltam már, van elég tapasztalatom ahhoz, hogy összehasonlítsak, elemezzek és ítéletet mondjak.
2012. március 8.
Civilizált embernek legyen kedvenc könyve, kedvenc lemeze, kedvenc étterme, kedvenc városa, kedvenc focicsapata és kedvenc múzeuma. 1998-ban már voltam egyszer a limai Museo Larcóban, és most ismét arrafelé tartva a taxiban szinte izgatottan vártam, hogy vajon relatíve felnőtt fejjel is olyan lesz-e, mint amilyenre emlékeztem: a világ legjobb múzeuma. Szerencsére a helyzet azóta csak javult.Ez a blog eddig nem nagyon ment bele az ősi latin-amerikai kultúrák tárgyalásába, most mindenesetre egy kicsit muszáj lesz. A laikus európai az inkákon, illetve Közép-Amerika esetében a majákon és az aztékokon kívül nem sokat tud arról, hogy pontosan mi folyt itt Kolombusz érkezése előtt, pedig az említett három birodalom csak a piramis csúcsa volt, hogy béna, ám kifejezetten adekvát hasonlattal éljek.
2012. március 3.
Időnként kirakok a blogra néhány darabot a saját használatra írt naplómból is. Következzen most három részlet, amely a dél-amerikai tömegközlekedés örömeire, bánataira, kényelmetlenségeire, kényelmetlenségeire és kényelmetlenségeire koncentrál.109. nap, 11.12.27, Santiago Backpackers, SantiagoSikerült fél nyolckor felkelni, de így is egyik kézzel pakoltam, másik kézzel reggeliztem. Ott voltam 8:20 előtt tíz perccel a Puerto Varas-i Pullman megállójánál, de persze a busz késett egy kicsit. Szerencsémre nem ült mellettem senki, úgyhogy kábé fél tizenkettőig zavartalnul hallgattam zenét meg szunyókáltam. Utána meg leginkább olvasgattam, és percekre belenéztem mindenféle szar filmekbe.Délután, ahogy szerintem minden kurva hosszú buszútnál leírom, elkezdtek belasssulni a dolgok. Minden kibaszott mezőváros buszpályaudvarán megálltunk, de végülis így legalább tudtam enni egy szendvicset ebédre. Az egyik helyen baszki a busz elindult két perccel azelőtt, ami ki volt rá írva, úgyhogy mutogathattam a sofőrnek, hogy engedjen fel. Újabb idegesítő csípés-kiütéseket vettem észre magamon, most már tuti, hogy AIDS.
2012. február 29.
Ha a világ nevezetes ősi maradványait egytől tízig tartó furcsasági skálán kellene rangsorolni, a Nazca-vonalaknak egyértelműen 10 pont járna, közvetlenül a Pilis szívcsakrája és a boszniai piramisok mellett. Szemben ezzel a két hülyeséggel, a Nazca-vonalak léteznek is. És nemcsak a furcsaságuk miatt érdekesek.Nem az az ember vagyok, aki ősi romok közt botorkálva néha leül egy pillanatra, és hunyorogva, esetleg szemét teljesen lehunyva próbálja elképzelni, milyen lehetett itt régen, amikor a város lakóit még nem vitte el a számukra addig ismeretlen influenza, az utcákat pedig aranylemezek borították. Szeretem tudni, hogy kik voltak az alkotók, mikor alkottak, mire szolgáltak egykor az amorf kőhalmok, és ki tette ezeket a földdel egyenlővé, de ennél többet egyszerűen nem igénylek. Bármennyire forszírozzák az útikönyvek a fantáziáló múltba révedést, én erre soha nem leszek képes, és semmi kedvem sincs hozzá.
2012. február 26.
La Paz után valószínűleg a világ legtöbb nagyvárosa kellemes élményt jelentett volna. Arequipa, Peru második legnépesebb települése, viszont önmagában is nagyon rendben volt. A hatalmas Santiagóhoz és Buenos Aireshez nyilván nem fair hasonlítani, mert azok sokmilliós, kozmopolita metropoliszok, de ezeket leszámítva egyértelműen Arequipa volt az eddigi kedvenc városom Dél-Amerikában. Az ideális, nyolcszázezres latin-amerikai város.Van egy olyan érzésem, hogy sokakban tévképzetek élnek a latin-amerikai nagyvárosokkal kapcsolatban, úgyhogy az ideális modell Arequipán keresztül nézzük meg, mi valójában a helyzet. A gyarmatosító spanyolok által itt alapított városok nem kaotikus zsibvásárok, ahol pucér kisgyerekek fociznak az utca közepén, hanem – legalábbis a belvárosban –, a tudatos várostervezés legszebb példái.
2012. február 22.
A hosszú távú utazás rendesen igénybe veszi a testet és a lelket egyaránt. Ott vannak a végtelen buszutak, a kényelmetlen ágyak, a langyos zuhanyok, a simlis taxisok, a fárasztó útitársak, a lassú internet, a bankautomaták által igazságtalanul felszámolt tranzakcós költségek, valamint az időeltolódás miatt hülye időpontban kezdődő európai focimeccsek. Mivel én még ezeknél a próbatételeknél is keményebb akadály elé akartam magam állítani, úgy döntöttem, megpróbálok megmászni egy 6000 méternél is magasabb hegycsúcsot.A laposka Európából, pláne a tükörsima Magyarországról 6000 méter elérhetetlennek tűnik, valójában azonban legalább két pontja van a világnak, ahol ez a magasság az átlagember számára is elérhető. Az egyik természetesen a világ legmagasabb hegyeinek otthont adó Himalája, a másik viszont az Andok bolíviai és perui szakasza. Errefelé 4000 méter felett még bőven van élet, ami a helyieknek lehet, hogy nem olyan nagy élmény, a potenciális hegymászóknak viszont igazi áldás. Így ugyanis nem kényelmetlen sátrakban kell eltölteni a magas bércek meghódításához szükséges akklimatizációs időt, hanem többé-kevésbé kulturált nagyvárosok szálláshelyein és éttermeiben.
2012. február 20.
- Bolíviában 28 nap alatt átlagosan 59 dollárt költöttem. Ha nem fizetek ki két belső repjegyet és pár drága programot, a feléből is megoldhattam volna.- Bolívia hivatalos államformája 2009 óta Estado Plurinacional de Bolivia, azaz Bolíviai Többnemzetiségű Állam.- Bolíviában zárjegyes a Red Bull. Ilyennel még soha, sehol nem találkoztam.- A bolíviai talán a legkönnyebben érthető spanyol dialektus. Nem véletlen, hogy sok külföldi itt áll neki a nyelvtanulásnak, ami Chilében nyilván teljesen reménytelen vállalkozás lenne. Külön érdekes, hogy a bolíviai spanyol valamiért leginkább a Katalóniában beszélt spanyolra hasonlít kiejtésileg.
2012. február 15.
Egy szórakozóhely, ahol a hangos zene és az alkohol mellé kokaint is lehet rendelni a pincértől, így leírva a világ legveszélyesebb és leginkább törvényen kívüli pontjának tűnhet. Annak ellenére is, hogy a világnak ma már elég kevés pontja van, ahol aki akar, ne vehetne meg viszonylag egyszerűen és veszélytelenül bármilyen tudatmódosító szert. Bár az üzleti modell Bolíviában sem legális, mégis az ország fővárosában, La Pazban működik a Ruta 36, a világ egyetlen kokainbárja.----Az egzotikus tájak felkeresése és a tudatmódosítás mindig párhuzamos hobbik voltak. A Szent Grált, a mindenféle afrodiziákumokat vagy a Bölcsek Kövét kereső kalandorok is ugyanazt akarták: valami egzotikus szertől teljesen más tudatállapotba kerülni. Amióta pedig az ötvenes-hatvanas években nyugati fiatalok tömege kezdett el egzotikus tájakat felfedezni, az idegen szerek kipróbálása fontos részévé vált a világ megismerésének.Az amerikai beatgeneráció nem véletlenül kedvelte annyira a marihuánamezőiről ismert Marokkót, a hatvanas években kitaposott, nagyjából London és Sydney között húzódó hippiösvény pedig Ázsia összes jelentős drogbázisát érintette. Az afgán heroin, a nepáli hasis vagy az Arany Háromszög minden kincsének kipróbálása ugyanolyan fontos megálló volt, mint a Taj Mahal és Angkor Wat.
2012. február 12.
La Paz nem az a hely, ahol jó lenni. A világ legmagasabban fekvő fővárosa valószínűleg az egyetlen hely a világon, ahol a gazdagok nem a dombon, hanem a völgyben élnek. Nem mintha itt, 3000 méter körül olyan szép lenne az élet, de kétségtelenül nem olyan nyomasztó, mint a 4000 feletti szegénynegyedkben, ahol szinte egyetlen épület sincs befejezve. La Paz népe az általam ismert városok közül messze a legcsúnyább, és az általános rossz hangulatot csak fokozza, hogy ide mintha a latin-amerikai kedvességből is jóval kevesebb jutott volna. Szerencsére a főváros körüli hegyeken és völgyekben bőven van mit csinálni. Lefelé pedig lényegesen könnyebb út vezet, mint a 6000 méter feletti csúcsokra.Lebiciklizni a "Világ Legveszélyesebb Útján" gyakorlatilag kötelező program Dél-Amerikában. Amióta néhány éve megépült az újabb, La Pazt Bolívia északi, alföldi részével összekötő út, alig néhány autó használja a régi legveszélyesebb utat, ami spanyolul egyszerűen csak Carretera de la Muerte, Halálút néven ismert. Így nem hetente egy gépjárműnyi helyi, hanem csak évente átlagosan egy mountain bike-kal száguldó turista hal meg itt. A 3500 méteres szintkülönbséget 60 kilométer alatt letudó út szinte teljes hosszában az egyik oldalon függőleges sziklafal, a másikon több száz méteres szakadék van, és csak nagyon kevés ponton van olyan hely, ahol két autó is elférhet egymás mellett. A legfelső kanyarokat leszámítva aszfalt természetesen sehol nincs, helyenként pedig hegyomlások teszik még instabilabbá a köves utat.
2012. február 8.
Átutazni Bolíviának azon a részén, ahol magán a bolíviai léten kívül nincs más látnivaló, nagyon szórakoztató volt. Időnként viszont nem árt megnézni valamilyen klasszikus érdekességet, és ehhez Rurrenabaque pont jó célpontnak tűnt. A kisváros ott fekszik, ahol az Andok utolsó, már esőerdővel fedett lankái találkoznak a Dél-Amerika közepét elfoglaló síksággal, így a környéken sok és változatos látnivaló van. Mégis szinte mindenki ugyanazt csinálja itt: vagy a "jungle", vagy a "pampas" nevű néhány napos túrára fizet be.Korábban már a világ több dzsungelje is okozott nekem csalódást. Túl meleg van, túl magas a páratartalom, és annyi a növény, hogy az állatokat hallani lehet, de látni csak a legritkább esetben. Még azokat is, amelyek kiszívják az ember vérét. Így úgy döntöttem, hogy a két túralehetőség közül én maradok a pampánál. Azt hittem, a mindenki által csak Rurrénak nevezett település úgyis olyan turistapokol lesz, ahol nem szívesen tölt el az ember néhány óránál többet. Ez speciel tévedés volt, mert leszámítva, hogy minden helyi idegenvezető tudta legalább az állatok nevét héberül, az éppen éves fiestáját ünneplő település inkább békés bolíviai kisvárosnak tűnt, mint nagyüzemi turistakopasztónak.
2012. február 3.
Amióta elhagytam Paraguayt, nem jártam Latin-Amerikában. Argentínában nem nagyon van olyan, Chilében még kevésbé, és Bolívia felföldi részét is inkább valami egészen más halmazba kellene sorolni. Három hónap civilizált vakáció után már nagyon vágytam egy olyan helyre, ahol a szélső puszta hisztizéssel kiállíttat valakit az ellenfél csapatából, egyetlen quadra négy jó csaj zsúfolódik fel, a főútról pedig El Machetero nevű utca nyílik. Észak-Bolívia megfelelő célpontnak tűnt. Trinidadban a főútról nyíló egyik utcát, mit ad isten, El Macheterónak hívták, így egyből tudtam, hogy itt minden rendben lesz. Repülővel érkeztem ide, mivel már elegem volt a buszozásból, a repülés Bolíviában nem drága mulatság, és egyébként is kedvem volt megnézni Amazóniát felülről, a végtelen zöldben kanyargó folyókkal. Az ég felhős volt, én pedig végigaludtam a Santa Cruzból induló utat, de legalább buszoznom tényleg nem kellett.
2012. január 29.
A legóvatosabb turisták közé tartozom. Maláriagyógyszert szedek. Csak elvétve eszem meg azt a gyümölcsöt, amit nem én mostam meg, és általában is odafigyelek az ételek tisztaságára. Nem megyek dél-amerikai városok veszélyes részeire. Legalábbis nem egyedül, részegen, és az éjszaka közepén, ahogy sokan teszik. Elolvasom az útikönyvek figyelmeztetéseit, és igyekszem is ezeket fejben tartani. Ugyanígy teszek szeretteim féltő tanácsaival. Mivel előzetesen senki nem figyelmeztetett arra, hogy irtózatosan részeg, dinamittal játszadozó bolíviai bányászokkal ne töltsek el néhány órát a föld mélyén, kipróbáltam. A fenti képen látható jellegtelen halmocska valószínűleg az emberiség történetének legfontosabb hegye. Nem itt feneklett meg Noé bárkája, és nem itt éltek a görög istenek, viszont a Potosí melletti Cerro Ricóból kitermelt ezüst nélkül nem úgy alakult volna a világ utóbbi fél évezrede, ahogy.
2012. január 25.
Dél-Amerika, és egyben a világ egyik legelképesztőbb darabja a Bolívia délnyugati csücskében található Salar de Uyuni. A világ legnagyobb sómezőjét nagyon régi álmom volt egyszer élőben is megnézni. Kevés hely volt indulás előtt a kihagyhatatlan célpontokat gyűjtő listán, de az Uyuni ezek közt is a dobogóra tudott kerülni. Így csak attól kellett félnem, hogy a nagyon felfokozott várakozásokat egyszerűen lehetetlen lesz kielégíteni.A Salar de Uyunit a legtöbben ugyanúgy nézik meg. Vagy a chilei San Pedro de Atacamából, vagy a bolíviai Uyuni kisvárosból induló, nagyjából három napos, dzsipes túrák keretében. Az út nagy része 4000 méter feletti sivatag, ahova kell a terepjáró, és egy olyan sofőr, aki el tud igazodni az úttalan utak és halvány keréknyomok közt. Szinte az összes túrát Toyota Land Cruiserekkel bonyolítják, hiszen nincs még egy autó, amely egyszerre lenne ennyire megfizethető és ilyen kemény – nem véletlenül ez a kedvence minden igényes vásárlónak a táliboktól a kelet-afrikai milíciákig. A terepjárókban a sofőrrel négy-hét turista van összezárva három napon át, így elég fontos, hogy mind a helyi vezető, mind az útitársak elviselhetőek legyenek.
2012. január 23.
- Chilében 51 nap alatt átlagosan 91 amerikai dollárt költöttem, ami szépen bizonyítja, hogy ennnél már tényleg csak Brazília lehet drágább Latin-Amerikában. A sokszor nyugat-európai színvonalért gyakran majdnem nyugat-európai árakat kell fizetni. - A chilei vendéglátóipar nagy találmánya a café con piernas. Ez lábas kávézót jelent, és azért hívják így, mert a felszolgálók mind miniruhát viselő nők. A pult pedig direkt magasítva van, hogy minél több látszódjon a lábukból. Ezek az intézmények a nyolcvanas években lettek nagyon népszerűek, ennek köszönhetően pedig egyik café con piernas próbált rálicitálni a másikra olyan trükkökkel, mint például a "happy minute", amikor bezárták az ajtókat, és a pincérnők egy percre félmeztelenre vetkőztek. Egy idő után egyre több café működött bordélyházként is, ami már sok volt a rend őreinek. Ma már csak a miniruhákat és a közszemlére tett lábakat látni, valamint az ezeket bámuló, idősödő nyakkendősöket.
2012. január 19.
A hosszú távú utazás egyik nagy előnye, hogy nyugodtan lehet utálni dolgokat. Népeket, helyeket, országokat, városokat, ételeket. Ha csak két hét van nyaralásra, szörnyű lenne, ha abból tíz nap borzasztó körülmények közt telne. Egy évbe viszon bőven belefér az időnkénti szájhúzás, és engem tulajdonképpen meglepett, hogy négy hónapot kellett utaznom az első igazán elviselhetetlen hely eléréséig. Ez volt San Pedro de Atacama. Nincsnek nekem illúzióim az érintetlen természettel, egzotikus úticélokkal és miegyebekkel kapcsolatban. Nem várom el, hogy Iguazúnál vagy a Machu Picchunál egyedül legyek a látvánnyal. Az viszont igenis istenadta jogom, hogy a világ bármely településének főutcáján úgy gyalogolhassak végig, hogy ne ugorjanak elém folyamatosan mindenféle pincérek csőre töltött étlappal, hátha leszek szíves azt először megtekinteni, majd náluk étkezni. Nekem az ilyesmitől rossz kedvem lesz, először az engem molesztálókat utálom csak, aztán gyors ütemben az egész kócerájt, az emberiséget, és persze a magasságos úristent, aki rám szabadította ezt a csapást.
2012. január 14.
A Kis-Észak után logikusan a Nagy-Észak, a chilei Norte Grande következett. Így hívják a 4000 kilométernél is hosszabb ország legészakibb, körülbelül 1000 kilométeres, és Chile többi részéhez képest relatíve széles darabját, amelynek a tengerparthoz közeli részével kezdtem. Abban az Iquiquében, amely a világ egyik legextrémebb fekvésű települése. Iqiuique ott fekszik, ahol a világ legnagyob víztömege, a Csendes-óceán találkozik a világ legszárazabb vidékével, az Atacama-sivataggal. Iquique azon a nagyon szűk parti sávon épült, ahol a sokszáz méter magas fennsík és az óceán közt van egy kis, életre többé-kevésbé alkalmas sáv. Ráadásul Iquiqét nemcsak a víz és a hegy támadja két oldalról, hanem a város fölé magasodik egy hatalmas homokdűne is, ami fentről pont úgy néz ki, mintha bármikor bekebelezhetne itt mindent.
2012. január 12.
Chiének keleti és nyugati része nincs, mivel pedig délen már elég időt töltöttem, az újévi valparaísói őrület után elindultam észak felé. Santiagotól a perui határig több mint 2000 kilométer a távolság, ami még egy ilyen keskeny országban is hatalmas területet jelent. Egyébként is nagyon hívogatott már Bolívia, így Észak-Chiléből csak két kis darabra futotta. Ezeket igazságosan osztottam el a Norte Chico (Kis-Észak) és a Norte Grande (Nagy-Észak) nevű országrészek közt.A Norte Chico a Santiagótól közvetlenül északra fekvő, keskeny, ám jó hosszú földdarab. Ez még nem sivatag, bár a folyóvölgyektől messze nem sok zöldet látni. Viszont a Csendes-óceán itt már egy fokkal melegebb, mint a fővárostól délre, így a parton egymást követik a nyaralóhelyek, amelyek a januári iskolai szünetben tele is vannak vakációzó chileiekkel. Én az egyik legfelkapottabb és egyben legnagyobb parti várost, La Serenát néztem ki magamnak.
2012. január 8.
A két örök rivális, Argentína és Chile számtalan pályán versenyez egymással. Ezek közül is kiemelkedik az a harc, amelyet a világon a legjobb alapanyagokból, leggyengébben főző nemzetnek járó kupáért folytatnak. Az argentinoknak ott van a világ legjobb marhahúsa, amin kívül semmit nem tudnak a konyhaművészetről, míg a chileieknek hiába áll rendelkezésére a Csendes-óceán délkeleti részének minden herkentyűje, ők direkt nem hajlandóak érdekesen főzni. Hosszas, sokszor önkínzásnak is beillő kutatómunka után most kiosztom a győztesnek járó serleget: a chileinél fakezűbb nép nincs a konyhában.A legtöbbet a chilei konyhaművészetről az mondja el, hogy a leginkább nemzeti ételnek nevezhető fogások gyorséttermi termékek. A gyorséttermi koszt a világon sehol sem az alapanyagok minőségéről vagy a kifinomult konyhai varázslatokról szól, a chilei fast foodhoz képest viszont még Ronald McDonald is maga Ferran Adriá.
2012. január 3.
Ahogy egyszer már említettem, a blog mellettem írok naplót is. Az utóbbit inkább csak magamnak, de időnként kirakok ide belőle egy-egy részletet. Most öt nap jegyzetei következnek. Karácsony, a születésnapom és szilveszter Chile különböző pontjain. A kapcsos zárójelben szereplő magyarázatokat utólag írtam bele, a többi maga a megdöbbentő valóság. Azt hiszem ez az öt nap viszonylag jó képet ad arról, hogy milyen utazni, bár olyan őrültek házát, mint a valparaísói hostelem, én még soha, sehol nem láttam. Mindenesetre van itt turistáskodós, semmittevős, és az élet sűrejében megmerítkező naplórészlet is.Sajnos technikai problémák miatt Valparaísóból nincsenek képeim, de az ottani eseményeket egyébként sem igazán lehetett volna fényképen megjeleníteni.106. nap, 11.12.24, Casa Margouya, Puerto VarasNyolckor felébredtem, kilenckor elintéztem a karácsonyi skype-olást a családdal, aztán tízre lementem az autóbérlőhöz találkozni a franciákkal. Átvettük a kocsit, majd megálltunk buszjegyet venni, de sajnos már nem volt 26-án estére, úgyhogy 27-én reggel megyek, és csak Santiagóig, aztán reménykedhetek, hogy este még át tudjak húzni Valparaísóba. Észrevettem, hogy világít a műszerfalon valmi kis narancssárga jelzés, visszamentünk megkérdezni, de azt mondta a csávó, ez csak azért van, mert valami nem eredeti alkatrészt raktak bele. Úgyhogy mentünk.
2011. december 29.
Az Antarktisz után nem könnyű úticélt találni. Én a Holdon, a Mariana-árkon és a világ legszebb helyén gondolkodtam, és végül az utóbbinál maradtam. A Torres del Paine Nemzeti Park ott volt a közelben, Dél-Chilében, és egyébként is lényegesen olcsóbb a másik két opciónál. Ha pedig már ott jártam, össze is írtam, mit érdemes tudnia annak, aki nekivág a túrának. Ahogy a kép is világosan mutatja, a Torres del Painét a világ legszebb helyének nevezni egyáltalán nem túlzás. Ennek megfelelően egyre népszerűbb is. Szemmel látható volt, hogy a park infrastruktúrája már csak nehezen bírja el az ide érkező tömegeket, és ha hamarosan nem vezetnek be valamilyen létszámkorlátozást, akkor sok el fog veszni a varázsból. Most viszont még, bár találkoztam olyannal, akinek a közeli Fitz Roy jobban tetszett, egyértelmű volt, hogy ez egy egészen különleges hely.