(Az előző rész tartalmából: Főhősünk Dél-Guyana szavannáin megtalálja a világ egyik legjobb helyét, egy hatalmas ranchet. Főhösünk ebben a részben nem fogja még egyszer leírni ki kicsoda és mi micsoda, így mindenképpen érdemes visszaolvasni.)
Nem értem, miért írták azt rólunk, hogy itt lehet guyanai cowboyokkal berúgni - mondta Justin, Dadanawa megbízott főnöke. Vasárnap este volt, szinte minden jelenlévő eléggé be volt rúgva, így csak annyival tudtam vigasztalni vendéglátómat, hogy vasárnap este van, ilyenkor inni teljesen normális dolog. A másnapi munkanapot a ranch dolgozói sörökkel indították, délre pedig néhány dzsointon, valamint fejenként több liter erjesztett erjesztett maniókaleven is túl voltak, amiből nekem két pohár elég volt ahhoz, hogy majdnem elájuljak a napon.
Dadanawa teljes területe ugyan több ezer négyzetkilométer, a ranch magját mégis könnyű egy óra alatt bejárni. Itt áll a főhadiszállásként funkcionáló ház, amelyben számomra átláthatatlan rendetlenség, jaguárbőrök, horgászfelszerelések, fegyverek, konyha, több hálószoba, egy vak kutya, két macska, egy nem vak kutya, a Dél-Amerikáról az utóbbi ötszáz évben írt összes jelentős könyvet tartalmazó könyvtár, több függőágy, valamint a kifogyhatatlan rumkészlet található.
Dadanawa lassan két évszázados történelme során volt idő otthonossá tenni a ranchet, így például van műholdas internet is, és ami talán még ennél is fontosabb, az artézi kútból származó tiszta ivóvíz. A központi épület közelében van a De Freitas-klán háza és egy vendégház, amiben közel két hétig én voltam az egyetlen vendég. Leszámítva a kis raktárhelyiségben és az egyik szekrényben élő denevéreket, a gyíkokat, a skorpiót, amire mezítláb ráléptem, de a háziak nagy meglepetésére nem csípett meg, valamint az oposszum-szerűséget, amely csak időnként neszezett a tetőmön, a rég használaton kívül lévő villanyvezetéket használva a házak és a fák közötti közlekedésre.
Dadanawának egykor volt működő generátora és elektromos áramja, de amikor körülbelül 15 éve elromlott, a helyiek úgy döntöttek, hogy jobb a zaj nélkül. A két mélyhűtőt napelemekből nyert energia működteti, ezen kívül csak néhány neoncső és konnektor működik, ha éppen nem volt túl sok felhő. A ranch és az egész dél-guyanai Rupununi-szavanna egyik legfontosabb alkatrésze pedig a rádió-adóvevő, amelynek segítségével vészhelyzetben segítséget lehet hívni egy mobilhálózat-mentes vidéken.
A vendégházamon túl következtek Dadanawa alkalmazottainak lakóhelyei. Ők többnyire vaquerók, de hogy angol nyelvterületen miért a cowboy szó spanyol megfelelőjét használják, azt nem sikerült kideríteni. Mindenesetre a wapishana indián származású vaquerók feladata minden munka a ranchon, ami elsősorban a több ezer szarvasmarha ellenőrzését és ellátását jelenti. Dél-Guyana szó szerint a vadnyugat, itt a marhalopás még teljesen megszokott dolog, azzal a nehezítéssel, hogy nemcsak a határon átszökdöső brazilok űzik, hanem az errefelé kifejezetten gyakori jaguárok is.
A westernhangulatot az időnként errefelé kitörő aranyláz, valamint az olyan helyiségnevek, mint Sand Creek és Frenchman's Crossing csak erősítik. A vaquerók úgy is öltöznek, ahogy az egy cowboytól elvárható, azzal az apró különbséggel, hogy csak bőr lábszárvédőt hordanak, és a kengyelt meztelen lábujjaikkal szorítják. Én ezzel nem próbálkoztam meg, így is elég nagy élmény volt, amikor kénytelen voltam leugrani a zabláját magáról valahogy leszerelő, és azonnal szabadon vágtatni kezdő lovamról.
Dadanawa központja a ranch kis boltja, ahol tatupáncélok, ocelotprémek és jaguárkoponyák közt lehet beszerezni a dél-guyanai élet olyan alapvető szükségleteit, mint a kockás ing, a sör és a konzerv. A ranch épületei közt mindenféle haszonállatok bóklásznak, de náluk szórakoztatóbbak az utóbbi hatvan év járműiparának romantikusan szétrohadt emlékei, az ősöreg Land Rover-csontvázak, Bedford-kamionmaradványok és Massey Ferguson-traktorroncsok. A Dadanawát tulajdonló részvényesek nem kapkodják el a modernizálást, nagyjából velem együtt érkezett meg a ranch új traktorja, amit 28 év várakozás után sikerült beszerezni.
A vadonatúj John Deere-nek az egész környék nagyon örült, és mivel errefelé kötelesség a hét egyik napján félrerakni a saját munkát és közösen dolgozni, én is elmehettem a traktor első bevetésére. Ez volt a válogatott tudatmódósító-szerekkel induló nap, amelyek közül messze a kari, az erjesztett maniókalé volt a legfontosabb. A Rupununin dolgozóknak a kari ugyanaz, mint a magyar építőmunkásoknak a kommersz kétdekás, nélküle egyszerűen elképzelhetetlen bármiféle teljesítmény.
Dél-Amerikában már korábban is volt egy ilyen gyanúm, Katoonarib faluban viszont végképp meg lettem győzve, hogy a kelet-európai alkoholizmus túlértékelt. Talán azért tűnik olyan látványosnak, mert csak ott párosul szomorúsággal és keserűséggel, mindenesetre szívesen megnézném azt az orosz piást, aki tudja tartani a lépést a karit vedelő indiánokkal. Az erjesztés idejétől függően erős italból minden egyes munkás több litert ivott meg, miközben a falu iskolájának új melléképületéhez szállítottuk le a tetőfedésre használt pálmaleveleket. Én a második pohár után inkább vállaltam a bunkóság stigmáját, de nem voltam hajlandó még egy kortyot a számba venni.
A Rupununin azért is kellemetlen volt bunkónak lenni, mert az itt élők még dél-amerikai léptékkel is kedvesek voltak. Viszont egészen máshogy, sokkal szerényebben és kevésbé harsányan, mint a latinok. Nagy áldás az is, hogy szinte mindenki nagyon jól beszél angolul, így semmilyen beszélgetésből nem maradtam ki, míg a spanyol nyelvterületen élő indiánokkal sokszor volt az a gond, hogy csak a saját nyelvüket használták. Bár azt a beszélgetést, amit több teljesen részeg wapishana indián folytatott valami mágikus-realista sztoriról, amelyben az embert először sok kis jaguár támadja meg, és csak utána jönnek a nagyok, nem egészen tudtam követni.
Dadanawa működő ranch, de az üzemeltető De Freitas család életében fontos szerepe van a turizmusnak is. Illetve annak egyik eléggé speciális változatának, mivel a Rupununi nagyon-nagyon messze van a nemzetközi idegenforgalom bejáratott útvonalaitól. A különleges igényeket viszont ki tudják elégíteni, aki számít, forgatott már itt természetfilmet, és van, aki egészen extrém expedíciók megszervezését is az itt élőkre bízza. Két hét kenuval fel a brazil határig, részvétel az évente megrendezett rodeón, ilyesmik.
Én inkább csak belefolytam a ranch rendes életébe, és ha volt valami program, arra beneveztem. Voltam például horgászni, ahol természetesen nem fogtam semmit, viszont a sötétben a kamion utánfutóján rázkódva, miközben fent a csillagok, lent a szentjánosbogár-szerűségek, mindenfelé pedig a villámok fénylettek, eldöntöttem, hogy Dadanawában nem lesz elég az eredetileg tervezett négy nap, muszáj tovább maradnom.
Jaguárt és óriás hangyászt sajnos nem láttam, pedig itt egyik sem különlegesség, rókát és csörgőkígyót viszont egészen közelről, bár ahhoz én nem ragaszkodtam volna, hogy az utóbbit dobáljuk meg kővel, és nézzük meg milyen, amikor ideges. Csak szúnyog volt kevés így a száraz évszakban, cserébe viszont alaposan megismerkedhettem a Rupununi rovarvilágával, és több csípést szereztem, mint az életemben eddig bárhol.
Dél-Guyanában egyébként a legszemetebbek a hangyák. Van az egészen kicsi fekete, a fájó csípéssel. A hasonló méretű barna, aminek a csípése jobban fáj, a nyoma pedig kis, gennyes, pattanásszerű pont. Van egy ugyanekkora fekete, ami nem csíp, és egy kicsit nagyobb fekete, ami szintén nem. Aztán jön a még nagyobb barnás, ami megint csíp, végül pedig a kis vörös és a hatalmas fekete, amik szerencsére nem csíptek meg, de a háziak szerint ezért nagyon hálás is lehetek a sorsnak.
Valamivel élvezetesebbek voltak a teraszon rumozva töltött esték, miközben a háttérben napokon át égett le egy kisebb hegy teljes növényzete. Első két nap még kérdeztem, hogy ez nem gond-e, utána már inkább nem akartam tovább égetni magam a beszariságommal. Amikor végül elindultam Dadanawáról, egyrészt azon gondolkodtam, hogy mennyire jó ötlet volt eljönni Guyanába, másrészt meg azon, hogy ha ide nem sikerül még egyszer visszajutnom, akkor valamit elcsesztem az életben. Lehetőleg még mielőtt leaszfaltoznák a brazil határtól a guyanai tengerpartig vezető utat, ami minden bizonnyal teljesen megváltoztatja majd a Rupununi életét, de amilyen tempóban errefelé mennek a dolgok olyan nagyon azért nem kell sietnem.