A Flickr-oldalamon ott van minden egyéb info. Korábbi fotók itt találhatók.Brazília/6 - Az Amazonas deltájaBrazília/5 - NordesteBrazília/4 - Rio de Janeiro és környékeBrazília/3 - Minas GeraisBrazília/2 - BrasíliaBrazília/1 - A hajóút ManausigKolumbia/2 - Cartagena és a Karib partvidék
Mozgóképek Latin-Amerikából. Korábbi műalkotások itt.Utcai felvonulás marajói iskolásokkal.A halas szekció mindenféle amazóniai szörnyekkel a Ver-O-Peso piacon.Száguldozás buggyval és az elkerülhetetlen brazil slágerrel.Kollektív naplemente-nézés Brazília szinte egyetlen, nyugati fekvésű tengerpartján, egy homokdűne tetején.Az Encontro das Águas Manaus előtt, ahol találkozik a Solimões sárga és a Rio Negro fekete vize.Hajótörés az orrunk előtt.
Időnként kirakok a blogra néhány darabot a saját használatra írt naplómból is. Következzen most három részlet, amely a dél-amerikai tömegközlekedés örömeire, bánataira, kényelmetlenségeire, kényelmetlenségeire és kényelmetlenségeire koncentrál.109. nap, 11.12.27, Santiago Backpackers, SantiagoSikerült fél nyolckor felkelni, de így is egyik kézzel pakoltam, másik kézzel reggeliztem. Ott voltam 8:20 előtt tíz perccel a Puerto Varas-i Pullman megállójánál, de persze a busz késett egy kicsit. Szerencsémre nem ült mellettem senki, úgyhogy kábé fél tizenkettőig zavartalnul hallgattam zenét meg szunyókáltam. Utána meg leginkább olvasgattam, és percekre belenéztem mindenféle szar filmekbe.Délután, ahogy szerintem minden kurva hosszú buszútnál leírom, elkezdtek belasssulni a dolgok. Minden kibaszott mezőváros buszpályaudvarán megálltunk, de végülis így legalább tudtam enni egy szendvicset ebédre. Az egyik helyen baszki a busz elindult két perccel azelőtt, ami ki volt rá írva, úgyhogy mutogathattam a sofőrnek, hogy engedjen fel. Újabb idegesítő csípés-kiütéseket vettem észre magamon, most már tuti, hogy AIDS.
Loki Tök jó ágyak, remek meleg zuhanyok, segítőkész személyzet, kiváló bár, csak sajnos a közönség elsősorban nagyon-nagyon bulizni akaró angolszász tinédzserekből és izraeliekből áll. Dumbo Hatalmas étterem, cukrászda és fagyizó, tele az ezek szerint létező La Paz-i középosztállyal. Jók a hamburgerek. Paladar Majdnem autentikus brazil étterem, ráadásul La Paz jó környékén, ahova amúgy nem nagyon jut el a turista, úgyhogy komplett esti programnak is megteszi egy itteni vacsora.
- Bolíviában 28 nap alatt átlagosan 59 dollárt költöttem. Ha nem fizetek ki két belső repjegyet és pár drága programot, a feléből is megoldhattam volna.- Bolívia hivatalos államformája 2009 óta Estado Plurinacional de Bolivia, azaz Bolíviai Többnemzetiségű Állam.- Bolíviában zárjegyes a Red Bull. Ilyennel még soha, sehol nem találkoztam.- A bolíviai talán a legkönnyebben érthető spanyol dialektus. Nem véletlen, hogy sok külföldi itt áll neki a nyelvtanulásnak, ami Chilében nyilván teljesen reménytelen vállalkozás lenne. Külön érdekes, hogy a bolíviai spanyol valamiért leginkább a Katalóniában beszélt spanyolra hasonlít kiejtésileg.
TRINIDAD Hostal El Tajibo 14 dollárért olyan tiszta, olyan fürdőszobás és olyan kábeltévés szobát kaptam, hogy majdnem maradtam még egy estét. Brasileirinho Brazilos svédasztal szinte ingyen. (És itt láttam a legjobb nőt öt hónap alatt, de lehet, hogy nem ebédel mindig ott, szóval nem ígérek semmit.)
Egy szórakozóhely, ahol a hangos zene és az alkohol mellé kokaint is lehet rendelni a pincértől, így leírva a világ legveszélyesebb és leginkább törvényen kívüli pontjának tűnhet. Annak ellenére is, hogy a világnak ma már elég kevés pontja van, ahol aki akar, ne vehetne meg viszonylag egyszerűen és veszélytelenül bármilyen tudatmódosító szert. Bár az üzleti modell Bolíviában sem legális, mégis az ország fővárosában, La Pazban működik a Ruta 36, a világ egyetlen kokainbárja.----Az egzotikus tájak felkeresése és a tudatmódosítás mindig párhuzamos hobbik voltak. A Szent Grált, a mindenféle afrodiziákumokat vagy a Bölcsek Kövét kereső kalandorok is ugyanazt akarták: valami egzotikus szertől teljesen más tudatállapotba kerülni. Amióta pedig az ötvenes-hatvanas években nyugati fiatalok tömege kezdett el egzotikus tájakat felfedezni, az idegen szerek kipróbálása fontos részévé vált a világ megismerésének.Az amerikai beatgeneráció nem véletlenül kedvelte annyira a marihuánamezőiről ismert Marokkót, a hatvanas években kitaposott, nagyjából London és Sydney között húzódó hippiösvény pedig Ázsia összes jelentős drogbázisát érintette. Az afgán heroin, a nepáli hasis vagy az Arany Háromszög minden kincsének kipróbálása ugyanolyan fontos megálló volt, mint a Taj Mahal és Angkor Wat.
SUCRE Amigo Hostel Elég jellegtelen hostel, aminél könnyen lehet jobbat találni Sucréban. Rincón Gringo A borzalmas név ellenére nem véletlenül ez Sucre legnépszerűbb hostele. Német menedzsment, német tisztaság. Bibliocafé Külföldiekre belőtt, ugyanabban az utcában két kirendeltséggel is rendelkező vendéglátóhely. De a kaja rendben van, és a fogyatékos pincérek Sucrében sajnos máshol is kötelezőek.
UYUNI ÉS KÖRNYÉKE Hostal La Roca Egész tiszta, és még meleg víz is van néha. Nem hiszem, hogy ennél sokkal többet nyújthat Uyuniban bármi. Minuteman Pizza Nem könnyű megtalálni, elég hülye nyitvatartásuk van, jó drága is a helyi viszonyokhoz képest, de tényleg itt ettem a legjobb pizzát Dél-Amerikában.
La Paz nem az a hely, ahol jó lenni. A világ legmagasabban fekvő fővárosa valószínűleg az egyetlen hely a világon, ahol a gazdagok nem a dombon, hanem a völgyben élnek. Nem mintha itt, 3000 méter körül olyan szép lenne az élet, de kétségtelenül nem olyan nyomasztó, mint a 4000 feletti szegénynegyedkben, ahol szinte egyetlen épület sincs befejezve. La Paz népe az általam ismert városok közül messze a legcsúnyább, és az általános rossz hangulatot csak fokozza, hogy ide mintha a latin-amerikai kedvességből is jóval kevesebb jutott volna. Szerencsére a főváros körüli hegyeken és völgyekben bőven van mit csinálni. Lefelé pedig lényegesen könnyebb út vezet, mint a 6000 méter feletti csúcsokra.Lebiciklizni a "Világ Legveszélyesebb Útján" gyakorlatilag kötelező program Dél-Amerikában. Amióta néhány éve megépült az újabb, La Pazt Bolívia északi, alföldi részével összekötő út, alig néhány autó használja a régi legveszélyesebb utat, ami spanyolul egyszerűen csak Carretera de la Muerte, Halálút néven ismert. Így nem hetente egy gépjárműnyi helyi, hanem csak évente átlagosan egy mountain bike-kal száguldó turista hal meg itt. A 3500 méteres szintkülönbséget 60 kilométer alatt letudó út szinte teljes hosszában az egyik oldalon függőleges sziklafal, a másikon több száz méteres szakadék van, és csak nagyon kevés ponton van olyan hely, ahol két autó is elférhet egymás mellett. A legfelső kanyarokat leszámítva aszfalt természetesen sehol nincs, helyenként pedig hegyomlások teszik még instabilabbá a köves utat.
Átutazni Bolíviának azon a részén, ahol magán a bolíviai léten kívül nincs más látnivaló, nagyon szórakoztató volt. Időnként viszont nem árt megnézni valamilyen klasszikus érdekességet, és ehhez Rurrenabaque pont jó célpontnak tűnt. A kisváros ott fekszik, ahol az Andok utolsó, már esőerdővel fedett lankái találkoznak a Dél-Amerika közepét elfoglaló síksággal, így a környéken sok és változatos látnivaló van. Mégis szinte mindenki ugyanazt csinálja itt: vagy a "jungle", vagy a "pampas" nevű néhány napos túrára fizet be.Korábban már a világ több dzsungelje is okozott nekem csalódást. Túl meleg van, túl magas a páratartalom, és annyi a növény, hogy az állatokat hallani lehet, de látni csak a legritkább esetben. Még azokat is, amelyek kiszívják az ember vérét. Így úgy döntöttem, hogy a két túralehetőség közül én maradok a pampánál. Azt hittem, a mindenki által csak Rurrénak nevezett település úgyis olyan turistapokol lesz, ahol nem szívesen tölt el az ember néhány óránál többet. Ez speciel tévedés volt, mert leszámítva, hogy minden helyi idegenvezető tudta legalább az állatok nevét héberül, az éppen éves fiestáját ünneplő település inkább békés bolíviai kisvárosnak tűnt, mint nagyüzemi turistakopasztónak.
Amióta elhagytam Paraguayt, nem jártam Latin-Amerikában. Argentínában nem nagyon van olyan, Chilében még kevésbé, és Bolívia felföldi részét is inkább valami egészen más halmazba kellene sorolni. Három hónap civilizált vakáció után már nagyon vágytam egy olyan helyre, ahol a szélső puszta hisztizéssel kiállíttat valakit az ellenfél csapatából, egyetlen quadra négy jó csaj zsúfolódik fel, a főútról pedig El Machetero nevű utca nyílik. Észak-Bolívia megfelelő célpontnak tűnt. Trinidadban a főútról nyíló egyik utcát, mit ad isten, El Macheterónak hívták, így egyből tudtam, hogy itt minden rendben lesz. Repülővel érkeztem ide, mivel már elegem volt a buszozásból, a repülés Bolíviában nem drága mulatság, és egyébként is kedvem volt megnézni Amazóniát felülről, a végtelen zöldben kanyargó folyókkal. Az ég felhős volt, én pedig végigaludtam a Santa Cruzból induló utat, de legalább buszoznom tényleg nem kellett.
A legóvatosabb turisták közé tartozom. Maláriagyógyszert szedek. Csak elvétve eszem meg azt a gyümölcsöt, amit nem én mostam meg, és általában is odafigyelek az ételek tisztaságára. Nem megyek dél-amerikai városok veszélyes részeire. Legalábbis nem egyedül, részegen, és az éjszaka közepén, ahogy sokan teszik. Elolvasom az útikönyvek figyelmeztetéseit, és igyekszem is ezeket fejben tartani. Ugyanígy teszek szeretteim féltő tanácsaival. Mivel előzetesen senki nem figyelmeztetett arra, hogy irtózatosan részeg, dinamittal játszadozó bolíviai bányászokkal ne töltsek el néhány órát a föld mélyén, kipróbáltam. A fenti képen látható jellegtelen halmocska valószínűleg az emberiség történetének legfontosabb hegye. Nem itt feneklett meg Noé bárkája, és nem itt éltek a görög istenek, viszont a Potosí melletti Cerro Ricóból kitermelt ezüst nélkül nem úgy alakult volna a világ utóbbi fél évezrede, ahogy.
Dél-Amerika, és egyben a világ egyik legelképesztőbb darabja a Bolívia délnyugati csücskében található Salar de Uyuni. A világ legnagyobb sómezőjét nagyon régi álmom volt egyszer élőben is megnézni. Kevés hely volt indulás előtt a kihagyhatatlan célpontokat gyűjtő listán, de az Uyuni ezek közt is a dobogóra tudott kerülni. Így csak attól kellett félnem, hogy a nagyon felfokozott várakozásokat egyszerűen lehetetlen lesz kielégíteni.A Salar de Uyunit a legtöbben ugyanúgy nézik meg. Vagy a chilei San Pedro de Atacamából, vagy a bolíviai Uyuni kisvárosból induló, nagyjából három napos, dzsipes túrák keretében. Az út nagy része 4000 méter feletti sivatag, ahova kell a terepjáró, és egy olyan sofőr, aki el tud igazodni az úttalan utak és halvány keréknyomok közt. Szinte az összes túrát Toyota Land Cruiserekkel bonyolítják, hiszen nincs még egy autó, amely egyszerre lenne ennyire megfizethető és ilyen kemény – nem véletlenül ez a kedvence minden igényes vásárlónak a táliboktól a kelet-afrikai milíciákig. A terepjárókban a sofőrrel négy-hét turista van összezárva három napon át, így elég fontos, hogy mind a helyi vezető, mind az útitársak elviselhetőek legyenek.