A Flickr-oldalamon ott van minden egyéb info. Korábbi fotók itt találhatók.Brazília/6 - Az Amazonas deltájaBrazília/5 - NordesteBrazília/4 - Rio de Janeiro és környékeBrazília/3 - Minas GeraisBrazília/2 - BrasíliaBrazília/1 - A hajóút ManausigKolumbia/2 - Cartagena és a Karib partvidék
Mozgóképek Latin-Amerikából. Korábbi műalkotások itt.Utcai felvonulás marajói iskolásokkal.A halas szekció mindenféle amazóniai szörnyekkel a Ver-O-Peso piacon.Száguldozás buggyval és az elkerülhetetlen brazil slágerrel.Kollektív naplemente-nézés Brazília szinte egyetlen, nyugati fekvésű tengerpartján, egy homokdűne tetején.Az Encontro das Águas Manaus előtt, ahol találkozik a Solimões sárga és a Rio Negro fekete vize.Hajótörés az orrunk előtt.
CUENCA Hostal Hogar Cuencano Lehet, hogy más feje fölött nem építenek fürdőszobát, de akkor is biztos, hogy van ennél jobb hostel Cuencában. Cafe Eucalyptus Ha egy hely arra játszik, hogy csak külföldiek menjenek be, akkor legalább adjanak olyan kaját is, ami megfelel a külföldi igényeknek.
TENA Casa del Abuelo Csendes, tiszta, kényelmes, és alig drágább, mint bármelyik szakadt hostel. A kedvenc szállásom volt Ecuadorban. Café Tortuga Svájci kézben lévő, ennek megfelelően európaias kávézó-étterem, korrekt reggelivel, nagyon jó gyümölcslevekkel, és minden bizonnyal Amazónia legjobb hamburgerével.
Blue House Lehetne több fürdőszoba, és az sem ártana, ha kevesebb zaj szűrödne fel a kertből, de ez még így is egy jó hostel, nagyon jó helyen. És ingyen van a billiárd és a csocsó.Astrid y Gastón Nem fenyegeti az a veszély, hogy limai anyaintézményéhez hasonlóan valaha is felkerüljön bármilyen "Világ legjobb éttermei" listára, de ettől még teljesen jó perui konyhát visznek, nagypolgári környezetben. És nagypolgári árakkal.
- Ecuadorban naponta átlagosan 65 dollárt költöttem, ám a Galápagos-szigetek nagyobbik része nem az én zsebemet terhelte. De még így is költöttem búvárkodásra, belső repülőjáratra, sőt, még egy farmernadrágra is. Ezek nélkül könnyebben bizonyíthattam volna, hogy Ecuador Dél-Amerika egyik legolcsóbb országa, Paraguayt és Bolíviát lehet csak kevesebből megoldani. - Nagyon szívesen megnéznék valamilyen statisztikát a világ legnagyobb pattogatottkukorica-fogyasztóiról, mert az az érzésem, hogy az ecuadoriak nyernének. Nem csak snackként fogyasztják, hanem szinte minden éttermi étkezés részeként is. A minimum, hogy kenyér helyett ezt – és estleg még banánchipszet – raknak ki az asztalra, de sokszor ez a köret is. - Hiába Quito a főváros, több mint kétmillió lakosával Guayaquil a népesebb. Az előbbi 2800 méter magasan van fenn az Andokban, az utóbbi lent a meleg tengerparton. A rivalizálás a két város és vonzáskörzete közt természetesen kiélezett, és az élet minden területére kiterjed. A kedvencem az a quayaquili férfi volt, aki szinte felháborodva mondta, hogy "a hegyekben a nőknek nincs is segge".
Másfél ecuadori hónap után viszonylag gyorsan kellett eljutnom a dzsungelből Kolumbia fővárosába. A földön-vízen-levegőben vezető utat külön kényelmetlenné tette, hogy még nem nagyon olvastam olyan ijesztő dolgokat tömegközlekedésről, mint amik Dél-Kolumbiáról keringenek. A legrémisztőbb sztori arról szólt, hogy a kisbuszt fényes nappal megállító banditák bent a járműben kezdtek el lövöldözni. Gondolkodtam a repülésen is, de elég volt egy pillantást vetni a Quito-Bogotá jegyárakra ahhoz, hogy ezt gyorsan el is vessem. Négy és fél nap alatt küzdöttem le a távot, de ha nem kell Quitóban vásárolnom, lehetett volna gyorsabban is. Ez itt az út közben írt naplóm. 248. nap, 12.05.14, Blue House, Quito Megint nem mentünk hajnalban motorcsónakázni. Amikor ötkor felébredtem a vekkerre, nem esett az eső, de gondoltam megvárom, van-e mozgás a többi kunyhóban, és azzal a mozdulattal ki is nyomtam a mobilt. Aztán fél óra múlva arra ébredtem, hogy ha nem is szakad, de esik, úgyhogy aludtam tovább nyolcig. Megreggeliztem, lezuhanyoztam, összepakoltam, elbúcsúztam az argentinoktól és a németektől, majd elindultam a csónakkal Jaiméval, és jött velünk a szakács Raúl is, aki kapott pár szabadnapot Lago Agrióban. Még mielőtt kikanyarodtunk az Aguaricóra, mellénk jött egy másik csónak, amelyből átszállt egy indián asszony két gyerekkel, akik közül a kisebbet vitte orvoshoz. Miközben megálltunk pár percre Jaime házánál, Raúl felvilágosította a nőt, hogy "ilyen" bajokkal jobb sámánhoz vinni a gyereket, mint orvoshoz, mert az sokszor csak megöli. És hogy mindenképpen tegyen egy piros karkötőt a gyerekre, mert az tuti meggyógyítja. Nagyon reméltem, hogy nem fog esni, de persze kétszer is rákezdett. Szerencsére nem annyira brutálisan, mint tegnap, és most kértem is előre egy nagy műanyag ponchót még a szálláson, úgyhogy kuksolhattam az alatt.
Rossz hír ez szegény Andoknak, de nem a több ezer kilométer hosszú hegylánc Dél-Amerika emblematikus tájegysége, hanem Amazónia dzsungele. Nyolc hónap után már éppen ideje volt közelebbről is megnézni. Már említettem, hogy életem minden eddigi dzsungelkalandja csalódás volt, így nagyon bíztam benne, hogy legalább Minden Őserdők Öreganyja képes lesz lenyűgözni.Bolíviában és Peruban is kihagytam Amazónia oda eső darabjait, Ecuadorban viszont már nem volt szívem ehhez. Rövid gondolkodás után az ország két legjobb, egyaránt északkeleten fekvő természetvédelmi területe közül a megfizethetőbbet, a Cuyabenót választottam. Ezzel pedig egyúttal azt is el kellett döntenem, hogy a park melyik szálláshelyén óhajtok négy éjszakát eltölteni.
Kiváncsi emberként mindenképpen szerettem volna kipróbálni ezen az úton az ayahuascát. Sajnos azok az utazók, akikkel az utóbbi hónapokban összefutottam, és korábban megmerítkeztek a dzsungelpszichedéliában, nem igazán voltak segítőkészek. Pontosabban a litván pár megsértődött, amikor közbevetettem, hogy én a hülye hókuszpókuszokban nem hiszek, míg a nagyon furcsa amerikai nő azzal kezdte, hogy neki egyébként is szoktak víziói lenni, így én nem erőltettem tovább a kérdezősködést. Nem maradt más választásom, mint egyedül a dolgok végére járni, bár eleve sejtettem, hogy ez nem pont az a téma, aminek világos és könnyen elérhető vége van. Aki ayahuascázni szeretne, annak először is egy szakértő sámánt kell felhajtania. Én a még az ecuadori Andokban található Bañosban álltam neki a keresésnek-szervezésnek, de itt csak több száz szállodát, éttermet és extrémsport-irodát találtam, valamint egy svájci kézben lévő bisztrót. A következő megálló a hegyek és a dzsungel találkozásánál fekvő Tena volt, ahol szintén van egy svájciak által üzemeltetett kávézó, viszont itt működik egy falusi turizmussal, a környékbeli indián települések és az irántuk érdeklődő turisták összekapcsolásával foglalkozó iroda is. Ide sétáltam be érdeklődni valamelyik falu felkereséséről, és bár csak félve vetettem fel, hogy szívesen találkoznék egy sámánnal is, az energikus szervező fiatalember nem jött zavarba, hanem lelkesen mondta, hogy akkor oda küld, ahol kettő is van.
Két igazán nehéz időszaka van a hosszú távú utazásnak. Amikor valami Nagy Dolgot vár az ember, és amikor a Nagy Dolog után ismét új kalandokat kell keresnie. A Galápagos-szigeteket megelőző napokban már csak céltalanul tengtem-lengtem, és vártam a pillanatot, amikor végre pörölycápával pókerező óriásteknőst látok. De akkor legalább volt mire várni. Este nyolckor, szakadó esőben, Cuencában sétálva viszont nem egészen tudtam, hogy mi az istent keresek itt. Másnap reggel, amikor a szobám felett pontosan reggel nyolckor beindítottak egy légkalapácsot, még kevésbé. Szerencsére néhány nap alatt sikerült megtalálni mind az utazás, mind az életem értelmét. Nyilván én sem voltam a megfelelő passzban, de a szakirodalom által Ecuador legvarázslatosabb városának beharangozott Cuenca akkor sem nyűgözött volna le, ha nem közvetlenül az Édenkert után érkezem ide. Ádám és Éva is kicsit céltalanul kóbóroltak a maguk kiűzetése után, és új lakhelyük egyetlen barokk temploma vagy népies szuvenírárusa sem volt képes meglágyítani honvággyal teli szívüket. Nekem viszont lelkiállapotomtól függetlenül sem igazán tetszett Cuenca. Sőt, nagyon úgy tűnt, hogy valójában csak egyetlen nép alél el a szűk, esetenként még egzotikus macskakövekkel borított utcáktól, az évszázados épületektől és a vackot áruló szakadt boltoktól. Aamelyik ilyet otthon nem lát: az amerikai.
Úgy döntöttem, hogy a Galápagosról csak a két nagyobbacska településről írok bédekkert. Egyfelől mert lusta vagyok, másfelől azért is, mert egyszerűen semmi értelme nincs végigmenni az összes olyan helyen, amit végiglátogathatnak a szigeteket járó szafarihajók. Úgyis mindegyik más útvonalon megy, és turistaként csak azt döntheti el az ember, hogy melyik hajóval megy, és hány napos programra fizet be. Általános jótanácsként csak annyit tudok mondani, hogy mindenképpen érdemes valamelyik távolabbi szigetet, Genovesát vagy Españolát is felkeresni, mert ezek még a többi szigethez képest is hihetetlen állatvilágot vonultatnak fel. Bár én személyesen csak Genovesán jártam. PUERTO AYORA Hostal Darwin Ennél nincs nagyon olcsóbb hely az egész településen, és 15 dollárért nem jár csoda a Galápagoson. Aludni megteszi, és nagyon jó helyen van.
Kevés hely van a világon, amelynek meglátogatását több bürokratikus akadály nehezíti, mint a Galápagos-szigetekét. Az ecuadori szárazföldről bárki iderepülhet, itt viszont nagyjából véget is ér a szabadság. És mivel szigetekről van szó, amelyek 97 százaléka védett terület, a Nemzeti Park őrei könnyen be tudják tartatni a dicséretesen szigorú szabályokat. Van sziget, amelyre csak tudományos kutatási engedéllyel lehet lépni, és olyan is, amelyet ugyan megközelíthetnek a turisták, de a lábukat már nem tehetik ki rá. Nemcsak arról van szó, hogy a természetvédők nem bíznak a látogatókban, hanem a potenciális turisták által akaratlanul is behurcolt, nem őshonos élőlényektől jobb félni, mint aztán megijedni, és tanácstalanul nézni a pusztítást.Ahogy arról az előző bejegyzésben már szó volt, a Galápagos alapvetően annak köszönheti megőrzött paradicsomiságát, hogy az ember egészen a 20. század legelejéig nem tudta itt stabilan megvetni a lábát. Viszont így is volt ideje a korábban a szigeteken ismeretlen futónövényektől kezdve a kutyákig számtalan olyan organizmust betelepítenie, amelyek ellen az őslakos élőlények nem tudtak védekezni. Ma a Nemzeti Park energiájának és pénzének jelentős hányadát kecske- és gyümölcslégy-irtásra fordítja, így érthető, hogy nincs kedvük újabb frontokat nyitni.
Elég Dél-Amerika térképére egyetlen pillantást vetni ahhoz, hogy az ember egyből lássa: Észak-Peru után nem feltétlenül a Galápagos-szigeteknek kell következnie. Én egy guayaquili átszállással mégis a perui Chiclayóból egyenesen Quitóba buszoztam, hogy elérjem a Galápagosra induló repülőmet. Valamint hogy találkozzak rég nem látott családommal, akik itt látogattak meg, ráadásul olyan nagyvonalúak voltak, hogy a közös nyaralás anyagi vonzatait is átvállalták. Különösen szép megnyilvánulása a szülői szeretetnek ez egy olyan helyen, ahol egy nap búvárkodás 220 dollárba is kerülhet, ami nagyjából világrekord.Becsületemre legyen mondva, hogy a Galápagosra mindenképpen eljöttem volna, legfeljebb kevesebbet búvárkodom. Már az út tervezési fázisában is világos volt, hogy a Dél-Amerikából tehető három drága kirándulás, ez, a Húsvét-sziget és az Antarktisz közül, ha csak egyet választhatok, akkor a Galápagosra fizetek be. Így utólag, miután engem is meglepve mind a három összejött, még mindig ugyanezt gondolom. Az Antarktiszra vezető, oda-vissza összesen négynapos hajóút sokak gyomrát megfekszi, a Húsvét-sziget különleges hangulata pedig talán nem mindenkit fogna meg úgy, ahogy engem fogott. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Galápagos mindenkinek pont ugyanakkora élmény lenne, mint amekkora nekem volt.