A térképen Panama City után nem Guatemala következik, én egy két és fél órás repülőúttal most mégis átugrottam Közép-Amerika nagy részét. Ne aggódjanak a Nicaragua- és Costa Rica-rajongók, hamarosan ezek az országok is sorra kerülnek. Csak arról van szó, hogy nekem mindegy, hol vagyok, az ünnepeket velem töltő magyar látogatómat viszont a kontinensnek ez a darabja érdekelte. A választásába egyébként sem nagyon lehetett belekötni, mivel Észak-Guatemala és Dél-Mexikó minden bizonnyal Közép-Amerika legérdekesebb, kulturális, történelmi és természeti kincsekben egyaránt leggazdagabb része.Hiába követték egymást a civilizációk Dél-Amerikában, a legtöbb laikus ma csak az inkákról hallott. Bár nem ők voltak a legérdekesebb birodalom arrafelé, mivel a spanyolok megérkezésekor ők voltak a janik az Andok vonzáskörzetében, azóta is ők a legismertebbek. Közép-Amerikában viszont hiába voltak éppen az aztékok a csúcson Hernán Cortés idejében, nem csak az ő nevük maradt fent, hanem a birodalmuktól délkeletre élő majáké is. Akik egyszerűen túl fontosak voltak ahhoz, hogy a nevük feledésbe merüljön.

Azt hiszem törvényszerű, hogy aki sokat utazik, szeresse az olyan városokat, amelyeknek szintén ezerfelé áll a feje. Nincs semmi baj az erősen lokális karakterű településekkel, de a szinte gyökértelen, kozmopolita helyeknek van egy olyan bája, amit nagyon tud értékelni az, aki maga is tartozik ide, oda, meg amoda. A világ egyik legjelentősebb átjáróháza, Panama City így nálam eleve nyerő helyzetből indult.Panama City kozmopolitizmusa már akkor látszott, amikor életem legdurvább trópusi esőjében megérkeztem a városba. Úgy szakadt, hogy amikor kiszálltam a kocsiból, nem is esőként éreztem a fejemen, hanem egy olyan erős zuhanyként, amilyennel Latin-Amerika olcsóbb szálláshelyein is ritkán találkozni. Viszont a vízfüggöny mögött is látszott, hogy Panama Citynek olyanja van, amit már nagyon rég nem láttam, és amire a felhőkarcolók által alig érintett magyar nyelvben nincs is szó: skyline-ja.

CALICafé Tostaky Tisztességes szobáik vannak, de ennél sokkal fontosabb, hogy ez Cali talán egyetlen pontja, ahol nem az a rohadt salsa szólt a kocsma hangszóróiból, hanem Velvet Underground.Peru Fusion Ön rossz perui konyhát keres Caliban, és nem elégszik meg valami olcsó hellyel? A Peru Fusion tökéletesen kielégíti igényeit.

- A szokásossal ellentétben most nem írom ide, mennyit költöttem Kolumbiában. Három hónap különbséggel kétszer voltam az országban, és az első alkalommal velem volt egy magyar látogatóm is, aki minél többet szeretett volna minél kevesebb idő alatt látni. Ezért több belső repülőjegyet is vettem, ami teljesen torzítja a költségeket. Úgyhogy maradjunk csak abban, hogy Kolumbia középkategóriás dél-amerikai ország, valahol félúton a bolíviai és a brazil árak közt.- A kolumbiai kocsmasportot úgy hívják, hogy tejo, és a műfajában egyszerűen tökéletes. A tejo a petanque és a teke távoli rokona, de van benne puskapor is. Egy nagyjából húsz méter hosszú pálya végén van egy körülbelül egy négyzetméteres, agyaggal borított célterület, aminek a közepén két kis boríték található, bennük csekély mennyiségű puskaporral. A játékosok a pálya másik végéből több kilós fémkorongokat hajigálnak a cél felé, és az a csapat nyer, amelyik több pontot gyűjt. Pontot az kap, akinek egy kör végén közelebb van a fémdarabja az agyagnégyzet közepéhez. Ha sikerül felrobbantani a puskaport, természetesen plusz pontok járnak. Játék közben kötelező folyamatosan sörözni, amitől csak egyre szórakoztatóbb lesz a dolog. Én másik nyolc gringóval játszottam másfél órán át, és bár az agyagot gyakran eltaláltuk, robbanást egyetlen egyet sem tudtunk produkálni. A szomszédos pályán játszó helyiek érkezésünkkor azonnal egy kifutóval arrébb költöztek, leplezetlen undorral figyelték a bénázásunkat, és folyamatosan telibe találták a puskaport.

BOGOTÁBed & Breakfast Chorro de Quevedo Nem olcsó, viszont elég jó szállás, bent a belvárosban.La Bonga del Sinu Steakhouse jó marhahússal, csak sajnos pofátlanul drágán.Taco Pisao Furcsa, de nem rossz kolumbiai-mexikói tacók az étterem- és bulinegyedben.Nuraghe Szardíniaiak által működtetett szardíniai étterem a belvárosban. Olaszországban ez a konyha kevés lenne, de Bogotűban ne kérjünk lehetetlent.Belváros Sem Bogotá főtere, sem a környéke nem fog soha helyet kapni a legszebb dál-amerikai óvárosok százas listáján.

LA GUAJIRA Hosteria Jarrinapi Van olcsóbb szállás Cabo de la Velában, de annyira ez sem drága, és a normális szobáért és elfogadható zuhanyért megéri minimálisan többet fizetni.Punta Gallinas-i szállás A nevét nem sikerült kideríteni, de máshol elég nehéz lehet megszállni Punta Gallinasban. Van fürdőszoba, a háziasszony pedig nagyon kevés pénzért nagyon jó homárt ad, és ennyi legyen is itt elég.La Langosta Cabo tele van éttermekkel, de hét közben szinte mindegyik tetszhalottnak tűnik. Ez nem, normálisan is főznek, és csak arra kell figyelni, hogy a rámenős főnökasszony ne sózzon rá semmi feleslegest a vendégre.Strand Aki eljut Punta Gallinasba, úgyis kiviszik ide. Kicsit sok a kecskeszar, viszont cserébe senkivel nem kell osztozni sem a homokon, sem a vizen.

A világon nincs sok kontinens, és ezeket is többnyire óceánok választják el egymástól. A nagyon kevés pont, ahol találkoznak, mind érdekes történelmű, ma is izgalmas hely. Így van ez a Boszporusznál, a Sínai-félszigeten, és így a Dél- és Észak-Amerikát elválasztó Dariénben is. Amit magyarul valamiért, szemben a világ összes nyelvével, Panama-földhídnak hívnak, de mivel nekem személyes keresztesháborúm a magyarba hülyén átültetett földrajzi nevek irtása, maradok a Dariennél. És ha már földrajzi definiícióknál vagyunk, akkor azt is érdemes tudni, hogy a Kolumbia és Panama közötti szürke zóna valóban Dél-Amerika és Közép-Amerika között fekszik, ám az utóbbi nem kontinens, csak Észak-Amerika legdélebbi nyúlványának neve. Most térjünk át érdekesebb dolgokra.A kontinenshatárok közül ma messze, de messze a Darién átszelése a legnehezebb. Repülni természetesen lehet, a máshol egyszerű és olcsó szárazföldi átkelés itt viszont gyakorlatilag lehetetlen. Az Alaszkától a Tűzföldig az egész kontinenst (két kontinenst) átszelő, valamint ennek a blognak is nevet adó Panamericana országútból itt hiányzik egy darab, és nem úgy tűnik, hogy valaha is megépülne. Nemcsak azért, mert a mocsaras-dzsungeles terepen eleve nehéz utat építeni, hanem mert a pénzt osztó amerikaiak nem is nagyon érdekeltek abban, hogy megkönnyítsék a kokaincsempészek és az emberkereskedők munkáját, valamint az Észak-Amerikában még ismeretlen száj- és körömfájás terjedését.

Gabriel García Márquez műveiből elképzelni, hogy milyen lehet Kolumbia, súlyos tévedésekhez vezet. Általában sem jó ötlet kizárólag irodalmi alkotásokból tájékozódni egzotikus vidékekről, de Kolumbiának megvan az a balszerencéje, hogy a világ egyetlen egy itteni szerzőt ismer, és ez teljesen félrevezeti a közvéleményt. Mint ahogy a másik közhely is, amely szerint Kolumbia életveszélyes hely, ahol folyamatosan kokainbárók lövik egymást agyon a nyílt utcán. A mágikus realizmus keresztatyjától eleve nem várható el, hogy teljesen valós képet fessen hazájáról, de Márquez esetében tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Kolumbia egy olyan szegletéről írt leginkább, amely ma már nem nagyon létezik abban a formában, ahogy ő megismerte.Az európaiaknál jóval nagyobb dél-amerikai országok mindegyikében teljesen különböző tájegységek és temperamentumok élnek egy zászló alatt, Kolumbia azonban még ezen belül is extrém eset. Az Andok északi nyúlványai, a Csendes-óceán partvidéke, Amazónia, a Karib-partvidék szinte mindenben különböznek egymástól, és akkor még bele sem mentünk olyan nüanszonkba, mint például a kibékíthetetlen ellentét a két legnagyobb város, Medellín és Bogotá közt.

61Prado Guesthouse A városközponthoz közel lévő, viszont az étterem- és szórakozónegyed El Pobladotól kicsit távol eső szálláshely. Nincs vele különösebb gond, de egészen biztos, hogy van ennél jobb is Medellínben.The Wandering Paisa A Carrera 70 szórakozónegyedétől egy köpésre lévő, nem túl nagy hostel. A hálótermekben nevetségesen kevés a hely, másba nem lehet belekötni.Al Rojo Vállalható olasz étterem a Parque Llerasban, ahol az étlapon szerepel a Penne Bolognese napolitana szósszal nevű érdekesség is.

Megnézni a Guyanákat és néhány karib szigetet csodálatos döntés volt, amiért azóta is hálás vagyok magamnak. Venezueláért is hálás voltam, bár ott annyira nem veregettem a saját vállam. Viszont amióta augusztus végén elhagytam Brazíliát, egyvalami hiányzott az életemből: az emberi kapcsolatok. Jó érzés olyan vidékeket bejárni, ahol nincs más turista, vagy legalábbis más hasonszőrű turista, de egy idő után elég unalmas csak olyan helyi erőkkel élni szociális életet, akik nem tudják, hol van Magyarország, viszont cserébe elvárják, hogy kifizessék a sörüket. Kolumbiában már jártam néhány hónapja, de egyrészt most megint útba esett, másrészt elsőre tetszett annyira, hogy érdemes legyen még egyszer felkeresni, harmadrészt pedig mivel tömve van turistával, nem kellett magánytól és unalmas blogírással töltött éjszakáktól tartanom.Kolumbia egésze persze nincs tele turistákkal, hiszen ez az egyetlen ország Dél-Amerikában, amelynek egy része gyakorltailag le van zárva a külföldiek elől, köszönhetően az ott fészkelő gerilláknak, paramilitiráris egységeknek, kokaföldeknek, valamint ezek kombinációinak. Az ország nagyobbik fele viszont tárt karokkal várja a turistákat, akik, ahogy azt a turisták szokták, szinte mind ugyanazokat a helyeket keresik fel. Mivel az ő társaságukat kerestem, most én is a nyomukba eredtem.

SANTA ELENA ÉS KÖRNYÉKEPosada Michelle Santa Elenában mindkét olcsó szállás rossz, itt viszont elkövették azt a pofátlanságot, hogy az utolsó fél napomért egy teljes egészet számoltak fel, így inkább a másikat ajánlom.Alfredo's Igazi étterem igazi ételekkel, viszont az árak a brazil bevásárlóturistákra vannak belőve.

Nem töltöttem elég időt Venezuelában ahhoz, hogy alaposan körbejárjam a Chávez-kérdést. Nem interjúvoltam meg kormánytisztségviselőket és prominens ellenzékieket, nem beszéltem a nemzetközi think tankek Latin-Amerika-specialistáival és nem ástam magam bele a venezuelai gazdasági adatokba. Sem a hivatalosakba, sem a valóságosakba. Ilyesmit akkor sem tettem volna, ha semmi jobb dolgom nincs. Viszont Latin-Amerikában mindenkinek van véleménye Chávezről, és most már elég ideje vagyok itt ahhoz, hogy nekem is legyen. A Chávezről alkotott vélemény pedig minden esetben egyben Latin-Amerika jelenéről és közelmúltjáról alkotott vélemény, és így van ez az én esetemben is.Chávezről szinte csak két vélemény létezik. Nemcsak a latin-amerikaiak, hanem a világ ilyesmi iránt érdeklődő része is vagy azt gondolja, hogy Chávez kommunista diktátor, vagy azt, hogy a megváltó, a fennálló kapitalista elnyomás és a Nagy Amerikai Sátán sikeres kihívója. Természetesen mindkét tábor totális tévedésben él. Kommunista diktátorok a világon már sehol sincsenek, még Észak-Koreát is egyszerűbb teokráciaként jellemezni, mint marxista-leninista államként. A tudomány mai állása szerint pedig a kapitalista világrendnek sikeres kihívói nemcsak ma nincsenek, de a belátható jövőben garantáltan nem is lesznek.

Szemben az összes többi dél-amerikai országgal, Venezuelába nem azért mentem, hogy össze-vissza csatangoljak, és közben megnézzek mindenféle érdekességeket. Hanem azért, hogy megnézzek két érdekességet, aztán menjek is tovább. Az egyik nevezetesség a Roraima tepuy volt, a másik pedig a nemzetközileg inkább Angel Falls-ként ismert Salto Ángel, a világ legmagasabb vízesése. Aminek egyébként semmi köze az angyalokhoz, nevét felfedezőjéről, Jimmie Angel amerikai pilótáról kapta.Nemcsak azért jutott kevés időm Venezuelára, mert most már tényleg nincs végtelen időm, hanem mert turistaszempontból messze ez a legkényelmetlenebb  ország Latin-Amerikában. Mivel a frissen újraválasztott Hugo Chávez elnök az unortodox gazdaságpolitika egyik nagy alakja, a nemzeti valuta, a bolívar nevetséges árfolyamon van az amerikai dollárhoz kötve. Épeszű ember tehát csak a feketepiacon vált pénzt, ahol ma majdnem háromszor olyan jó az árfolyam, mint a hivatalos csatornákon. Mivel a bankautomaták természetesen  Chávez árfolyamát használják, és ugyanez a helyzet minden bankkártyás fizetéssel, a Venezuelába szándékozó turista kénytelen nagy rakás készpénzt vinni magával.

Mielőtt nekivágtam volna Latin-Amerikának, nem készítettem pontos útitervet. Írtam viszont egy 13 elemből álló listát azokkal a helyekkel/dolgokkal, amiket semmiképpen sem szerettem volna kihagyni. Ezen a listán is díszhelyet foglalt el egy tepuy meghódítása. Tepuyokat a világon csak a guyanai-brazil-venezuelai határvidéken lehet találni, és túlnyomó többségük az utóbbi országban található.A tepuyok hatalmas, lapos tetejű hegyek, amelyek az egykor itt található homokkő-fennsík maradványai. 2-3000 méteres magasságukkal messze nincsenek a világ legnagyobb hegyei közt, viszont jó eséllyel van helyük a legszebbek közt. És bár nem túl magasak, mivel minden oldalról több száz méteres sziklafalak védik őket, a legtöbb tetejére csak profi hegymászók juthatnak el. Én a legmagasabbat, de az egyik oldalán húzódó keskeny ösvénynek köszönhetően egyben legkönnyebben elérhetőt, a Roraimát választottam. Ez itt az ott írt naplóm, bár most kivételesen csaltam, mivel elég hülye húzás lett volna magammal cipelni egy laptopot egy áramot nélkülöző hegyre, így csak utólag, a jegyzeteimből rekonstruáltam ezeket a napokat.407. nap, 12.10.19, Posada Michelle, Santa Elena de Uairén(…) Becsekkoltam, aztán átmentem a szomszéd utazási irodába megkérdezni, hogy mi a pálya a tourokkal. Az gyorsan kiderült, hogy az Angel Fallst csak nehezen tudnám megoldani a 24-én induló Roraima tour előtt, viszont Eric, a német tulaj mondta, hogy van egy olyan lehetőség, hogy holnap kora reggel elindulok, és egy nap alatt lenyomva két napi túrát behozom a ma indult csoportot. Mondtam OK.

Nem kell szégyenkeznie annak, aki semmit nem tud a Guyanákról. Bár aki azt hitte, hogy ezek az izék Afrikában vannak, kicsit azért nézzen magába. A Dél-Amerika északkeleti csücskében található három ország (illetve két ország és egy tengeren túli terület) nincsenek rajta semmilyen bejáratott turistavonalon és szinte soha nem szerepelnek a hírekben. Pedig a maga módján mindhárom érdekes, leginkább a természet és a lakosság sokszínűségének köszönhetően.Hogy mennyire nem érdekelt soha senkit Dél-Amerika ezen csücske, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy az először errefelé hódító spanyoloknak és portugáloknak még ingyen sem kellett ez a vidék. Így került Guyana, Suriname és Francia Guyana brit, holland és francia kézbe, bár az évszázadok során a gazdák néha cserélődtek, és az előbbi kettő ma is vitatkozik a köztük húzódó határon. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Venezuela keleti részét szintén Guayanának hívnák, így ez lehetne a csoport negyedik, spanyol tagja, de ezzel már nem akartam variálni. A következő táblázat mindenesetre helyre teszi a dolgokat.

GEORGETOWNRima Guesthouse A hirdetés szerint a legtisztább szállás Georgetownban, amit én készséggel elhiszek. Érdemes a jobb oldalon kérni szobát, mert ott az ablakok a szomszédos fogdára nyílnak, a folyamatosan érkező megbilincselt rabok pedig egész napos szórakoztatást jelentenek.House of Flavor Elég gyenge hely, ital, azaz rasta konyhával.

Mozgóképek Latin-Amerikából. Korábbi műalkotások itt, még korábbiak meg emitt.A legkaribabb naplementePanoráma a verandárólAz irtózatos óriáskabócaPickuppal a strandonÉrkezés a kikötőbeVolgai hajóvontatók a hondurasi mocsárban200 lóerős csónakmotorral a dzsungelbenKörpanoráma a világítótorony tetejérőlJamaicai hegyi rally, útépítéssel nehezítveAz egyik legjobb strand Jamaicán

A Flickr-oldalamon ott van minden egyéb infó. Korábbi fotók itt, még korábbi fotók pedig itt.BelizeGuatemala/2SalvadorHondurasNicaragua/2 - Corn IslandsNicaragua/1Jamaica/2 - Észak és a sziget belsejeJamaica/1 - Kingston és a déli partMexikóGuatemala/1Costa RicaPanamaKolumbia/5 - Karib KolumbiaKolumbia/4 - Belső-KolumbiaKolumbia/3 - Medellín és környékeVenezuela/2 - Salto ÁngelVenezuela/1 - Roraima tepuyGuyanaGrenada

(Az előző rész tartalmából: Főhősünk Dél-Guyana szavannáin megtalálja a világ egyik legjobb helyét, egy hatalmas ranchet. Főhösünk ebben a részben nem fogja még egyszer leírni ki kicsoda és mi micsoda, így mindenképpen érdemes visszaolvasni.)Nem értem, miért írták azt rólunk, hogy itt lehet guyanai cowboyokkal berúgni - mondta Justin, Dadanawa megbízott főnöke. Vasárnap este volt, szinte minden jelenlévő eléggé be volt rúgva, így csak annyival tudtam vigasztalni vendéglátómat, hogy vasárnap este van, ilyenkor inni teljesen normális dolog. A másnapi munkanapot a ranch dolgozói sörökkel indították, délre pedig néhány dzsointon, valamint fejenként több liter erjesztett erjesztett maniókaleven is túl voltak, amiből nekem két pohár elég volt ahhoz, hogy majdnem elájuljak a napon.Dadanawa teljes területe ugyan több ezer négyzetkilométer, a ranch magját mégis könnyű egy óra alatt bejárni. Itt áll a főhadiszállásként funkcionáló ház, amelyben számomra átláthatatlan rendetlenség, jaguárbőrök, horgászfelszerelések, fegyverek, konyha, több hálószoba, egy vak kutya, két macska, egy nem vak kutya, a Dél-Amerikáról az utóbbi ötszáz évben írt összes jelentős könyvet tartalmazó könyvtár, több függőágy, valamint a kifogyhatatlan rumkészlet található.

Nem találom, hogy pontosan hol, de valamikor ennek a blognak az elején, alig néhány hét utazás után azt írtam, hogy ennyi idő alatt nem lehet megtalálni semmiféle eldugott csodát és tökéletes paradicsomot. 13 hónap után viszont már illik. Dadanawában az első tíz perc után világos volt, hogy kifogtam Dél-Amerika egyik főnyereményét. Vasárnap este volt egy elsősorban jaguárdarabokkal díszített, recsegő-ropogó faházban, és a jelen lévő rendkívül színes társaság szórakoztatásáról egy megdöbbentően bolond és részeg indiai ember gondoskodott, aki családi összeköttetéseinek és a guyanai törvényeknek köszönhetően jelenleg az ország ornitológiai társaságának elnöki tisztét tölti be.Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, nagy szerencsére volt szükség ahhoz, hogy a főnyeremény közelébe kerüljek. Legutóbb ott hagytuk abba, hogy sikerült elérnem a guyanai-brazil határt, ám itt egy ideig úgy tűnt, hogy kifutottam az elérhető úticélokból, és kénytelen leszek Brazíliában foytatni az utat. A határváros Lethemben nagyon sok poron és a brazil bevásárlóturistáknak épített, Budapesten is hatalmasnak számító közérteken kívül semmi nincs, így egy esténél többet semmiképpen nem akartam itt eltölteni. Utolsó próbálkozásként még elmentem Don és Shirley boltjába, ahol a kétfős vállalkozás hölgytagja egyben a regionális turistaelosztó szerepét is betölti, de ő sem tudott segíteni. Viszont a bolt előtti porban ott heverészett két nagyon fiatal és hihetetlenül koszos angol, akik végül a megmentőimnek bizonyultak.

A karib kiruccanás után ott folytattam Dél-Amerikában, ahol abbahagytam: Guyanában. A súlyos szellemi kihívásokkal küszködő határőr először vízumot követelt tőlem, és az sem hatotta meg, hogy néhány héttel korábban egyszer már vízum nélkül beléptem az országába. Végül cseppet sem értelmesebb felettesével sikerült tisztázni, hogy Magyarország az Európai Unió része, az Európai Unió pedig Európában van, így végül beengedtek Guyanába, én pedig eltaxizhattam a főváros Georgetownig.Georgetown hiába van földrajzilag Dél-Amerikában, kulturálisan egyértelműen a karib világ része. Sőt, tulajdonképpen ez volt a legkaribibb város, amit láttam, mivel a szigetvilágban felkeresett kis országokban eleve városok sincsenek nagyon, és szinte teljesen nélkülözik azt a szakadt forgatagot, ami az én fejemben a karibság elengedhetetlen tartozéka. A három Guyanában Georgetown az egyetlen igazi város (Cayenne csak egy francia nagyközség, Paramaribo meg egy szabadtéri múzeum köré épült falu), és bár vannak kifejezetten necces részei, az utcán folyó szennyvíz pedig kegyetlenül büdös, alapvetően mégis tetszett, hogy itt legalább van élet.

Mitchell's Guesthouse Az olcsó választás St George's-ban, egész jó helyen.Peace Haven Guesthouse Hillsboroughban van két másik, egészen megfizethető szálláshely is, de sajnos azok tele voltak, amikor én ott jártam. Harmadik opcióként megteszi ez is, de csak akkor.

Bay View Hotel Sajnos nem itt aludtam, de megbízható forrásom (a tulaj) szerint itt csak 15 dollár egy ágy, úgyhogy ez a jó kingstowni választás.Rich View Hotel 60 dollárnak megfelelő szállás egy kingstowni domb tetején, de hát ki akar 60 dollárt fizetni szállásért Kingstownban?

Sajnos a cím mindjárt hazugság, mert a Karib-szigeteket nem lehet olcsón megoldani. Legalábbis akkor nem, ha olcsó utazás alatt a tízdolláros indonéz tengerparti vityillókat és a kétdolláros vietnami ebédeket értjük. Nem nagyon drágán viszont igenis meg lehet úszni a világnak ezt a részét is, ahol én három hét alatt érezhetően, de azért nem sokkal költöttem többet, mint Dél-Amerikában.Írtam már eleget a Karib-tenger szigeteiről, így most csak a legfontosabb érvet emelném ki, amiért egyszer ide is el kell jönnie annak, akit érdekel a világ. Hiába viszonylag új keverék, a karib igenis ugyanolyan jellegzetes, egyedülálló és érdekes kultúra, mint mondjuk a nyugat-európai vagy a japán, amit megtapasztalni egészen különleges és egzotikus kaland. Ráadásul szemben Nyugat-Európával vagy Japánnal ezt a világot megismerni tényleg éppen így lehet a legjobban, elmerülve az olcsó szálláshelyek és piacok világában, nem pedig úgy, ahogy az ide érkező turisták kilencvenkilenc százaléka teszi, szervezett úton vagy valami böhöm óceánjáró fedélzetén. És nem is saját jachttal, ami biztos nagyon jó móka, de a szigetek életétől eléggé – elszigetel.

Hibiscus Valley Inn Roseau-n kívül nagyon kevés olcsó szálláshely van Dominikán. Az étkezések itt is drágák, de összességében még mindig megéri itt aludni egy-két estét.Ma Bass Central Guesthouse Minden bizonnyal a legjobb választás Roseau-ban, gondoskodó karib öregasszony tulajjal és egy rakás különböző árfekvésű szobával.Guiyave Teljesen jó és nagyon karibi étterem, a lenti részen délben olcsó ebédmenüvel.

Union Island a (Saint Vincent és a) Grenadine-szigetek legdélebbi tagja, körülbelül 3000 lakossal. Két település van itt, Ashton, ahol többen laknak, és Clifton, a főváros, ahol a miniatűr reptér, a jachtkikötő és a legtöbb szolgáltatás található. A helyieknek alapvetően három bevételi forrása van. Először is temészetesen a halászat, ami nemcsak a hálós verzióban űznek, hanem fogdosnak rákokat is, valamint lambit, egy tengeri csigaszerűséget, ami nagyjából pörköltként elkészítve a Karib-szigetek legfinomabb étele. Másodszor is a mezőgazdaság, aminek fontos részét képezi az állat-, elsősorban kecsketartás, valamint a marihuánatermesztés. St. Vincenten senki sem mulasztja el megjegyezni, hogy az ő füvük a legjobb, és hogy ezt még Jamaikán is elismerik. Harmadrészt pedig a turizmus, ami a sziget előtt himbálózó kis vitorlásokon érkezik, valamint az időnként ide beparkoló hatalmas óceánjárókon.Én Cliftonban laktam, így volt alkalmam számtalanszor végiggyalogolni a rövid főutcán a kikötőtől a templomig, ahol minden fontos intézmény megtalálható a piactól a mobilcég irodájáig. A legtöbb üzlet kis vegyesbolt, de elég sok étterem és kocsma is van, amelyek egy része a turistáknak szól, de bőven van csak sört, rumot és grillcsirkét áruló, kellően karib vendéglátóhely is. A többnyire kézműves eszközökkel készült cégérek sokat elmondanak Union Islandről és úgy általában is ezekről a kis karibi szigetekről, így hát lefényképeztem néhányat.Clifton kis hely, egy üzlet nem nagyon engedheti meg magának, hogy egyetlen bizniszre szakosodjon. Ezen a cégéren nagyon tetszenek a sirályok, valamint az alján a homokos strand.

A világ legegzotikusabb nevű országa egyértelműen Saint Vincent és a Grenadine-szigetek. Vanuatu és Tuvalu dallamosabbak, de 32 betűvel egyszerűen nem versenyezhetnek. Ahogy a név precízen leírja, az ország két részből áll, St. Vincentből és a tőle dél felé húzódó szigetcsoportból, a Grenadine-okból. Az utóbbiakból nagyjából harminc nagyobbacska és számtalan kisebb darab van, de a lakosság túlnyomó többsége St. Vincenten él, a szigeten, amely egymagában is többször akkora, mint az összes Grenadine együttvéve.Karib napjaim során St. Vincent volt az első hely, ahol sehogy sem tudtam kicselezni a gazdag nyugati turistákra belőtt árakat. Ha az ember a légitársaság késéseinek köszönhetően este tizenegyre verekedi át magát a reptéri útlevél-ellenőrzésen, már nem nagyon tud cselezgetni. A fővárosban, Kingstownban elvileg léteznie kellett egy olcsó szálláshelynek, de az kívülről nem úgy nézett ki, mint ahol az utóbbi években járt bárki, így kénytelen voltam több mint egy év legdrágább szobáját kivenni aznap éjszakára. Amikor másnap a kikötőbe lefuvarozó taxis megemlítette, hogy ő pont negyede annyiért ad ki szobákat, különös fájdalmat éreztem vesémben.

Pontosan 15 percre volt szükség ahhoz, hogy annyira beleszeressek Dominikába, amennyire felnőtt férfi szigetbe beleszerethet. Ezt a 15 percet abban a kisbuszban töltöttem, amely a Melville Hall nemzetközi repülőtérről a szállásomra vitt, miközben kint éppen elállt, de egy kicsit még csöpögött a trópusi vihar. A zöld dolgok elázva még zöldebbnek tűnnek, és Dominikánál zöldebb dolgot nem nagyon láttam az életben. A sziget úgy nézett ki, mint egy kertészkedő-erdészkedő számítógépes játék teljes kimaxolása, amikor a túlburjánzó növények mindent elfoglaltak, és már nem is a talajból nőnek ki, hanem egymásból.A Dominikai Közösség Szlovéniával és a Kongói Köztársasággal együtt azon szerencsétlen országok közé tartozik, amelyeket érdemtelenül kevernek össze egy nagyobb testvérrel. Ebben az esetben ez a Dominikai Köztársaság, az ország, amely tárgyunktól északnyugatra Haitival osztozik Hispaniola szigetén. A Dominikai Köztársaság körülbelül hetvenszer akkora, mint a Közösség, és tele van népszerű tengerparti üdülőhelyekkel, ahova Európából is naponta érkeznek a charterjáratok. Állítólag ott is vannak érdekes dolgok, de én most inkább az alig 750 négyzetkilométeres és 70 000 lakosú Dominikai Közösségbe vágytam, amit a továbbiakban nevezzünk csak egyszerűen Dominikának.

Chateau Blanc Nem fehér, és nagyon nem chateau, viszont egy karib szigethez képest megdöbbentően olcsó és teljesen vállalható szállás Castries központjától pár méterre.Spicy Delights A legjobb hely a Castries-i piacon, sokféle halétellel, és nem is nagyon drágán.Gros Islet Rendkívül unalmas halászfalu, de úgyis útba esik Pigeon Island felé, és egyébként is látni kell legalább egy unalmas, karibi halászfalut.

PARAMARIBO ÉS KÖRNYÉKEGuesthouse TwenTy4 A két olcsó, egy céghez tartozó paramaribói szállás közül ez a jobb, mert bár nincsen vendéglátóhelye, cserébe viszont normálisak a szobák.Zus & Zo A másik olcsó szállás, amelynek aljában van egy jó kávézó, ám ez nem kompenzálja azt, hogy a szobák kartonpapírbók készült dobozok.Chi Min Nagyon nagy és nem nagyon jó kínai étterem.

E blog olvasói nyilván tudják, akik pedig valaha ránéztek egy Dél-Amerika térképre pláne, hogy Suriname után az egykor Brit-, ma már független Guyanának kellett következnie. Tisztességesen át is keltem a két ország határát jelentő Courantyne folyón, elbuszoztam Guyana fővárosába, Georgetownba, ott viszont elfogyott a lelkesedésem. Nem volt energiám mindenféle dzsungeltúrákat összeszervezni, így inkább azt tettem, amit minden normális ember tett volna a helyemben: vettem egy repülőjegyet Saint Luciára.A Karib-szigetvilág egy részének felkeresése már ennek az útnak a tervezési fázisában is felmerült. Az utóbbi hónapokban komoly kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy ez össze fog-e jönni, de amikor megláttam a Georgetownból induló repülőjegyek árait mindenféle egzotikus szigetekre, éreztem, hogy erre le kell csapnom. Ha a Karib-szigetekre, azokon belül is a Kis-Antillákra, még azokon belül pedig a Szél felőli szigetekre most nem jutok el, akkor talán soha, és nekem – mint minden normális embernek – nincs kedvem úgy leélni az életem, hogy soha ne jussak el a Szél felőli szigetekre.

A Suriname folyó felső folyása mentén eltöltött napk harmadik legviccesebb dolga az egészen gorillaszerű polgármester-törzsfőnök volt. Tisztában vagyok azzal, hogy civilizációnk jelenlegi állása szerint fekete bőrű embertársainkat nem illik emberszabású majmokhoz hasonlítani (a párduc és a gazella viszont valamiért rendben van), de a pókhasú, busafejű, egész testén ezüstös szőrt viselő, kicsi, sárgás, butaságot és agresszivitást sugárzó szemekkel bámuló férfit semmi máshoz nem tudom hasonlítani, mint egy kifejlett hegyigorila alfahímhez. A törzsfőnökhoz azért vittek, hogy beszélgessek vele, miután azt mondtam, hogy engem az emberek jobban érdekelnek, mint a természet, ám szerencsémre ez a kapitális férfi egyáltalán nem akart velem dumcsizni, így a csúcstalálkozó néhány perc után véget ért.A második legviccesebb dolog Dél-Amerika e nagyon kevéssé dél-amerikaias szegletében a holland nemesfa-kereskedő volt, aki a másik fehér ember volt Botopasi faluban. Ő nálam valamivel kevésbé volt tekintettel a helyiekre, ezért a kocsmaként funkcionáló bódé erősítőjére kötötte a lapotopját, és a meleg, trópusi éjszakában üvöltette fiatalkora kedvenceit, az Aerosmitht, Chert, Madonnát és a Dire Straits. És részegen együtt is ordította Steven Tylerrel a Love in an Elevatort. Szívesen hasonlítanám őt is gorillához, de ő még valami annál is csúnyábbra hasonlított, nevezetesen egy nagydarab Rudi Völlerre, aki a német focistánál ritkásabb, de hasonlóan bongyor haját még dúsabb bajusszal igyekezett ellensúlyozni. A fakereskedőnek lett volna esélye a tréfadobogó legfelső fokára, még azon is túltettem volna magam, hogy egy hollandtól elég fura pont Völlert választani példaképnek, amikor viszont fogdosni kezdte a tinédzser, ám jól fejlett helyi kiscsajt, már éreztem, hogy egy alkalmi szexturistát nem jutalmazhatok.

Egy éve érkeztem meg Buenos Airesbe, és pontosan fél éve írtam utoljára tisztességes kalandok helyett a Lélek Rejtelmeiről. Ezen a szép, kerek évfordulón ismét muszáj lesz, aztán ígérem, folytatom majd a Suriname-i szökött rabszolgák leszármazottaival, akik egyébként ennek az egy évnek az egyik legérdekesebb felfedezését jelentették.Igen, egy év után is bőven lehet élvezni az utazást. Már nincs az az érzés, mint az első két-három hónapban, amikor reggel, ébredés után legszívesebben kiordítottam volna a szállásomon ablakán, hogy csá, köcsögök UTAZOM!!!!, de még mindig roppant elégedettséggel tud eltölteni, ha valami jó és szép történik. Kevésbé eufória ez, mint inkább csendben, mosolyogva konstatálása annak, hogy az élet szép, és minden rohadtul rendben van.

Hotel Ket Tai Cayenne-ben nincsenek olcsó szálláshelyek, és ez is a pofátlanság csúcsa a pénzért árult wifijükkel, de legalább 45 euróért adnak légkondit is a szobához.Au Mekong Kínai-vietnami konyha, ami semmivel nem nyújt többet, mint amit a piacon adnak, viszont többe kerül.Büféskocsik A Place des Palmistes sarkában esténként megjelenő büféskocsik a legolcsóbb étkezési lehetőség Cayenne-ben. És a bagettszendvicsek teljesen rendben is vannak.

BELÉMHostel Amazonia Ahhoz képest, hogy a rettegett HI hostellánchoz tartozik nem is olyan szörnyű, pláne, ha a szobákban bekapcsolják a légkondit.Cairu Belémi fagylaltozólánc, több kirendeltséggel, és széles kínálattal amazóniai különlegességekből. A paradió a nyerő.La Em Casa Drága, de jó étterem a felújított kikötői raktárépületekben. Van mindenféle amazóniai specialitás.

Határozott tervem volt Dél-Amerika valamennyi országát felkeresni, viszont Francia Guyana nem ország, hanem Franciaország, és egyben az Európai Unió része. Nem maradt volna bennem semmiféle tüske, ha kihagyom, de egyrészt bürokratikus okokból elkerülhetetlennek bizonyult, másrészt pedig így utólag már nagyon sajnálnám, ha a világnak pont ebbe a szegletébe nem jutottam volna el. Francia Guyanától nem vártam semmit, és utazás közben talán ez a legjobb, és egyben persze a legritkább esetben megvalósítható hozzáállás.Nem mintha sokat láttam volna Francia Guyanából. A fővároson, Cayenne-en, és az oda a brazil határtól vezető, valamint onnét a Suriname-i határig tartó úton kívül semmit. Ezeken az utakon azonban feltűnt valami nagyon érdekes, nevezetesen hogy ez a vidék tök üres. Gyanúmat az internet is megerősítette, de azon még így is meglepődtem, hogy a három Guyana, a francia, a holland (Suriname) és az angol (a ma már független Guyana) tényleg a világ legritkábban lakott vidékei közé tartoznak. Francia Guyanánál egyetlen országnak tekinthető ország, Mongólia rendelkezik csak kisebb népsűrűséggel, még olyan, szintén nem a tömegnyomorról közismert vidékek, mint Mauritánia és Szaúd-Arábia is zsúfoltabbak.

- Brazíliában 76 és fél nap alatt átlagosan 78,4 amerikai dollárt költöttem. Utólag ez kifejezetten meglep, mert menet közben többnek tűnt, de lehet, hogy csak a több belső repülőjegy, plusz az olyan extra költségek, mint a laptopom visszavásárlása torzítják az emlékeim. Mindezektől függetlenül biztos, hogy Brazíia nem tartozik a világ olcsó úticéljai közé.  A fő gondot az jelenti, hogy a belső közlekedés a hatalmas távolságok miatt mindenképpen drága, és Brazíliába az ember egyébként is az életet élvezni megy, az meg sehol sem olcsó. A költségeken lehet faragni, de azt azért érdemes tudni, hogy például Rióban az egészen egyszerű éttermek is bőven európai árban vannak.- Minden nemzetnek megvan a maga – a világ többi része által undorítónak tartott – kedvenc étele. Ezek valamiért általában kenyérre kenhető dolgok. Az amerikaiaknak a mogyoróvajkrém, az angoloknak a Marmite, a braziloknak pedig a Catupiry. Ez egy teljesen jellegtelen krémsajtmárka, ami a brazilok szerint minden ételt sokkal finomabbá tesz. Még catupirys pizza is létezik, ami azt jelenti, hogy a paradicsomos-sajtos pizzára rákennek még fél kilót ebből a gányból.- Van valami a homoszexualitás és a brazilság keverékében, ami a saját nemükhöz vonzódó brazil férfiakat a világ legharsányabb, legteátrálisabb, és talán legszórakoztatóbb embereivé teszi. Bár hosszú távon azért egy kicsit fárasztóak.

Kábé kéthavonta szoktam kirakni ide a blogra egy-egy részletet a privát útinaplómból. Következzen most négy nap a brazíliai Marajó szigetén található Soureból indulva egészen Francia Guyana fővárosáig, Cayenne-ig, sok busszal és sok hajóval. Cenzúrázatlan, nyers, sokkoló, tömény valóság!351. nap, 12.08.24, Amazon Hostel, BelémÉjfélkor sikerült elaludni, ehhez képest egész normálisan tudtam felkelni háromkor. Megettem a kikészített reggelit, bár a maracujalevet egyébként sem szeretem, és hajnalban pláne nem vágytam erre a gejl izére. Összeraktam a maradék cuccot, kisétáltam a sarokra, ahol valami paraszt beszélt hozzám két turházás közben, de próbáltam ignorálni. 3:40-hez képest pár perc késéssel megjött a busz, amin persze nem voltak olyan jó ülések, mint a kisbuszon idefelé, így fejtámla nélkül gyakorlatilag lehetetlen volt aludni.Minden egyes sarkon háromszor megálltunk, össze-vissza kanyarogtunk Souréban, mire megtelt a busz. Fél ötre ott voltunk a kompnál, ami csak ötkor indult, úgyhogy legalább amíg álltunk, el tudtam aludni az előttem lévő szék fémtámlájára borulva, meg utána is darabokban egészen hatig, amíg meg nem érkeztünk a hajóhoz. Vettem jegyet, felszálltam, összefutottam a tegnapi két franciával, akik a földön fetrengve aludtak. Egy időre csatlakoztam én is, de nem nagyon ment.

A világtérképet nézve Dél-Amerika nem tűnik annyira nagynak. A személyes terepszemle során viszont gyorsan kiderül, hogy európai szemmel nézve irtózatos méretekről van szó. Egy 36 órás, monoton patagóniai buszúton, a Mont Blanc csúcsának magasságában lerobbanó jármű mellett, a bolíviai Salar de Uyuni végtelen semmijén állva lehet a legfájóbban megérezni, hogy a szűk és zsúfolt Európából mennyi minden hiányzik. Amazónia viszont nemcsak Budapestről, hanem a világon bárhonnét nézve felfoghatatlanul nagy.A világ legnagyobb összefüggő őserdejének rendes bejárására egy élet sem lenne elég, ráadásul ez olyan megpróbáltatásokkal is járna, hogy valószínűleg az az egy élet is lerövidülne. Így megelégszem azzal, hogy Amazóniába csak néhány ponton kóstoljak bele. Jártam ott, ahol az Andok lejtőin a dzsungel kezdődik, aztán Ecuadorban egy kicsit beljebb a vadonban, és le is hajóztam az Amazonas egyik mellékfolyójának egy darabján, a brazil-kolumbiai határtól Manaus városáig. A dzsungel ezeken a helyeken is sűrű volt, a folyó, illetve folyók kusza hálózata pedig kellően lenyűgöző, de az Amazonas és Amazónia az Atlanti-óceánhoz közeledve csak még nagyobbak lesznek.

SALVADOR DA BAHÍAHostel Galeria 13 Sajnos a teljesen lehangoló belvárosban van, de ez akkor is egy nagyon jó hostel. Különös tekintettel a minden délután egy órán át ingyen osztogatott caipirinhákra.Mercado Modelo Maga a piac érdektelen szivenírgiccs, viszont a hátsó traktusban vidám alkoholisták közt könyökölve lehet remek halakat és herkentyűket enni.Senac A helyi vendéglátóipari főiskola bemutatóétterme, ahol nagyon jó svédasztalnál lehet végigenni a jellegzetes bahíai fogásokat. Csak arra kell figyelni, hogy az épületben lévő két étterem közül ezt találjuk meg,  lépcső tetején.

Magyar turistaként Dél-Amerikában egzotikum vagyok. A legkellemetlenebb, amikor valaki láthatóan nem tudja, hol van Magyarország, csak próbál okosan nézni. De egyébként is az utazók 95 százaléka azt mondja, hogy én vagyok az első magyar, akivel a világban találkozik. Viszont egész sokan jártak már Magyarországon, igaz, az esetek 99 százalékában csak Budapesten. Az a réteg, amellyel én beszélgetek (18-40 közötti, az átlagnál nyitottabb és magasabban kvalifikált nyugati) nem teljesen reprezentatív minta, de mivel turizmus-szempontból mindenképpen véleményvezérnek számítanak, nagyon fontos, hogy mit gondolnak Magyarországról, illetve hát többnyire csak Budapestről.Lehet, hogy akinek nem tetszett, az inkább nem is említi, hogy járt Magyarországon, de nekem inkább úgy tűnt, hogy döntő többségben vannak a pozitív benyomások. Szemben a nagyon turistás Prágával és a kicsit uncsi Varsóval, Budapesten nagyjából azt kapja a turista, amiért egyáltalán egy kelet-európai városba utazott vakációzni, így a nehézségek ellenére is boldogan utazik haza. A beszámolók alapján Budapest egy szép, klasszikusan kelet-európai város, ahol egészen sokan beszélnek angolul, van, aki még kedves is, és kifejezetten jókat lehet bulizni. Ez utóbbi volt nekem a legmeglepőbb. Nem mintha nem lehetne jót bulizni Budapesten, csak szerintem pont ebből a szempontból nem vagyunk világverők.Minden Magyarországgal kapcsolatos véleményt nem írtam össze, mivel elég sok volt az ismétlődés. Egyszer már írtam arról, hogy a Sziget milyen csodálatos reklámja Budapestnek és az egész országnak, és ezt ez az út csak megerősítette. Sokan jártak ott és még többen szeretnének menni – elsősorban a franciák, hollandok és olaszok, de egészen egzotikus nemzetek fiainak és lányainak is ez ugrik be először Magyarországról. Kicsit persze szomorú, hogy a rendszerváltás óta semmit nem sikerült otthon létrehozni, ami legalább minimálisan érdekelné a világ szerencsésebbik felét, de még mindig jobb nekünk, mint szerencsétlen osztrák turistáknak, akikről mindenkinek csak Josef Fritzl, rosszabb esetben pedig Hitler ugrik be.

A világ országai közül nem Brazíliának van a leghosszabb tengerpartja, de ahhoz semmi kétség nem férhet, hogy a legfejlettebb strandkultúrával itt lehet találkozni. Én azt hittem, az ausztrálok is tudnak egy-két dolgot a homokban és vízben szórakozásról, de miután egy ausztrál turista csak szomorúan sóhajtozva válaszolt, amikor azt kérdeztem, hazája strandélete összehasonlítható-e a dél-amerikai színvonallal, már tudom, hogy dehogy. Az utóbbi egy hónapban voltam elhagyott és tömött, sportos és döglődős, városi és falusi, csendes és hatalmas hullámok által mosott strandon, így nagyjából kiművelődtem brazil strandkultúrából. Ami nagyjából a brazil kultúra maga.Brazíliában persze nemcsak azért népszerű a strand, mert sok van belőle, hanem mert szinte egész évben élvezni is lehet mindegyiket. Csak a legdélebbi partszakaszon túl hideg a víz télen, Rio környékén már az év bármely hónapjában nyugodtan lehet fürdeni, északon pedig a sekélyebb strandokon olyan meleg a víz, hogy szinte felesleges bemenni hűsölni a nap elől. A brazilok így bármikor mehetnek strandra, és természetesen mennek is. Hétvégente valamivel többen vannak, és a júliusi téli szünet alatt is lehetett érezni a forgalomnövekedést, de az ingadozás nem nagy. Ha egy brazilnak éppen kedd délután van kedvre strandra menni, akkor le is megy. Kivéve természetesen a Sao Paulo-iakat, akik cserébe hosszasan tudnak arról beszélni, hogy miközben az ország strandol, ők a tengertől messze termelik a GDP-t a sok lusta disznó helyett.

Salvador da Bahía után semmi másra nem vágytam, csak egy kis nyugalomra. Egy olyan helyre, ami alkalmas megtépázott idegeim regenerálására, és ahol megint kedvet kapok az utazáshoz. 11 hónap alatt Salvadorban gondoltam először, hogy nekem ebből elegem van, és ezt az érzést a lehető legsürgősebben szerettem volna elhessegetni. Így esett választásom Recifére, Brazília kilencedik legnagyobb városára, ahol a legtöbb az egy főre jutó emberölés.Elsősorban nem azért utaztam Recifébe, hogy a lehető leggyorsabban meggyilkoljanak. A fő vonzerőt Olinda jelentette, a hatalmas szomszédtól néhány kilométerre található kisváros, amely mára teljesen összenőtt Recifével. Körülbelül mintha Budapest körbevenné, de azért nem falná fel teljesen Szentendrét.

Ezen a blogon viszonylag ritkán térek ki az utazás kellemetlenebb részleteire. Vannak néha gúnyos megjegyzések, egyszer írtam hosszabban az argentin buszutak monoton borzalmáról, de egyébként igyekszem inkább Latin-Amerika szórakoztatóbb részével foglalkozni. Ha nem jut eszembe semmi érdekes vagy újszerű egy teljes hetemről, akkor egyszerűen nem írok róla semmit – mint ahogy történt ez például a Riótól délre, Ilha Grandén és Paratyban töltött napok esetében. Nem írok olyan napokról, amikor csak izzadok és internetezem, amikor fehér emberekkel bulizom hajnalig, amikor délután mászom ki az ágyból, vagy amikor elrontom a gyomrom. Ilyen eseteket bárki tud otthon is produkálni. Van viszont valami, amit leginkább Dél-Amerikában élhet át a turista, és hiába utálom, muszáj róla írni. Pláne Brazíliából, ahol eddigi tapasztalataim szerint a legjobban lehet félni.A turista persze mindenhol fél egy kicsit. Fél a Budapestre látogató angol nyugdíjas a taxisoktól és fél a Szlovákiában síelő magyar iskoláscsoport a kocsmai verekedéstől. Egzotikus helyeken pedig egészen egzotikus dolgoktól lehet rettegni, a baktériumoktól kezdve a kígyómaráson át egészed odáig, hogy majd valami plusz költséget ráhazudnak a minibár számlájára, aztán úgy csinálnak, mintha nem beszélnének semmilyen európai nyelvet. Turistakarrierem során már elég sok dologtól féltem, például minden egyes repülőúton, valamint a tádzsik tömegközlekedéstől kezdve addig a valparaisói esetig, amikor attól rettegtem, hogy visszajön a szállásra a magából kikelt, elmebeteg amerikai nő, és az emeletes ágy felső szintjéről egyszerűen rászarik a fejemre. Ahhoz viszont Brazíliába kellett jönnöm, hogy megtudjam, milyen attól félni, hogy valami tényleg szörnyű dolog történik az emberrel. És hogy erre a valamire reális esély is legyen.

RIO DE JANEIROBooks Hostel Ha már az ember Rio de Janeiróban van, akkor szálljon meg bulis helyen. És ez az.Academia da Cachaça Feijoadát enni kötelező program Brazíliában, és itt minden nap adnak. Valamint van vagy 300 féle nádpálinka is.Botiquim de Gomes A környéken van még tíz ugyanilyen, de ez is egy okés kisvendéglő, brutális adagokkal. Persze brutális, riói árakon.

Rio de Janeiróról viszonylag közismert, hogy a világ legszebb fekvésű nagyvárosa. A szinte közvetlenül a tengerből kiemelkedő zöld kúpok és egyéb, még bizarrabb formájú hegyek, a teljesen szabálytalan formájú Guanabara-öböl együtt verhetetlenek. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy sok látni- és tennivaló nincs a városban. Nem véletlen, hogy a két kötelező turistaprogram, a Corcovado és a Cukorsüveg meglátogatása egyaránt a panoráma tátott szájjal bámulásáról szól.Rióban nincsenek igazán szép épületek, sem különösebben hangulatos városnegyedek. Nincsenek világszínvonalú múzeumok sem, se semmi egyéb, amiről az útikönyvek hosszasan tudnának írni. Így nem marad más megoldás, mint élvezni az életet. Ez sok nehézségbe nem ütközik, mert ha van városa a világnak, amelynek lakói profik a szakmában, azok mindenképpen a rióiak. Latin-Amerikában utazgatva volt már alkalmam vidám, bulis, szép és kedves emberek tömegeivel találkozni, de a cariocák, ahogy a rióiakat Brazíliában hívják, egy egészen más minőséget képviselnek.

Ez a cikk azt próbálja meg kifejteni, hogy hova menjen, aki hosszú ideig szeretne utazni. Mivel van, aki gyors választ keres, azonnal le is lövöm a poént: először mindenképpen Ázsiába. Akit érdekelnek az indokok is, olvashat tovább. Négy éve egy évet töltöttem Ázsiában, most már tíz hónapja itt vagyok Dél-Amerikában, így bőven volt időm minden szempontot megvizsgálni. És az alapján, amit az utóbbi hónapokban más utazókkal beszéltem, az alábbiak nemcsak az én véleményemet jelentik, hanem egyfajta közmegegyezést is.A világnak ugyan hét kontinense van, ám ezek közül több kiesik a hosszú távú utazók érdeklődéséből. Európa és Észak-Amerika drága, és másfajta érdekességekkel szolgál, mint az egzotikum, amit az ilyen kalandokba belevágók keresnek. Ausztrália és Óceánia nagy része kellően idegen, viszont cserébe jó drága is. Sok utazó útba ejti legalább a két legnagyobb országot, Új-Zélandot és Ausztráliát, de nagyon sok ideig szinte csak az marad, aki ideig-óráig letelepszik és dolgozik is valahol. Máshogy nehéz. Az Antarktisz sem az a hely, ahol ideális körülmények közt lehet buszozni és sörözni.