Pontosan emlékszem, mert leírtam magamnak, csak 2011 szeptember 7-én kezdtem el azzal kapcsolatban izgulni, hogy másnap jó sok időre lelépek Dél-Amerikába. Cserébe viszont már jóval a hazautazás előtt rágódtam azon, hogy mi az isten lesz itthon. Az út előtt nem volt min izgulni, hiszen biztos volt, hogy akárhogy is lesz, jó lesz. Másfél év csodálatos nyaralás után visszatérni a való világba már nem tűnt ennyire egyértelműen tuti húzásnak.Aztán Budapesten egészen furcsán alakultak a dolgok. Például villámgyorsan kiderült, mi az egyik legnagyobb különbség a szóló és a társas utazás közt. Ázsia után sem lehetett senkinek elmagyarázni, hogy milyen volt ott egy évig, de akkor legalább volt kivel megosztani és újra felidézni az élményeket. Most viszont nincs, és ez egészen fura érzés.Nem tudom másképp elmagyarázni, mint hogy van egy titkom, amit nem azért nem osztok meg senkivel, mert nem akarom elárulni, hanem mert egyszerűen lehetetlen. Amikor ismerősök megkérdezték, hogy és akkor mi is volt, sokszor válaszoltam olyasmit viccből, hogy "hát, 2011 szeptember 8-án elrepültem Argentínába, körbenéztem Latin-Amerikában, aztán 2013 április 18-án hazajöttem Mexikóból". A másik megoldás az lett volna, hogy mindent, de mindent elmesélek. Nyilván egyik sem az igazi.

Szeretném azt hinni, hogy a legtöbben ezt a blogot nem a fotókért vagy a videókért, hanem az itt publikált szövegekért olvasták. Voltak köztük jobbak, kevésbé jók és kifejezetten gyengék is, én pedig idő közben megtanultam, hogy a legjobban akkor tudok írni, ha függőágy van, wifi viszont nincs. Ez itt a szerintem legjobban sikerült 26 szöveg, amik szépen össze is foglalják az 589 napos utat.Boca a BombonerábanAmelyben a Dél-Amerikába frissen megérkezett szerző gyorsan belecsap a sűrűjébe, és a kemény mag társaságában kilátogat egy Buenos Aires-i meccsre.Paraguay II: Az úszó közértAmelyben a szerző három napot hajózik a Paraguay-folyón indián kurvák, kispályás kokaindílerek és egy szórakoztató angol társaságában. Közben pedig megtalálja Latin-Amerikát.Península ValdésAmelyben a szerző elalél a világ valaha volt harmadik legnagyobb állatának közelségétől, valamint lát egy csomó delfint és pingvint is.

589 nap 20 videón.2011.09.11, Buenos Aires, Argentína. A kemény mag, a La Doce a Bombonerában.2011.10.15, Az Aquidaban, Paraguay. Élet a hajón.

Az előző részben már végivettük az elmosódott, bemozdult és értelmezhetetlen kaja- és természetfotókat. Most szeretnék a rossz fotóművészre magára koncentrálni. A képeknek csak a méretét változtattam, nem vágtam meg semmit és természetesen nem alkalmaztam semmilyen filtert. A valóságnál ugyanis semmi sem lehet szebb.Szia anyu!!!!!! Csók Patagóniából!!!! Látod mögöttem az elefántfókákat és a négert?????

Senkinek sem kell elsütnie azt a poént, hogy nekem minden fényképem rossz, mert tisztában vagyok a szomorú ténnyel. Nincs tehetségem a fotózáshoz, sok értelmét sem látom, és az út 97 százalékában egy iPhone volt csak nálam. A jobban sikerült felvételeket lehet látni itt a blogon, de ezek csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az igazán szörnyű, vagy valamiért különösen vicces darabokat megtartottam magamnak. Eddig.Egy igazi klasszikus útifotó nyitásként. Ezt a Chachani alaptáborában kattintottam el Peruban. A hegyet nem sikerült megmászni, de a szép emlékek így örökre megmaradnak.

E blog történetének talán legnépszerűbb bejegyzése az volt, amiben az út közben Magyarországról hallott véleményeket foglaltam össze. Végül is érthető: nyilván mindenkit jobban érdekel, hogy mit gondolnak a külföldiek a magyarokról, mint hogy mit csinál egy magyar külföldön. Raádásul az egy kifejezetten vicces bejegyzés volt, azok meg könnyen eladják magukat. Ez kevésbé lesz az.2011 szeptemberében indultam útnak, amikor nem volt valami felemelő élmény magyarként járni a világot. Számos egészen megalázó helyzetet éltem meg, amikor kínomban csak egyik lábamról a másikra álltam, hümmögtem, és próbáltam menteni a menthetőt. A haza kicsit olyan, mint a család, hogy az ember megvédi, ha idegenek gyalázzák, még akkor is, ha az idegeneknek van igazuk. De Magyarországot védeni az utóbbi időben sajnos többször is olyan érzés volt, mint egy kéjgyilkos nagybácsi bűneit elmismásolni.A legrosszabb az elején volt. 2011 végén Magyarország még nagyon sokat szerepelt mindenféle nyugati újságokban, és ezeknek a híreknek az olvasói mind nagyon örültek, hogy végre egy hús-vér magyart faggathatnak ki arról, hogy mi valójában a helyzet. 2012 második felétől viszont már nem voltunk annyira érdekesek, még a német nyelvterületről származók számára sem, akik egyébként a legérdeklődőbbek voltak, nyilvánvalóan azért, mert eleve az ő sajtójuk foglalkozik velünk a legtöbbet.

Tizenkilenc hónap alatt nemcsak a felkeresett országokról egyenként, hanem a világról úgy általában is tanultam néhány roppant érdekes dolgot.  Néhányat ezek közül már Ázsiában sikerült feltárni, de most itt az újabb csomag:- Hogy a világ mennyire szerencsés pontjára érkeztünk, egyszerűen meg lehet állapítani, amint kilépünk a repülőtérről. Amennyiben a kinti taxisor álló motorral várakozik, és csak akkor gördül előrébb, ha utas érkezik, az első világban vagyunk. Amennyiben a taxisorban minden kocsinak folyamatosan jár  a motorja, a második világban vagyunk. A harmadik világ pedig arról ismerhető fel, hogy ott áll a kocsisor, ha pedig jön egy vendég, csak az őt felvevő autó sofőrje indítja be a motort, a többiek kézzel eggyel előrébb tolják járművüket a sorban.- Nem csak a magyarok szeretnek hétvégén kora reggel flexelni.

Aki utazik, számtalan szuperképességgel gazdagszik. Megtanul bárhol, bármilyen testhelyzetben elaludni. Fejben egy másodperc alatt kiszámítja, hogy milyen napszakban, milyen irányban fog utazni, és melyik lesz a busz árnyékos oldala. És a világ legjobb felszerelés-tesztelőjévé válik.Fogalmam sincs, hogy tesztelnek a profik és a szaklapok túracipőket és széldzsekiket, de az egészen biztos, hogy nem tudják szimulálni a hosszú táv megterhelését. Az IKEA konyharészlegén van az a gép, ami egy szekrény fiókjainak minőségét úgy ellenőrzi, hogy egész álló nap ki-be húzogatja, ami nagyon szép, csak semmi köze nincs ahhoz, ami valójában egy konyhában történik. Ahhoz egy gyerekzsúrt kellene modellezni, ahol négy kis pszichopata csimpaszkodik a teljesen kihúzott fiókra, vagy a részeg családapát, aki a sötétben botorkálva teljes erőből nyit ki minden szekrényt, hogy megtalála a sörnyitót.

Amikor 2011 augusztusában összepakoltam a hátizsákom, már nem voltam teljesen kezdő, és támaszkodhattam az ázsiai út tapasztalataira. Amerikába kevesebb cuccal akartam menni, mert megtanultam, hogy ha valami hiányzik, azt úgyis meg tudja venni az ember. Vagy este, a következő faluban, vagy három nap múlva a következő nagyvárosban. Feltett szándékom volt teljesen beleférni a nagy hátizsákomba, ami sikerült is, de erre azt hiszem csak egyszer volt szükség, egyébként teljesen megfelelt a kis hátizsák + nem degeszre pakolt nagy hátizsák kombó.Itt a teljes cucclista, és a végső ítélet mindenről.RUHA
- 1 pár túraszandál - Létfontosságú. Amikor melegben kell gyalogolni, és ilyen elég sokszor elő szokott fordulni, sokkal jobb, mint a túracipő.
- 1 pár túracipó - Létfontosságú.
- 1 vietnami papucs - Létfontosságú. Amikor meleg van, de nem kell gyalogolni, sőt, eleve nem kell semmi mást csinálni a strandoláson kívül.

"Szemben a teljesen szétfolyó Ázsiával, Latin-Amerika viszonylag logikusan bejárható" - írtam 2011 augusztusában, és most, az út után ugyanezt gondolom. Volt egy útitervem, és egész jól is tartottam magam hozzá, leszámítva a valóban nem elhanyagolható tényt, hogy 12 helyett 19 hónap alatt teljesítettem a feladatot. Utólag már tudom, hogy egy év alatt ennyit beutazni lehetetlen is lett volna. Az alábbi térkép ábrázolja a 2011 szeptembere és 2013 áprilisa közt megett utat, a színeket hercig kis piktogrammok magyarázzák.Írtam már arról, hogy mik voltak azok a konkrét úticélok, amiket viszont még másfél év alatt sem sikerült felkeresni. Ezek közül tulajdonképpen Haiti az egyetlen, ami tényleg teljesen kimaradt, a többi inkább csak elmulasztott részhajrának számít. Persze ezekbe is jó lett volna eljutni, de annyira nem esz a fene, hogy kimaradtak. Sőt, Haitiért sem, meg vagyok én elégedve ezzel az úttal minden szempontból és száz százalékosan.

A "mennyibe került?" után a legtöbbször arra a kérdésre kellett válaszolnom, hogy "és én hova menjek Amerikában?". Erre vissza szoktam kérdezni, hogy az érdeklődő járt-e már Ázsiában, és ha nemmel válaszol, akkor felhívom a figyelmét arra, amit egyszer már itt is megírtam részletesen: aki még nem járt sehol Európán kívül, az kezdje Ázsiával. Kivéve, ha valamiért tényleg Amerika érdekli jobban, spanyolul akar beszélni, maja romokat akar látni, vagy valami hasonlóan speciális, Ázsiában nem megvalósítható igénye van.A mindenképpen Amerikába vágyó kérdezőknek mind azt válaszoltam, hogy kezdjék Peruval. Kanadán (és néhány karib szigeten) kívül a kontinens minden országában jártam, és egészen biztos vagyok abban, hogy itt Peru a legérdekesebb, legváltozatosabb, legszórakoztatóbb ország, ahol bármilyen érdeklődésű utazó talál magának valamit. A természet parádés, ráadásul nagyon színes, a tengerparti sivatagtól az Andok csúcsain és fennsíkjain át Amazónia dzsungeléig. Az egész kontinensen itt van a legtöbb konkrét látnivaló, preinka romoktól spanyol gyarmati városokon át az indián piacokig. Peru egy része jellegzetesen latin, a másik viszont az egészen egzotikus kecsua magashegyi indián. Latin-amerikai mércével az ország egész olcsó úticél, ráadásul messze, de nagyon messze itt lehet a legjobbakat enni. Aki még nem járt Peruban, annak tényleg minden Peru mellett szól.Van viszont még egy csomó értelmes úticél Latin-Amerikában, és a jó hír, hogy nem mindegyikre kell rászánni 19 hónapot. Az alábbiakban a rendelkezésre álló idő alapján próbálok ötleteket adni vakációra, függetlenül attól, hogy mi mennyibe kerül. Egyébként is mindent meg lehet oldani borzalmasan sok, és egészen kevés pénz elköltésével is.

Egzotikus helyen két dologtól szokás félni: meghalunk, mert valami haramia megöl, vagy meghalunk, mert összeszedünk valami borzasztó betegséget. A mindenféle bűnügyekről legutóbb már írtam, most vegyük át a betegségeket, pontosabban ezek lehetséges elkerülését. Két és fél évet utaztam Ázsiában és Latin-Amerikában, és nagy bajom nem volt. Egyszer Kirgíziában szenvedtem néhány napot mandulagyulladással és magas lázzal, most pedig egyszer Argentínában, egyszer Peruban szedtem össze valami nagyon hasonló kórt, amitől két napig lázasan feküdtem az ágyban. Mármint azokban a ritka pillanatokban, amikor nem a vécén ültem. Mások rémtörténeteit hallgatva arra jutottam, hogy egyrészt szerencsém volt, másrészt tudok is vigyázni magamra, így talán van néhány hasznos ötletem a témában.A személyes biztonságról szóló postban azt írtam, hogy a legfontosabb szabály mindig figyelni a környezetünkre. Az egészség megőrzéséhez is van egy hasonló: soha ne hagyjuk magunkat lerobbanni. A kényelmes otthoni létben nem kell ilyesmire figyelni, utazás közben viszont a test sokkal keményebb dolgokat kénytelen elviselni. A feltört láb, a cserepes ajak, a leégett homlok, az elkapart hangyacsípés mind potenciális szörnyűségforrás, ha nem figyelünk rájuk oda. Egyrészt mert trópusi környezetben minden lassabban gyógyul, másrészt pedig mert a feltört lábra másnap is fel kell húzni ugyanazt a rohadt cipőt.

Teljesen természetes, hogy mindenkit az érdekel a legjobban, mennyibe került ez a kis latin-amerikai vakáció. Olvasóként én is ezt kérdezném meg először. Több mint másfél éven át minden egyes este pontosan összeírtam a napi költségeimet, ennek eredménye az alábbi összegzés. A teljes, minden napot részletező Google Spreadsheet itt nyálazható végig, ha valaki nagyon szeretne elveszni a részletekben.A fenti táblázat azt mondja, hogy 2011 szeptember 8. és 2013 április 18. között 49502 dollárt költöttem. Ez mai árfolyamon 11 227 440 forint, viszont 2011 szeptember eleji árfolyamon – amikor átváltottam a megtakarított pénzem dollárra – csak 9 652 890 volt. Vegyük a kettő átlagát, és akkor megtudjuk, hogy 19 hónap nyaralás Latin-Amerikában 10 440 165 forintba kerül. Utazás előtt vennem kellett még néhány apróságot a túracipőtől az útikönyvig, de ezek összesen nem érték el a 100 000 forintot, így az összköltséghez képest teljesen jelentéktelenek.

BELIZE CITY ÉS KÖRNYÉKESeabreeze Guesthouse Arra az egy estére, aminél többet úgysem akar senki Belize Cityben tölteni, pont megfelel ez az indiai család áltak birtokolt szállás.Kínai étterem A neve sajnos nem maradt fenn, és ez a kikötői étterem nem is valami jó, de a környékbeli karibi haramiákkal együtt enni jó szórakozás, mielőtt indulna a hajó.

LAGUNA MIRAMAR ÉS KÖRNYÉKECabañas Aki későn érkezik Emiliano Zapatába, és már nem tud aznap elgyalogolni a tóhoz, mindenképpen itt aludjon. Mondjuk máshol nem is nagyon lehet. A körülményekhez képest ezek a bungalók luxusszinten vannak.Comedor A neve nem maradt fenn, talán nincs is, de ez a tévével is ellátott helyiség az egyetlen vendéglátóhely Emiliano Zapatában.Laguna Miramar Ahhoz képest, hogy milyen a híre, nekem a Laguna Miramar nem tűnt akkora számnak. Valóban szép kis tó, de ilyen azért sok lehet Mexikóban. Aki Chiapasban jár, annak egy estét megéri itt töltenie, de nekem többre nem volt igényem.

Sajnálatosan sokan képzelik azt, hogy a világnak azon része, amely az európai nagyvárosok forgalmas, éjszakánként jól megvilágított közontján kívül esik, életveszélyes. Szomorú, de sokan eleve ezért nem utaznak sehova, ahol más is van ezeken a forgalmas, jól bevilágított belvárosokon kívül. Én több mint másfél évet utaztam most Latin-Amerikában, korábban pedig egy évet Ázsiában, és az ég világon semmi rossz nem történt velem. Komolyan beteg sem voltam, de ezt majd a biztonságos utazást taglaló, második írásban fogom részletezni.A világ szerencsétlenebb részeire izgalmas és romantikus úgy tekinteni, mint valami földi pokolra, ahol minden második bennszülött turistát akar ebédelni, vagy legalábbis megölni. Ezzel szemben az igazság az, hogy a legszerencsétlenebb helyeken élők is pontosan tudják, hogy turistát ölni veszélyes üzem, ami egyszerűen nem éri meg a fáradtságot. Egy helyi bankban sokkal több pénz van, mint egy fogalmatlanul bóklászó fehér ember zsebében, és a bankrablás nem is okoz nemzetközi botrányt, valamint szegénynegyedeket megszálló, ideges rendőrkommandókat. Igen, időnként megölnek egy-egy turistát mindenféle egzotikus helyszíneken, de ennek általában vagy az szokott az oka lenni, hogy a hülye turista hősködni kezdett támadóival szemben, vagy hogy az elkövető eleve nem volt beszámítható. Ilyesmi Londonban és New Yorkban is előfordulhat. Budapesten nem igazán, mert Budapestnél biztonságosabb nagyváros nem nagyon van a világon.

COBÁNCasa Luna Cobánban nincs sok szálláslehetőség, és egyébként sem akar senki sokáig itt maradni. Arra a kis időre ez a hostel teljesen jó lesz.Casa D'Acuna Elég drága, elég lassú, viszont tényleg jó és hangulatos étterem. Azon lehet vitatkozni, hogy Cobánban szabad-e ennyi pénzt kiadni étkezésért.

ANTIGUA GUATEMALABlack Cat Kellemetlen hangulatú, zsúfolt, eléggé lepukkant hostel. Antiguában van még száz, érdemes azok közül választani.Mesón del Valle Akarsz Antiguához képest is sok pénzt fizetni egy szállásért, ahol egyáltalán nem olyan jók a szobák, a személyzet viszont különösen köcsög? Ez a te helyed!

Mielőtt útnak indultam 2011 szeptemberében, volt egy hozzávetőleges útitervem. Ezen kívül viszont egy pontosan 13 pontból álló listám is, amin olyan dolgokat gyűjtöttem össze, amiket mindenképpen ki akartam próbálni/meg akartam nézni/meg akartam enni Latin-Amerikában. Végül a 13-ból 10 pont lett kipipálva.1. Galapagoson fókákkal búvárkodniEz összejött, és a várakozásoknak megfelelően nagy élmény volt. A fókák, mivel emlősök, egészen máshogy viselkednek a víz alatt, mint a halak. Gyorsan cikáznak, és ami ennél is jobb, szemben az ostoba kopoltyúsokkal, kifejezetten érdeklődve nézik meg minden oldalról a búvárt.2. Felmenni egy tepuyra és/vagy látni a Salto ÁngeltEbből a két venezuelai programpontból mindkettő összejött. A világ legmagasabb vízesése nem volt rossz, de tizede akkora élmény sem volt, mint a brazil-argentin határon az Iguazú. Ezzel szemben a Roraima tepuyra tett ötnapos túra az egész út egyik legjobb programja volt. Az első napon, az alaptábor felé gyalogolva annyira leesett állal néztem a Roraimát és a mellette lévő Kukenan tepuyt, hogy elfelejtettem elfáradni. A Roraima pereméről nézni a gomolygó felhők feletti Kukenant pedig ez az út két leglenyűgözőbb látványa közül az egyik volt.

Dél-Amerikában a három Guyana a kakukktojás, Közép-Amerikában viszont egyértelműen Belize. Az egykori brit gyarmaton ma is az angol a hivatalos nyelv, a meghatározó kultúra pedig nem a latin, hanem a karib. A mindössze egyötöd Magyarországnyi méretű Belize pont olyan kellemes és színes meglepetésnek bizonyult, mint a Guyanák, amelyekre nagyon sok szempontból hasonlít is. Az ország nevét egyébként úgy ejtjük, hogy be-LÍZ.Olyan kellemetlen határátlépésem viszont még soha az életben nem volt, mint a guatemalai Livingston és a Belize-i Punta Gorda közt. Közút itt nincs, csak motorcsónakkal lehet megtenni az utat, ami ugyan alig egy órás, de minden egyes perce kínszenvedés volt a Karib-tengeren. A habkönnyű, üvegszálas csónakra szerelt borzasztóan erős motornak köszönhetően úgy pattogtunk a hullámok közt, hogy miután majdnem leharaptam a nyelvem inkább végig erősen összeszorítva tartottam a fogaim. Az errefelé szállított tonnányi kokainszállítmányokkal nem lenne szabad így bánni, nemhogy élő emberrel.

SAN SALVADORHostal Cumbres del Volcán A helyi Rózsadombon lévő, kicsit furcsa hostel elszigetel San Salvador mindennapjaitól, de ez itt nem is akkora baj.

Latin-Amerikában mindig jó utazni, csak a semana santa, a szent hét alatt sokkal nehezebb. A semana santa a húsvétot felvezető hét, amikor a közalkalmazottaknak egyáltalán nem kell dolgozniuk, és a magánszférában robotolóknak is csak alig. Ahogy közeledik a hét vége, az egyébként is kényelmes latin tempó teljesen megtorpan. Nincs tömegközlekedés, minden bezár, a nagyvárosok kiürülnek, a népszerű nyaralóhelyeken pedig az árak az égbe szöknek. Tapasztalataim alapján karácsony környékén megközelítőleg sem ilyen kényelmetlen a latin-amerikai turistáskodás, és bár tavaly a Galápagos-szigeteken sikerült kikerülnöm a semana santát, idén bele kellett vágnom a közepébe.A szent hét csütörtökén még át tudtam jutni Salvadorból Guatemalába, amikor viszont délután kettő körül a buszom lerakott Guatemala City közepén, egy ideig úgy tűnt, a következő négy napot a kongóan üres kísértetvárosban kell töltenem. Végül egy taxis segítségével sikerült megtalálni az utolsó, a városból kifele induló buszt, amely egyben a legtömöttebb is volt, amit másfél év alatt láttam a kontinensen. Közép-Amerikában a távolsági tömegközlekedés legfontosabb szereplői a kiszuperált amerikai iskolabuszok, amelyek ülésein egy sorban négy felnőttfenék fér el. Guatemalában alapesetben hat utast zsúfolnak egy sorba, itt viszont egy ügyes mutatvánnyal és a központi folyosó feltöltésével sikerült hetet is.

COPÁN RUINASHostal Berakah A szobák lehetnének nagyobbak, a terasz viszont nagyon tágas, a főnök minden kérdésre tudja a választ, és összességében ez egy nagyon jó kis hostel.El Corral Egy ideális hely a lehúzások és a hasmenés népes rajongótáborának.

BLUEFIELDSHospedaje Doña Vero Tiszta, biztonságos, és a wifi elér a szobákig. Sokáig senki nem marad Bluefieldsben, arra az egy-két éjszakára pedig ez a hely tökéletes.Chez Marcel Bluefieldshez képest elképesztő luxus: van evőeszköz, légkondi, pincér, sőt, még abrosz is. Kit érdekel hogy drága és annyira nem is főznek jól, ha éppen egy kis civilizációra van szükség?

Sajnos sokan azt képzelik, hogy utazgatni a világban gondtalan szórakozás, az egzotikus helyeken kalandozó turistánál pedig nincs szabadabb ember. Ezzel szemben az igazság az, hogy a magára adó utazó mindennapjait nagyon szigorú szabályok határozzák meg, amelyek talán a legnagyobb hangsúlyt a helyes ruházat megválasztására helyezik. A női magazinok nem túloznak: egy rosszul megválasztott ruhadarab bármilyen hosszú nyaralást tönkretehet, akár másfél évre utazunk Latin-Amerikába, akár egy hétre all-inclusive Törökországba. Én nemcsak azt tudom megmondani kétszáz méteres távolságból, hogy egy lepukkant távolsági buszon melyik a legkevésbé kényelmetlen ülés, hanem elismert szakértőjévé váltam a turistadivatnak is, így az alábbi tanácsok követőinek garantálhatom, hogy a világ turistaközösségének megbecsült, stílusos tagjaivá válhatnak.Utazgatni leginkább fiatalok szoktak, ahol pedig fiatalok vannak, ott elkerülhetetlen a divatbemutató. Fontos azonban tudni, hogy az utazás mely szakaszain nem kell mindent bevetni. Elsősorban akkor, amikor az ember nemcsak teng-leng, hanem csinál is valamit. Búvárkodni például jellemzően búvárfelszerelésben érdemes, és kirándulni sem vietnami papucsban indulunk, hanem az évszaknak és a terepnek megfelelő felszerelésben. Ez utóbbi szabály alól természetesen a helyiek kivételt képeznek, hiszen ők direkt vietnami papucsban szeretik bemutatni, hogy négyszer olyan gyorsan tudnak sáros hegyoldalon felszaladni, mint a sokszáz dolláros túrabakancsban parádézó turisták.

GRANADAHostal El Momento Külföldi kézben lévő, ennek megfelelően a smucig utazók igényeit pontosan kielégítő hostel.Garden Cafe Az oké, hogy csak gringókra épít, de akkor legyen is olyan a konyha és a kiszolgálás, ahogy a gringók szeretik.

Európaiként Latin-Amerikában a legegzotikusabb, legérthetetlenebb, legijesztőbb dolog az erőszak. Itt élnek a világ talán legkedvesebb emberei, ugyanakkor a világ legveszélyesebb városai közül a legtöbb itt van – egy olyan biztonságos helyről érkezve, mint Budapest, ez az ellentmondás elég nehezen dolgozható fel. A kontinens jelenét és közelmúltját annyira meghatározza a bűnözés, a háború, a fegyverek és a gyilkosságok, amire máshol a világon nem nagyon van példa. Ebből a szempontból az apró Salvador egészen különleges hely, az El Mozote nevű kis falu pedig az egész borzalom emblematikus helyszíne.A mindent átható erőszak megértéséhez nem árt egy kicsit tisztában lenni Latin-Amerika történelmével. Akit ez jobban érdekel, nyugodtan álljon neki a könyvtárnyi szakirodalomnak, mivel azonban itt elsősorban Közép-Amerikáról lesz szó, maradjunk a földszoros közelmúltjának elnagyolt áttekintésénél. Dél-Amerika jelentős részén is hasonlóan alakult az elmúlt két évszázad, ám mivel ott az országok nagyobbak, erősebbek és kevésbé voltak kiszolgáltatottak az aktuális nagyhatalmak érdekeinek, valamivel nagyobb is volt a mozgásterük. Közép-Amerika viszont leginkább csak hányódott ide-oda a globális érdekek közt.

A nicaraguai-hondurasi odüsszeia után nálam sokkal keményebb utazók is vágytak volna néhány nap kikapcsolódásra. Lehetőleg valami karib szigeten. Nekem ilyesmihez nem kell semmiféle kifogás, de tény, hogy majdnem egy hét rázkódás és porzabálás után igényem volt a nyugalomra. Jó, most hazudok: eleve azért volt La Ceiba városa a kaland úticélja, mert onnét egyórás hajóútra van csak a karib kikapcsolódás.A Hondurashoz tartozó Bay Islands szigetcsoportnak több tagja van, de én annak ellenére is Utilára akartam menni, hogy majdnem tíz éve jártam már itt egyszer. Akkor a felhőtlen nyaralást az sem tudta megzavarni, hogy a Modern Vállalati Pénzügyek II. nevű tantárgyból kellett életem utolsó utóvizsgájára tanulnom, pedig ez a szörnyú dolog tehetett arról, hogy végül nem a tervezett hat, hanem hat és fél év alatt végeztem el a Közgázt. Utilára ennek ellenére is vissza akartam térni, pedig ezen az úton még a Machu Picchut is kihagytam.

Sokféleképpen el lehet jutni Nicaraguából Hondurasba. Én a talán legbonyolultabbat választottam, Közép-Amerika legeldugottabb határátkelőjén keresztül. Egyszerűen azért, mert kalandra vágytam, és a Mosquitia nevű régió, amely a két ország karibi partvidékén terül el, nem is okozott csalódást. Mosquitia egyébként nem a szúnyogokról, hanem a miskitókról kapta a nevét. Hat napon át utaztam a nicaraguai Matagalpa és a hondurasi La Ceiba közt, de már ez előtt is volt egy repülős-buszos napom Big Corn Island és Matagalpa közt. Nemcsak kalandos, hanem jó fárasztó is volt az út, ami közben ezt írtam a privát naplómba.547. nap, 13.03.07, Hotelito Flor de Sajuancoche, SiunaCsodás volt felkelni reggel hatkor. Gondoltam lezuhanyozom, de hiába volt felszerelve az elektromos zuhanyfej, nem volt melegvíz, úgyhogy inkább kihagytam. Szerencsére alig volt mit összepakolni, aztán a sarkon fogtam egy taxit, és elmentem a pályaudvarra. Tényleg volt busz 7:15-kor, úgyhogy felültem arra. Két óra 45 percet mondtak Rio Blancóig, persze három és fél lett belőle, és a nagy részét végigbóbiskoltam, bár olyan kényelmetlen volt az ülés, hogy a végére rohadtul megfájdult a hátam. Ja, és megint Oreót reggeliztem.Rio Blanco kegyetlenül rohadt buszállomásán csak 45 percet kellett várni, és indult is a busz Siunába, Addig vettem hat mandarint, mert az tűnt az egyetlen kapható ételnek, amitől nem fosom össze magam azonnal. Viszont amíg vásároltam, szinte minden hely megtelt, így csak az utolsó sorban tudtam leülni, ahol a legjobban ráz. Rio Blanco után egyből vége lett az aszfaltnak, mindenhonnét dőlt be a por, és egy idő után rettegni kezdtem, mert ilyenkor szoktam tüszős mandulagyulladást kapni.

Egy éve és fél éve is volt itt szó a lélek rejtelmeiről, így mielőtt rátérnék Közép-Amerika legeldugottabb szárazföldi határátkelőjére, ismét erre kerül sor. Az előző két ilyen bejegyzésnek az volt a címében, hogy "egyedül", de a "másfél év egyedül" annyira lehangolóan hangzik, hogy nem volt kedvem leírni. És egyébként sem igaz: az utóbbi fél évben több magyar látogatóm is volt, de egyedül nélkülük sem éreztem magam. Utazni viszont tényleg utazom másfél éve.Így visszaolvasva az előző két hasonló írást, az utazás második fél évében olyan sok minden nem változott. Pedig azt a szöveget nem sokkal az út egyetlen nagy krízise után írtam, amikor Északkelet-Brazília rémisztő nagyvárosaiban kicsit elment a kedvem az egésztől, és komolyan kellett azon melóznom, hogy visszatérjen a lelkesedésem. Amikor írtam, már minden a régi kerékvágásban ment, vagy legalábbis én azt hittem. Azóta viszont alapvetően megváltozott minden.

Ennek az útnak az egyik nagy felfedezése, hogy a karib kultúrkör milyen izgalmas. Lassan körbejárom az egészet, Francia Guyanától Miami repteréig sokfelé voltam, és még mindig nem elég. Nicaragua keleti partja a Karib-tenger egyik legfurcsább szeglete, így semmiképpen sem maradhatott ki.El Salvador és Belize kivételével valamennyi közép-amerikai ország partjait két tenger mossa: a Karib- és a Csendes-óceán. A földgömböt nézegetve bárkiben az a téves elképzelés alakulhat ki, hogy az előbbi a langyos, napsütötte turistaparadicsom, az utóbbi viszont vad hullámok által tépett, kies táj. Ez egyáltalán nem így van. A vad hullámokban speciel van valami, és éppen ezeknek köszönhetően lett Közép-Amerika nyugati partja szörfös úticél, de egyszerű strandokból sincs itt feltétlenül kevesebb, mint a karibi oldalon. Nicaragua esetében egészen biztosan nem.

KINGSTONReggae Hostel Kingston egyetlen hostele, ami szerencsére teljesen jó hely. A szobák lehetnének jobbak, viszont cserébe a főnök nagyon jó fej, és a nagy kert is remek.Moby Dick Muszlim kézben lévő, nagyon jó étterem Downtown Kingston közepében. Kecskecurry, tengeri csiga, minden karibi specialitás van.Bob Marley Museum Nem a világ legérdekesebb múzeuma, de annyira nem is rossz, és egyébként is elég nehéz lenne valakit lebeszélni arról, hogy Kingstonban ezt kihagyja.

Ritkán éreztem magam jobban ezen az úton, mint amikor a jamaicai cseszegetés után végre ismét megpihenhettem a közép-amerikai nyugalomban. Costa Ricába repültem vissza, de semmi kedvem nem volt tovább maradni Florida-alsón, és ez az érzés csak erősödött, amikor ismét szembesültem azzal, hogy drágább egy kóla, mint Nyugat-Európában. Így amilyen gyorsan csak lehetett, átléptem a határt, hogy megnézzem magamnak Közép-Amerika legnagyobb, legszegényebb és engem a legjobban érdeklő országát.Egyetlen dolog nem változott a határ nicaraguai oldalán: az utat továbbra is tökéletes kúp formájú vulkánok szegélyezték. A kóla viszont harmadába-negyedébe került, mint a déli szomszédban, és az élet minden egyéb területén is hasonlóan radikális különbség van a két ország közt. Nem véletlen, hogy körülbelül félmillió nicaraguai dolgozik Costa Ricában: hazájuk nemcsak Közép-Amerika legszegényebb országa, de Haiti után a komplett nyugati félteke legcsóróbbja is. Costa Rica halálosan kényelmes, de néha már zavaróan rendezett és tüchtig, Nicaraguában viszont ilyesmit csak és kizárólag Granada apró belvárosában lehet találni.

SAN JOSÉ ÉS KÖRNYÉKEAlajuela Backpackers A hostel, aminek egyetlen funkciója szállást adni a nemzetközi repülőjárat előtti estére. Erre megfelel, de senkinek ne jusson eszébe tovább maradni.Hostal Urbano Jó eséllyel Latin-Amerika legjobb hostelje. Tökéletes felszereltség, tágas hálótermek, zavarba ejtően segítőkész személyzet. Bármennyit gondolkodom, semmi rossz nem jut róla eszembe.

- Szemben a tradíciókkal, ezúttal nem egyetlen ország érdekes adatairól lesz szó. Ahhoz a Karib-tenger szigetországai túl kicsik. Én megfigyeléseimet öt ilyen országban, Jamaicában, Saint Lucián, Saint Vincent és a Grenadine-szigeteken, a Dominikai Közösségben és Grenadában végeztem. Kisebb részben pedig Guyanában, amely földrajzilag kevésbé, kulturálisan viszont szinte teljesen karibi. Ugyanez a helyzet Suriname-ban és nagyjából Francia-Guyanában is, de azok a történelmükből kifolyóan másképp karibok, mint az említett hat ország, amelyeket alapvetően az angol gyarmatosítás és az afrikai rabszolga-örökség határozott meg. Belize-t is karibinak szokás nevezni, és valamennyi közép-amerikai ország, sőt, Kolumbia és Venezuela tengerpartja is mutat karibi hatásokat, de ezektől most tekintsünk el.- A Karib-térségben Krisztus születése mellett a másik fontos dátum az időszámítás meghatározására a pusztítóbb hurrikánok érkezése. Mindenki tudja, mikor csapott le Mitch, Stan és a többi szörny, hányan haltak meg és mit pusztított el. Ugyanakkor az általában június és november közti hurrikánszezonban néha nincs is komolyabb vihar, én 2012 szeptemberében három hét alatt szelet is alig láttam, nemhogy esőt.

A közhiedelemmel ellentétben Jamaica nemcsak tengerparti pálmafákból és az ezek alatt füvet szívó rasztákból áll. Szemben a legtöbb karibi szigetországgal Jamaicában a strandok mögött elég hely van ahhoz, hogy legyen itt más is, mint az ide érkező turisták túlnyomó többsége által keresett közhelyek. Ha nem látom a szigetországnak ezt a részét, talán nem is vettem volna észre, hogy Jamaica igenis egészen különleges hely, kulturális, természeti, és szinte minden egyéb szempontból.Ahogy Kingston, a jamaicai hátország is azért tudta megőrizni jamaicaiságát, mert egyszerűen elég nagy ahhoz, hogy a Floridából bereptetett amerikai csoportok ne tudják teljesen elárasztani. A méretből és a sziget belsejében ritkás infrastruktúrából nemcsak a relatív elzártság fakad, hanem az is, hogy saját jármű nélkül elég nehéz itt közlekedni. A drágább és egyszerűbb megoldás taxis és taxi bérlése, mi viszont két magyar látogatómmal az olcsóbb, de kalandosabb verziót választottuk, és csak autót kértünk.

PANAMA CITYLos Mostros Ez most a jó hostel Panama Cityben, de persze semmi sem garantálja, hogy az is marad. A medence viszont gondolom mindig ott lesz.Luna's Castle Panama City bulihostele, annak minden előnyével és hátrányával. Én nem szeretem, ha hajnali háromkor még acidparty van a nappali alatt.

Jamaicában akkor is eltöltöttem volna néhány napot a tengerparton, ha van választásom. Most nem volt, mivel a Budapestről érkezett látogatóim ki voltak éhezve a napra, a tengerre és a kényelmes semmittevésre. A program így fix volt, csak azt kellett eldönteni, a szigeten hol találjuk meg a helyet, ahol a tengert és a napot tényleg lehet élvezni, és a henyélést sem zavarja semmi. Ez sajnos Jamaica esetében nem úgy megy, hogy az ember egyszerűen rábök a térképre.Jamaicának hiába van nagyjából ezer kilométeres partszakasza, itt szó sincs arról, hogy bárhol teríti le az ember a törölközőjét, azonnal élvezheti a paradicsomi állapotokat. A kisebbik baj hogy a partvidék egy részét városok és kereskedelmi kikötők foglalják el, ahol a viszonyok pont annyira idilliek, mint tetszőleges trópusi szeméttelepen. Az igazi gond az, hogy Jamaicára ráomlott a saját népszerűsége: a tengerparti szállodakomplexumok és a turistaipar mindenféle fárasztó szereplői alól alig látszik ki maga a sziget.

Az hagyján, hogy Jamaicára nehéz volt eljutni. Minden jel arra mutatott, hogy az igazi megpróbáltatások majd a szigeten kezdődnek. Voltak ezen az úton országok, mint például Kolumbia, amelyekről előzetesen csak jókat hallotam, Jamaicáról viszont mindenki, aki már járt itt, sok rosszat mondott. Nem csak rosszat, de bőven eleget ahhoz, hogy ha nem is félelmet, de legalább egy jó adag kételyt elültessen bennem. Kolumbiával kapcsolatban a szuperlatívuszok teljesen reálisnak bizonyultak, így nem volt okom feltételezni, hogy a kollektív turistatudat pont Jamaica esetében téved.A Jamaicával kapcsolatos panaszok jelentős része nőktól származott, akiknek a vakációját szinte élvezhetetlenné tette a világ egyik legagresszívabb férfipopulációja. Nagyjából biztos voltam abban, hogy az ilyen jellegű molesztálást én megúszom, viszont a főváros Kingstonról is sok rosszat hallottam, ahol én első öt jamaicai éjszakámat töltöttem. A hosszas kingstoni táborozásra azért volt szükség, mert minden figyelmeztetés ellenére engem igenis érdekelt egy ilyen nagyváros, valamint mert itt kellett bevárnom azt a két magyar barátomat, akik Jamaicában két hétre útitársként csatlakoztak.

A határátkelés majdnem mindig szívás: lassú, kényelmetlen és mindenféle plusz költségekkel jár. Nem véletlen, hogy az utazós sztorik közül is kiemelkednek azok, amelyek két isten háta mögötti, koldusszegény ország korrupt határőreivel és taxis maffiájával folytatott küzdelmeket részletezik. Azonban ahogy fejlődik a világ, és olyan szerencsétlen helyek, mint Tádzsikisztán vagy Guyana is igyekeznek minél több turistát magukhoz édesgetni, úgy egyszerűsödnek a határátkelések, és úgy szaporodnak a kedves, segítőkész egyenruhások. Az egyetlen hírhedt kivétel a civilizálódási folyamatból maga minden országok legerősebbike, az Amerikai Egyesült Államok. Azt hittem, engem már nem könnyű meglepni, de a Costa Rica-Jamaica utam, amely sajnos érintette Miami repterét is, olyan mély bugyrokat mutatott meg, hogy muszáj részletesen megemlékezni róla.Már akkor sejthettem volna, hogy január 24-e elátkozott nap lesz, amikor hajnalban azt éreztem, hogy valami állat ugrott rá az ágyamra. Megijedtem, aztán nem foglalkoztam tovább a dologgal, inkább bemeséltem magamnak, hogy csak képzelődöm, és visszafeküdtem aludni. Másnap reggel házigazdámtól tudtam meg, hogy nem macska szökött be a szobába, hanem pontosan egy 5,2-es erősségű földrengés epicentrumában sikerült aludni. Nem tudom, hogy tudnak ehhez hozzászokni azok, akik a Föld törésvonalainak közelében laknak, nekem mindenesetre soha nem menne.

Miután nem sikerült megpillantani a világ legnagyobb halát, Panama csak további csalódásokkal szolgált. Számomra is kifürkészhetetlen okokból megálltam a Boquete nevű településen, amelyről előre is tudhattam volna, hogy egyfelől éppen valami virágkarnevált ünnepel, másfelől pedig az idős amerikaiak egyik kedvenc bázisa nyugdíjas éveik eltöltésére. Még soha nem voltam virágkarneválon, és mivel nem vagyok 12 év alatti lány, többé nem is leszek. Boquetében gyakorlatilag lehetetlen volt szobát kapni, a recepciós mondta, hogy már a lakása nappalijában is alszanak, a nyugdíjasterror pedig durvább volt, mint egy VII. kerületi önkormányzati vitafórumon. Csak itt nem szomorúan lerobbant öregemberek követelték a szórakozóhelyek bezárását, hanem harsány, sportos nagymamák és nagypapák trécseltek menő pékségekben, miközben a kiszolgálószemélyzet velem minden erőlködésem ellenére sem volt hajlandó spanyolul kommunikálni, és ragaszkodott az erőltetetten vidám amerikai közvetlenséghez. Sürgősen át kellett lépnem a Costa Rica-i határt.Hogy Costa Rica milyen kulturált hely, az egyből a határon megéreztem. Utazás közben a legdrágább, legidegesítőbb, legtöbb szívatást felvonultató napjaim mindig két ország között zajlanak, ez viszont egészen sima volt. Se nem kellett sokat sorba állni, se nem voltam rákényszerítve alattomos taxisok szolgáltatásaira, se nem kellet tucatnyi felesleges katonai ellenőrzőpontnál mindenemet kipakolnom. Lelkesen vetettem bele magam Latin-Amerika közismerten legkényelmesebb országának élvezetébe, és első este még a nemzeti étel, az azóta halálosan unalmas casado is ízlett: bab, rizs, grillezett banán, egy darab gumiszerű sajt, valami saláta, plusz egy darab marha, csirke vagy sertés.

A vietnami háború idején volt az a pacifista szlogenparódia, hogy "csatlakozz a hadsereghez, utazd be a világot, ismerkedj meg érdekes emberekkel - és gyilkold meg őket". Azt viszont még a legbutább amerikai közlegény is tudta, hogy a világ egzotikus népeit nem csupán meggyilkolni lehet. Vagy legalábbis meggyilkolás előtt mást is lehet velük kezdeni. A helyi erőkkel létesített szexuális kapcsolatok pedig nemcsak a megszálló hadseregek fantáziáját mozgatták a kőkorszaktól kezdve napjainkig, hanem midenféle rendű és rangú utazóékét is, a spanyol konkvisztádoroktól kezdve a modern turistákig.Szexelő turista és szexturista között persze alapvető különbség van. Leginkább az, hogy az utóbbi a világ egyik legundorítóbb állatfaja. Nem tudok gusztustalanabbat mondani egy fiatal filippínó lánykát fogdosó, dagadt, hatvanas német féregnél, pedig egyszer negyed órát kellett eltöltenem a dél-kínai Weining tatarozás alatt álló pályaudvarának vécéjében, amit rajtam kívül csak helyi munkások használtak. A szexturista legjellemzőbb előfordulási helye Délkelet-Ázsia, de ezt a bejegyzést Costa Ricában írom, ahol a prostitúció teljesen legális gazdasági tevékenység, aminek köszönhetően ez Latin-Amerika szexturista-központja, tele zokni-szandálban kikapcsolódni érkező amerikai parasztokkal. Hála a jó istennek semmiféle személyes tapasztalatom nincs a szexturizmus terén, viszont ezúttal is csókolom azokat a magyar férfiakat, akik képesek voltak latin-amerikai kurvázási tippeket kérve emailt írni a Panamericana blognak.

A maja kitérő után visszarepültem Panamába folytatni a rendes közép-amerikai menetrendet. Panama Cityből gyorsan elbuszoztam a Csendes-óceán partján található Santa Catalina faluba, ami a világon viszonylag ritka módon mind szörfös- mind búvár-körökben népszerű hely. Engem csak az utóbbi érdekelt, pláne, hogy a közeli Coiba-sziget melletti vizekben most van az érdes cápák szezonja. Négy éjszakát töltöttem itt, és közben ezt írtam privát útinaplómba.487. nap, 13.01.06, Cabañas Rolo, Santa CatalinaMa senki nem kapcsolgatta ki a légkondit, úgyhogy jót aludtam, sőt, még a vekkeremen is túl simán. Mindegy, így is időben keltem. Összedobáltam a cuccom, ettem egy nagy adag cornflakest, közben mondtam a recepciós arcnak, hogy hívjon taxit. Egy idő után közölte, hogy nem tud, mert nem működik a telefon. Mindegy, kimentem a sarokra, aztán gyorsan jött is egy, és vasárnap reggel lévén nem is volt forgalom a buszpályaudvarig.

2011 karácsonya és szilvesztere kisebb részben Dél-Chile természeti szépségeiről, nagyobban pedig Valparaisóról, Latin-Amerika legbulisabb városának kiélvezéséről szólt. Az én esetemben az év végét még érdekesebbé szokta tenni, hogy december 29-én volt a születésnapom, de idén arra semmi extra nem jutott, csak hosszas buszozás két maja város között, majd fagyoskodás az utóbbiban. Karácsonyra és szilveszterre viszont valami különlegeset kértem magamtól, olyasmit, amiben csak nagyon-nagyon ritkán van részem mostanában: kényelmet.Amióta elhagytam Dél-Amerikát, és átértem Közép-be, sokminden hiányzik, a legkellemesebb újdonság viszont a távolságok radikális rövidülése. Argentínában 36 óra volt a rekordom buszon egyhuzamban, és még azzal is csak az ország egy kisebb részét sikerült átszelni. A leghosszabb, országon belüli buszút, ami Közép-Amerikában létezik 24 óra, de az egészen extrém példa - Guatemala két leghíresebb nevezetessége egymástól alig egy órára fekszik. És az még hagyján, hogy egymáshoz ilyen közel vannak, az Amerikai Egyesült Államok is csak két-három órás repülőútra vannak innen.

Az egy dolog, hogy a maják mit alkottak fénykorukban, a másik viszont az, hogy mit csinálnak ma. Mert a maják – szemben mondjuk a sumérokkal vagy az ógörögökkel – nemcsak több ezer éven át voltak a Közép-Amerika északi részének királyai, hanem kultúrájuk legalább egy részét megőrizve képesek voltak fennmaradni egészen a világ végéig. Sőt, még azon túl is, 2012 december 22-én is még ugyanolyan elánnal vásároztak és próbáltak meg szirszarokat eladni a turistáknak, mint előtte.Fennmaradásuk annak fényében különösen nagy teljesítmény, hogy az utóbbi ötszáz évben gyakorlatilag folyamatos szívás volt majának lenni. A spanyolok megérkezésekor sem voltak már a csúcson, ám egyes csoportjaik egészen a 17. századig kihúzták függetlenül, néhány kisebb törzs pedig máig azzal büszkélkedik, hogy őket valójában soha nem is hódították meg. Ezt követően a maják a spanyol gyarmati társadalom legalján tengődtek, és a közép-amerikai országok függetlenedése sem hozott nekik semmi jót.